Lion Feuchtwanger legujabb kétkötetes regényében – (ERFOLG, Gustav Kiepenheuer Verlag Berlin-Potsdam) a bajor idők regényét irta meg a viharos huszas évek elejéről. Alábbiakban mi a regénynek azt a részletét mutatjuk be. amely a müncheni Hitler-Ludendorff puccs vérbefulladt epizodjaiba kapcsolódik.

Az ócskabútor kereskedő Cajetan Lechner a Kapucinus sörözőben ült, amikor ott a forradalom kitört. Hajította a történelmi lövést, mely az akciót bejelentette s Kutzner beszédét. A saját szemeivel nézte, amint a vezetők és az állam megbízottja a pódiumon kéz kezet fogva álltak. A szive csordultig megtelt. Már látta megint kicsi rekeszét német kezekben, vagyis az ő birtokában és már arról álmodott, hogy a sárga ház megszabadul az idegen fajú rablóktól. Hatalmasakat fujt kék-kockás zsebkendőjébe s golyvás torkából még hatalmasabb éjjeneket harsogott telő. Számos kancsó sört ürített ki. Ezen a történeti éjszakán csak az furdalta a lelkiismeretét, hogy a fényképező apparátusa nincs vele s így egy művészi képben nem örökítheti meg az utókor számára azt a szürke agyagkancsót, amelyből a vezér a nemzeti egység kihirdetése után erőt merített, avagy Kutzner és Flaucher két kezét, amint azok egybefonódtak a hűségeskü pillanatában.

Az éjszaka haladt. Kívülről egyre hallott a vonuló csapatok dobpergésének örvénye. Küldöncök és pincérnők lobogtak a terembe rendeletekkel és sörrel. Az öreg lassanként elfáradt. De nem ment haza. Elaludt, együtt nagyon sok mással a Kapucinus söröző nagy termében, amely táborrá alakult át.

Kutzner és Vesemann a provizórikus főparancsnokság nevében még egyre felhívásokat bocsájtottak ki. Az éjszaka mult s bizonyos hírek, amelyeknek már rég be kellett volna futni a kaszárnyákból, nem akartak beérkezni. Telefonáltak Flaucher után, a tartományi parancsnok után, kurírokat küldtek, kértek, követeltek, parancsoltak. Az urak eltüntek. Flaucher valami körtáviratával kapcsolatban az a hir terjedt el, hogy a puccsot visszautasítja s a fegyveres erővel kierőszakolt állásfoglalást érvénytelennek minősíti. Más hírek arról szóltak, hogy a Reichswehr Flaucher mögött áll s külföldi rendőrség és katonaság van felvonulóban. Kutzner kétségbevonta a hirek valódiságát és fölényesen jelentette ki, hogy ő kész harcolni és meghalni. Ez azonban csupán frázis volt. A belső öröme úgy elillant, mint a levegő a felpukkadt gummikerékből. A régi bénultság ismét elfogta s a kínos emlékezés a Rumfordstrassei vacsorákra s anyja kiabálásaira.

Cajetan Lechner bútorkereskedő nem aludt jól a nagyteremben. A terem tele volt füsttel s bűzlött a sörtől és az emberektől. Reggeledett s öreg-csontjai fájtak. De azután kávét kapott és fegyvert. Biztonsága ezáltal emelkedett és a humora megjött ismét. Nyolc óra lett. Tíz. Vártak. Sört és virslit szolgáltaik fel. Végre azt mondták, hogy most már lehet sorakozni egy tüntetéshez. Irány a város centruma, a Marienplatz.

A tüntető felvonulást Erich Bornhaak javasolta. Ostobaság — mondta — itt tétlenül rostokolni s a Kapucinus söröző elfoglalására szorítkozni és előiratni hagyni Flaucherrel az útat. A város teli van lelkesedéssel, a Reichswehr legnagyobb része melléjük állt, ellenére az előljáróknak. Egy tüntetés — még ha kell, akár Flaucher ellen is — csakhamar bebizonyítja mennyire vagyunk.

Nagyon tekintélyes menet volt; természetesen leginkább nagyon fiatal emberekből. Elöl Kutzner és Vesemann haladtak, mindaketten civilben, feltűzött szuronyú katonákkal jobbra-balra. Tizenkettes sorokban mentek. Cajetan Lechner a tizennegyedik sorban haladt. Fehér pofaszakálával s hatalmas golyváival ezek közt a feszes tartású fiatal emberek között szinte csodálatos volt: mindenesetre férfias. Kávé, sör és virsli volt a gyomrában és menetelt, az élen Kutzner és Vesemann haladt s miközben meneteltek, győztek. Ma elfoglalták Münchent, holnap elfoglalják Bajorországot, egy hétre rá a birodalmat s egy hónap mulva a világot!

A Ludwigsbrücke-nél rendőrség állt. Tizenkét kopott ember. Egy tiszt füttyentésére a „valódi németek” első két sora rávetette magát a rendőrökre, összeköpdöste azokat, lefegyverezte és elvezette. Az öreg Lechner izgatottan nézte a jelenetet; ilyen tehát az, amikor győznek! Felduzzadva kedélyében menetelt tovább a belváros felé. Az uccák egymás után következtek. Az új nemzeti kormány plakátjai a falakról le voltak szaggatva. Maradványaik mellé Flaucher plakátjait és proklamációit ragasztották, amelyek szerint Flaucher kezében van az egész bajor állam fölött a végrehajtó hatalom s aki Kutzner és Vesemann mellé csatlakozik, az hazaáruló. Le ezekkel a disznó plakátokkal! Ez valószínűleg megint csak egy zsidó machináció! Tovább! A királyi palota, a Feldherrnhalle felé.

Hogyan? A királyi palotát csendőrség szállotta meg? Elakarja állni az útat? Ez volna még csak szép! Éppen jókor jönnek ezek a nyomorultak. A menet eltorlad, kiabál, hadonászik. Az ócskabútor kereskedő Lechner nem tudja kitalálni, hogy valójában miről van szó. Csak annyit lát, hogy a Feldherrnhalle körül Reichswehr áll. Hozzánk tartoznak ezek — vagy a másik oldalhoz?

Egy durranás. Hisz ezek lőnek! Ki lő? Páran elesnek. Jézus Mária Szent József! Az egyik amint elesik a hasát magasra dobja, mint valami gimnasztikai gyakorlatnál. A többiek is, akikkel nyilván nem történt semmi, levetik magukat a földre. Ő maga az öreg Lechner is eldobja magát, egyszerűen a piszokba, jóllehet a szép ruhája van rajta.

A róka menekvés közben, a legnagyobb halálveszedelemben s ezt többször megfigyelték, utközben gyorsan halálra mar még egy libát és elvonszolja. Az öreg Lechner amint a Feldherrnhalle közelében a piszokban fekszik s egy sohasem élt feszültséggel valamennyi gondolatát arra koncentrálja, hogy a veszedelemből kikerüljék, körös-körül lesve arra ami történik s hogy a többiek miként viselkednek, talál arra időt, hogy bizonyos általános és különös megfigyeléseket tegyen. Ilyen tehát, kedvesem a háború, a csata, a roham, a haza és a forradalom. Átkozottul kellemetlen, kedves szomszéd. Disznóság, szomszédúr!A vezetők szürke autóját nézi, amint megfordul s teljes gázzal könyörtelenül, keresztül a sürü embertömegen, tova megy. Milyen szivesen ülne benne! Még pár lövés csattan. Nagyon szeretne valami jó vastag kőfal mögött lenni, amelyen nem tudnak áthatolni a golyók. Már megint valaki a hátára esett. A nyavalya törje ki! Miféle modor ez!? A golyó röpül, vajjon az enyém-e vagy a tiéd? Szuszog és fáj valami az egész testében.

Menni szeretne. Egyszerűen szeretne elszaladni most innen. Az egész rövid ideig tartott, most már úgylátszik csend van. Körülötte a legtöbben felállnak és elódalognak. Már egészen szabad a tér körülötte. Az úttest tele fegyverekkel. Szent Isten hisz itt még halálra tapossák! Felemelkedik ő is s már szalad, be egy mellékuccába.

Itt hála Isten csönd van, ide nem röpül be semmi, itt nagyon-jó. Most veszi észre, milyen gyönge, puha és fájós s hogy mindenütt olyan a teste mintha vattából volna.

A lövöldözés két percig sem tartott. A Reichswehr első golyóira, az egész menet felbomlott. De nem mindenki számára végződött ám olyan jól a dolog, mint Cajetan Lechner számára : nagyon sok sebesült és tizennyolc halott maradt az Odeonsplatzon.

A vezetők közül is az egyik az agyonlőttek között feküdt. Pedig ez sokkal több golyó süvitését hallotta eddig, mint a legtöbben a menetből; a golyósüvités sohasem tette idegessé, mert tudta, hogy miként lehet a legjobban védekezni ellene. Három évig tartózkodott a föld olyan pontjain, ahol annyi golyó hullott, mint esőcsep; s most itt a kényelmes, a lakályos Odeonsplatzon mégis elérte. Itt feküdt vértelenül az előbb még nagyon is piros ajkaival, lecsukott szemekkel.

Az ócskabútor kereskedő Cajetan Lechner bent állt a mellékuccában. Remegett és rettenetesen ki volt merülve: de élt. Előtte, mellette emberek tolongtak, odanyomták egy hatalmas szárnyas kapuajtóhoz. Itt valószinüleg nem lehet csinálni semmit, mert egész bizonyos, hogy be van csukva a kapu. Ennek ellenére nagyon körülményesen a kilincs felé nyult és lenyomta. S ime a kapu egyik szárnya kinyilt. Széles, világos kapualja tárult eléje. Mechanikusan ismét betette maga mögött a kaput. Sokkal jobb ha nem szivárognak túl sokan be rajta!

Nagyon jó kapu volt, amely valószinüleg nem enged át semmiféle golyót. Ő bár ne lógna vállán feltűnően a fegyver. Nagyon szeretne megszabadulni tőle. Akkor az egész ügytől megszabadulna s nem volna semmi köze a golyókhoz. Az alacsony kőlépcsőkön felbotorkált az első emeletre. Egy kicsi réztáblán olvasta: dr. Heinrich Baum, dr. Siegfried Ginsburger, ügyvédek. Csöngetett. Egyáltalán nem remélte, hogy valaki ajtót nyit. De mit tesz Isten! Az ajtó kilincse megmozdult s egy kisaszszony kérdezte, hogy mit akar. Mechanikusan válaszolta, hogy az ügyvéd urakat keresi. A leány beengedte. Egy fiatalabb magas pápaszemes férfi megkérdezte, hogy mit kiván. Cajetan Lechner dadogott. Ide-oda lógó fegyverét levette a válláról és az aktákkal teli állvány mellé támasztotta. A fegyver nem akart megállni. Lechner óvatosan támogatta majd az egyik, majd a másik oldalról. Arra gondolt, hogy ha a fegyver eldől és zajt csap, akkor vége. Végül csendben és nagyon óvatosan keresztbe fektette az íróasztalon. Azután ezt mondta:

— Doktor úr, van egy kérésem. Szabad kimennnem? Maga az ügyvéd mutatta neki az utat.

Cajetan Lechner elzárva magamögött az ajtót, felsóhajtott. Kemény út volt ez idáig, de megcsinálta és most már biztonságban volt. Leült és fellélegzett. Ezután, valamennyire megnyugodva, körülményesen rendbehozta magát. Nagyon nehéz munka volt, nem is sikerült egészen, mert hiszen nagyon csúful járt.

Az elreteszelt ajtó mögött nagyon sokáig maradt a jó biztonságban. Körülményesen, még mindig remegő tagokkal, öltözött fel. Azután vette a lábravalóját, bedobta a WC csészéjébe és ráhuzta a vizet. A lábravaló nem akart lemenni. Erre valami kefefélét vett és annak a segítségével gyömöszölte le. Ezután megnyugodva leült még pár pillanatra. Végre halkan felsóhajtva elhagyta a helyiséget.

Ki akart surranni, a gépíró-kisasszony azonban újból az ügyvéd elé vezette.

— Mivel szolgálhatok? — kérdezte barátságosan a pápaszemes úr.

—  Tulajdonképen már semmivel, — mondotta Cajetán Lechner. Nincs semmi baj, doktor úr — tette még hozzá előzékenyen. — Mivel tartozom?

— Semmivel, — mondotta az ügyvéd. — De mit csináljak a fegyverrel ? — kérdezte.

Cajetan Lechner elvonta a vállát.

—  Nem akarja magával vinni ? — kérdezte az ügyvéd.

—  Nem, nem, — mondotta ijedt tiltakozással Cajetan Lechner.

Az ügyvéd az ablakhoz lépett. Az utcáról már alig hallatszott valami zaj. Bent a szobában várt Cajetan Lechner hallgatagon. Rideg, nagy helység volt az ügyvéd irodája, de mégis jobban tetszett neki, mint bármely más hely, amit ismert és lehetőleg soká szeretett volna maradni.

— Ugy látszik, most már nem lövöldöznek, — mondotta az ablaknál az ügyvéd és lassan megfordult.

Az öreg Lechner nehézkesen állt.

— Akkor hát megyek, — mondotta — és azt mondom Isten fizesse meg.

És kisurrant.

Az ajtó előtt sokáig állt és a fekete betűs fehér címtáblát nézte: Dr. Heinrich Baum, dr. Siegfried Ginsburger. Ezek zsidók, állapította meg.