A jövő évezred felé vizslató Korunk szerkesztősége azt kérdezi tőlem is: hogyan látom Kolozsvár jövőjét, távolabbi lehetőségeit. Minden ilyen egyszerű kérdésre adandó válasz olyan összetett és bonyolult, hogy jövőkutatásra szakosodott intézmények sorának széles körű kutatómunkájára volna szükség hozzá. Amiből az is nyilvánvaló, hogy e téren teljesen laikusként, legfönnebb a tenyérjóslás felelőtlenségével kotorászhatnék bele ebbe a ködbe burkolt messzeségbe.

De hát nem is ettől leszek azonnal fáradt és életunt.

Hiszen milyen jövőt jósolhatnék szülővárosomnak, ilyen megrögzött városellenes városvezetéssel, ráadásul egy ilyen, az örök átmenet zavarosságában felejtkezett országban?

Ezt a várost, de egész Erdélyt a birtokbavétel óta mindig úgy kezelték, mint ebül bekebelezett, tehát kétes jövőjű gyarmatot, amelyet a lehető leggyorsabban ki kell zsigerelni, minden mozdíthatót, letarolhatót elhordani. Mert ki tudja, mit hoz a holnap...?! El kell azonban azt is ismerni, hogy a hatvanas évektől, akárha Csipkerózsika álomból riadnának (s amúgy a nacionalista önbizalom is földuzzadt közben), építettek is. Azt mondták: lakásokat, de valójában csak éjjeli menedékhelynek alkalmas panelrengeteget, amelyekkel körülbástyázták és fojtogatták az igazi város(oka)t, nem is annyira a meghirdetett iparosítás és lakáskérdés megoldása, mint sokkal inkább a betelepesítés és földuzzasztás, a lakosság összetételének megváltoztatása érdekében. Ez pedig végképp más pályára terelte városunk sorsát. De nemcsak a miénket, egész Erdélyét.

Arra persze nagyon jó volt ez a kizsigerelt országrész, hogy még így, kisemmizve és megalázva is — akár az igazi gyarmatok — el- és fönntartsa ezt az országot. S ez nem túlzás! Nem mindenki tudja ugyanis, hogy a gyárakban, üzemekben közel dupla (vagy még ennél is több) normát kellett teljesítenie az erdélyi munkásnak fele bérért — a Kárpátokon kívüli országrészekhez viszonyítva! De a mezőgazdaság, a termelőszövetkezetek beadási kötelezettségei is ehhez az arányhoz igazodtak. A szocialista méltányosság szellemében.

Nem csoda hát, ha Erdély s benne Kolozsvár (immár elnapokásítva) a birtokbavétel, vagyis a gyarmatosítás előtt még európai ország és város, ilyen "gondoskodás" mellett, ahelyett, hogy magához emelje a többi országrészt, a város pedig a betelepítetteket idomítsa civilizációs szintjéhez, maga is balkánivá züllött.

Ezek az előzmények sajnos túlságosan pontosan fölvázolják a megjósolható jövő képét. Még akkor is, ha 1989 után, bizonyos értelemben, valóban "fejlődtünk" is. Ez is valami. Ellenben a kezdeményező kedvű és gyorsabban mozgó (kapcsolódó) erdélyieket változatlanul azért akadályozzák a kibontakozásban, mert egyrészt a túlfejlődés leszakadási reflexeket csiklandozhatna, másrészt ha fölfutásukhoz szabad utat nyitnának, akkor mi lesz — ahogy minden rendes nacionalista hazafi kifejtette — a nehézkesebb, képzetlenebb és nem túl ambiciózus Kárpáton kívüliekkel, akik minden kétszeres előny ellenére sem kapaszkodtak annyira föl, mint az erdélyiek. Mivé lesz így, az amúgy sikeresnek bizonyult (lefelé) egalizálás, ha újra és ismét megugrik a fejlődésben ez a terület? Ebben az országban ugyanis egyelőre még a "dögöljön meg a szomszéd kecskéje is" elv és erkölcs az uralkodó.

Meglehet, persze, hogy abban a nagyon távoli és beláthatatlan jövőben — jó volna hinni benne — új értékrend és magatartásforma gyökeresedik meg. Lehetséges. Csakhogy ehhez új erkölcsi rendre is szükség lesz. Ennek megteremtése pedig nem egy-két napos kampányfeladat, jó, ha két-három nemzedék alatt kialakítható.

Ám én — korom okán sem — tekinthetek olyan beláthatatlanul messzire.

Ennek a városnak a jövője viszont nagyon könnyen olyan lehet, mint amilyen a Kolozsvár főterén tudományos kutatóárokként mélyített, de szemét- és gyomtelepként valós értékére jutott gödörsor lett. Mindenki tudja, nem azért hagyták és hagyják most már évek óta nyitva ezt a város testén ejtett sebet, hogy a gödörben frissen felépített ősrégi falakat a zord idő viszontagságai korhűvé öregbítsék, sokkal inkább azért, hogy a tér építészeti egységét és szépségét, a letörölhetetlen múltat sugárzó bizonyosságát kompromittálják. S aligha tévedünk, ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy ugyanez a múltunkat eltörölni akaró igyekezet "alkotó" lendülete rombolt le műemlék-épületeket az egykori Deák Ferenc utcában is, s erőszakol ide — alig száz méterre az ortodox katedrálistól — már egy olyan államvallási templomot, amelyet — mert nem volt rá szükség abban a tűzzel-vassal keresett régmúltban — nem építettek föl.

Romániában máig mindig a "múljék el a mai nap" sóhaja éltet minden pillanatot, s egyelőre — mint a Főtér gödreiben — a múlt kicsinosítása a nagyobb gond mindenféle előretekintésnél. Ugyanis aki előretekint, az lépni is akar. Az előrelépéshez, pláne az ugráshoz, nagyon jól meg kell vetni a lábat. De ha nincs mire támaszkodni? Bizonytalan, ingoványos talajról nem lehet messzire jutni.

Múlt, jelen és jövő túlságosan összefüggnek ahhoz, hogy — bármennyire is szeretném — rózsás távlatokat jósolhatnék gyarmati sorba szorult szülővárosomnak.