Bölöni Farkas Sándor (1834) és Alexis de Tocqueville (1835--1840) észak-amerikai útinaplóinak megjelenése óta tudja a világ, hogy az amerikai polgárok egyik legjelesebb tulajdonsága elképesztő társulási hajlamuk. Az amerikaiak -- kortól, képzettségtől, foglalkozástól függetlenül -- bármely ügy érdekében (s itt elsősorban nem is a politikai és gazdasági, de inkább társadalmi, vallásos vagy helyi természetűekről van szó!) képesek társulni -- bármily számban és bármilyen körülmények között.

Így adódott aztán, hogy az amerikai társadalmi életet jelentős társadalmi tőke (társadalmi hálózatok, normák, bizalom) megléte jellemzi, mely lehetővé teszi, hogy a polgárok hatékonyabban követhessenek közös célokat. Az amerikai polgárok társadalmi részvétele pedig -- mely az embereknek közösségeik életével (s nem csupán és elsősorban a politikával!) való kapcsolatait összesíti -- ennek megfelelően meglehetősen intenzív.

Legalábbis így volt ez a hatvanas évekig. De azóta e boldog helyzet változni látszik, s nem előnyös irányba, állítja Robert D. Putnam, s megállapításait -- ha nem is kritikátlanul -- sok politikus, szociológus, társadalmi aktivista elfogadja. Mások szerint nem a társadalmi tőke és részvétel csökkenéséről, hanem azok tartalmának és megjelenésének átalakulásáról van szó, s e vonatkozásban -- a digitális/telekommunikációs forradalom kibontakozása nyomán -- további módosulások, akár tektonikusnak is tekinthető elmozdulások várhatók.

Melyek ezen csökkenő társadalmi tőke és részvétel tünetei, okai és következményei?

Az egyre csökkenő részvétel tüneteit az elmúlt huszonöt esztendőben ismételten elvégzett General Social Survey adatai tanúsítják, melyek szerint csökkent az egyházi egyesületekben való részvétel (cca 15% -- melyekben elsősorban nők vesznek részt), ugyanúgy a Vöröskeresztben (Red Cross -- cca 60%), a cserkészmozgalomban (Boy Scouts), a szakszervezetekben (50% -- trade unions), az iskolai tevékenységekben való szülői részvétel (RTA -- Parent Teacher Association -- cca 60%-os csökkenés 1980-ra, amelyből újra felment, most csak 40%-os csökkenés 1964-hez viszonyítva). Ugyanígy csökkenést jeleznek a Női Klubok Szövetsége, a Lions Club, a Jaycees, és a Masons (Szabadkőművesek), sőt a Kuglizó Klubok is (Bowling Clubs) -- míg a magányosan kuglizók száma ugyanakkor 10%-kal nőtt! (innen Putnam egyik írásának címe -- Bowling Alone, azaz -- Egyedül Kuglizva).

Ehhez járul még az általános csökkenés a politikai részvételben -- a szavazók arányának csökkenése (1996-ban először az elnöki választásokon 50% alatt!), a párttagok számának csökkenése (mind a demokrata, mind a republikánus pártban), illetve a politikusokban, politikai intézményekben való bizalom csökkenése. Nyilván ez utóbbiaknak a sorozatos, mindkét pártot érintő politikai botrányok, a média felhajtásai, a választási kampányok körüli pénzügyi visszaélések is okozói, s e vonatkozásban az USA nincs egyedül -- Japán s Nyugat-Európa polgárai is hasonlóan vélekednek.

Kivételt e csökkenés alól az ún. "címlistás-levelező" egyesületek képeznek, mind az AARP (A Nyugdíjasok Amerikai Egyesülete), a környezetvédők (Sierra Club). Úgyszintén nőtt az ún. nonprofit szervezetek száma (pl. múzeumi, egészségügyi stb. alapítványok), ezek viszont nem járnak olyan kapcsolatrendszer és személyes részvétel kialakulásával, mint a többiek, s ugyanez áll a viszonylag szűk érdeklődésű, specializált "support group"-okra is (lásd alkoholisták, hobbycsoportok stb.).

Vannak viszont kivételek egyes egyházak vonatkozásában is -- így a neoprotestáns pünkösdisták ez időben gyarapodtak, sportegyesületek vonatkozásában a U.S. Youth Soccer liga tagsága 2,4 millióra volt tehető 1996-ban, a tíz évvel azelőtti 1,2 millióval szemben, s a gyerekeiket futballedzésre szállító középosztálybeli szuburbán anyákat már a politikusok is megcélozták mint potenciálisan választási sikert biztosító szavazókat.

Míg a társadalom általános képzettsége, átlagéletkora nőtt 1967 és 1993 között (s ennek részvételi növekedést kellett volna eredményeznie), addig az egyéni átlagos tagsági arány 2,8-ról 2,0-ra csökkent ez idő alatt. Manapság a nemzetközi összehasonlításban az USA az élvonalban van, de ha e trend folytatódik, két generáció alatt az USA hátrább kerül -- a mai Chilével, Portugáliával és Szlovéniával egy sorban.

A kérdéses időszakban (a 20. század második felében) Amerika-szerte jelentős gazdasági, demográfiai, szociális és kulturális változások játszódtak le, s ezek mind okozhatták-befolyásolhatták a fentebb ismertetett jelenséget.

Putnam sorra vette a fontosabb változásokat, s megvizsgálta lehetséges összefüggéseiket. Ennek eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy nem befolyásoló tényezők a társadalmi tőke és részvétel csökkenésében: a lakhelyi mobilitás-földrajzi migráció (ez csökkent), a szuburbanizálódás-elővárosodás (a jelenség mindenütt felismerhető), a megnőtt munkaidő és időhiány (ami nem áll, mert a szabadidő nőtt, s a munkában legelfoglaltabbak a legaktívabbak is egyben). Az anyagi helyzet nem korrelál a társadalmi részvétellel -- sem objektíve, sem szubjektíve.

A nők társadalmi helyzetének változása -- fokozott munkavállalás -- fontos oka lehetne társadalmi tőke csökkenésének. Noha a nők részvétele is csökkent, abszolút korreláció ismét nem mutatható ki -- ugyanakkor a nők jelentős része más típusú közösségekben vesz részt, mint azelőtt (egyházak helyett szakmai egyesületek).

A boldog, gyermekes házasságban élők hajlamosabbak társadalmi részvételre, s a válások, magányosok arányának növekedése kétségtelenül hozzájárult a társadalmi tőke csökkenéséhez, de nem fő oka ennek.

A jóléti állam szerepének növekedése, ezen programok elterjedése nem okozója a társadalmi tőke csökkenésének. Egyes kezdeményezések lehettek károsak, míg mások valószínűleg ellensúlyozták ezeket. Az OECD-államokat felmérő World Valnes Survey szerint az állam szerepének mértéke pozitíve korrelálhat a táradalmi tőkével. A végbement faji polgárjogi változások úgyszintén nem okozói a jelenségnek.

Az viszont bizonyos, hogy generációs-nemzedékváltásos jelenségekkel állunk szemben -- a gazdasági válság és a második világháború társadalmilag erősen elkötelezett generációját váltották fel gyermekeik, de még inkább unokáik sokkal visszavonultabb nemzedékei. Ez idő alatt a választási részvétel és az átlagos tagságszám közel felére csökkent!

S ki a hibás mindezért? -- Putnam szerint a televízió! Ez idő alatt jelent meg és terjedt el a tévénézés, mely manapság az átlagamerikai napi 3--4 óráját, azaz szabadidejének 40%-át foglalja le. Eközben az újságolvasás -- mely erősen pozitíve korrelál a társadalmi részvétellel -- nagyon lecsökkent. Általában a szenvedélyes nézők magányosak, míg a szenvedélyes olvasók közösségileg nagyon aktív, cselekvő emberek. Az ún. "tiszta olvasók" (azaz, kik többet olvasnak, mint tévéznek) 76%-kal több társadalmi szervezetbe tartoznak, mint a "tiszta nézők".

S hogyan okozza a tévé mindezt? Részben időelvonással (több idő tévézésre, sokkal kevesebb minden egyébre), egyféle társadalmi pesszimizmus okozásával, a gyermekkori szocializáció károsításával (sokat tévéző gyermekek kevesebb időt töltenek társaikkal, sporttal, tanulással, hajlamosabbak agresszivitásra -- de nem feltétlenül erőszakoskodásra).

Ily módon, amint azt Ithiel de Sola Pool, 1991-ben megjelent munkájában jelezte (Putnam), a televíziózással a kommunikációs technológiában bekövetkezett forradalom az első olyan technikai haladás, mely társadalmunkat és kultúránkat károsítja, decentralizálja és széttördeli.

Ezeket prognosztizálni a legnehezebb -- mindenesetre többeknek az a véleménye, hogy a társadalmi részvétel és tőke az elsődleges, míg a gazdasági--társadalmi fejlettség a másodlagos. Az előbbiek hiánya eredményezi a dél-olasz elmaradottságot és az amorális családi összetartást (a maffia-jelenség Szicíliában), illetve az amerikai belvárosok fekete lakosságának elmaradottságát, a magas bűnözési arányt, a társadalmi-környezeti leromlást (Putnam, Banfield). S ha ez igaz, akor az amerikai társadalom hosszabb távú kilátásai nem túl rózsásak. De a közösségi részvétel nehezen "tanítható", vihető be, ezért jelezte Putnam még a kommunizmus összeomlása előtt, hogy a "moszkvaiakra könnyen a palermóiak sorsa várhat". S nincs ok optimizmusra Délkelet-Európa államaiban sem.

Rövid távon a társadalmi tőke csökkenésének negatív gazdasági hatása nem észlelhető -- az amerikai gazdaság teljesítőképessége nőtt, a szegénység csökkent, egyes etnikai csoportok jóléte emelkedett -- s ezek társulásai is gyarapodtak, vagy legalábbis tagságuk állandó maradt.

Nőtt a kisvállalkozások száma, a háztulajdonosok száma és aránya, az egyéni jótékonyságra adományozók száma (jelenleg az amerikaiak több mint háromnegyede adakozik valamilyen célra) és az évi egyéni adomány összege (az 1970-es 16,2 milliárd USD-ról az 1990-es 101,8 milliárd USD-ra.)

Ezen ellentmondásos adatok egyes kutatókat arra késztettek,hogy megkérdőjelezzék a következtetések helyességét. Így a Putnam által felvázolt elmélet minden részérve és megalapozottsága ellenére csupán egy elmélet marad, sok-sok kérdőjellel s csupán félig megválaszolt kérdéssel. Érdekes viszont az a gyorsaság és viszonylagos kritikátlanság, mellyel ezt a politikusok, s különösen a liberális-demokratapártiak, köztük Clinton elnök is elfogadták.

Ennek egyik oka Lemann szerint az az arány- és perspektívatévesztés, mely a nemzeti színpadra felkerült, egyébként pesszimizmusra kevesebb okot adó tapasztalattal rendelkező vidéki politikusokat Washingtonban utoléri, ahol a táj tényleg a pesszimizmust sugallja. Egy másik, és még valószínűbb magyarázat szerinte az lenne, hogy sokkal kényelmesebb a politikusoknak elfogadni az általános rosszat -- ti. az egész USA-t érintő társadalmi tőkecsökkenést, mint elemezni a helyzetet s cselekedni a csupán részleges rossz korrigálása érdekében. Ez utóbbi esetben az állam gondja lenne -- a klasszikus liberális társadalompolitika szellemében -- a hátrányos helyzetű, belvárosi gettókban élő feketéknek és más kisebbségeknek kiemelése e helyzetből, olyan nagyméretű jóléti beavatkozásokkal, melyek jelenlegi politikai elfogadhatósága legalábbis kétséges. Így hát inkább elfogadják Putnam pesszimista elméletét, mely nem kötelezi őket kockázatos politikai tőkebefektetésekre.

Hogyan alkalmazható mindez az amerikai magyarságra? Legutóbb az Európai Utas 1991. 1. számában Pomogáts Béla foglalkozott a fogyatkozó amerikai magyarsággal, intézményeinek sorvadásával, jövőjének bizonytalanságával (vagy jövőtlenségének bizonyosságával?). Ha sorsát az amerikai társadalom alakulásában szemléljük, nehezen kerülhetjük el a kilátástalanság érzését, a pesszimizmust, hiszen mindaz, ami az amerikai társadalom egészét érinti, hatványozottan sújtja az amerikai magyarságot. Az amerikai polgárerények segítettek saját intézményeinek megteremtésében a század elején, de elindították az asszimiláció útján is, majd területi szerveződésű helyi közösségeinek felbomlásával sajátos, etnikai közösségi léte is sorvadásnak indult. További sorsa is itt dől el, a magyar társadalom esetleges jóindulata és idefigyelése ezen nem sokat változtathat, legalábbis nem a hagyományos magyarnyelv-centrikus megközelítésben.

Tulajdonképpen igen keveset tudunk az amerikai magyarok jelenkori helyzetéről, a magyar nyelvű iskolákról nemrég készült felmérésen kívül semmi újabbról nincs tudomásom. Hogyan lehet feltérképezni-megszámlálni, "összegyűjteni" azokat, kik már szétszóródtak, s megtartani, érdekeltebbé tenni azokat, kik még elérhetők, kik magyar nyelvi kultúrájukat elvesztették, de pislákol és talán éleszthető még az összetartozás lángocskája? Az amerikai társadalom "engedékenyebbé" válása, lazuló beolvasztókészsége, melyről Nagy Károly írt nemrég a Magyar Nemzetben, úgy lehet későn jött már az amerikai magyarság számára. De ha van esély a megváltásra, ahhoz új módszerekre, megközelítésre, a modern információs-kommunikációs technológiák merész alkalmazására van szükség, s a munkát elsősorban magunknak kell elvégeznünk.

Az elektronikus forradalom nyomában ott van a digitális forradalom, a számítógép-technológia és az Internet világháló képviselte új kommunikációs paradigma, amely tulajdonképpen nemcsak kommunikációról szól, hanem az információ, a tapasztalatok és az erőforrások feletti ellenőrzésről. Az egyéni személyes ellenőrzés pedig "bizonytalan áldásnak", kétes értékű ajándéknak tűnik az Internet és a reális közösségek kapcsolatában.

Nem is a virtuális közösségek a legérdekesebbek e szempontból, melyek levelezőlisták (e-mail-listák) körül alakulnak ki -- igen gyakran a közösségformálódás és közösségi élet minden jellemzőjével, szabályzatok, hierarchia kiképzésével, moderátorral vagy anélkül. A közösség fejlődési, érési szakaszokon megy át -- egyesek érettségi állapotban hosszú életet érhetnek meg, mások felbomlanak vagy vegetálnak csupán a negatív csoportdinamika következtében (Gerlóczy Ferenc). E listák gyakran hobbyk, professzionális témák, szűk tevékenységek köré szerveződnek, az Internetnek pont azon adottsága révén, hogy az intenzív perszonalizáció-individualizáció révén az egyén még szorosabban irányíthatja gyakorlatát, vonatkozzon az akár társadalmi kapcsolataira, munkájára, képzésére vagy a szórakozásra, a földrajzi közelség, a konkrét fizikai interakció-találkozás nem szükséges.

Ugyanakkor ezen internet-interakció nem biztosít jó és tartós kötőanyagot, a közösen megélt tapasztalati élmény hiánya felszínesebbé, esetlegesebbé teheti a tapasztalatokat, a listát könnyű otthagyni, a verbális agressziónak nincs akadálya. Ugyanakkor a virtuális közösségek, a "cybertérben" való akadályozatlan vándorlás elvonják az egyént a mindennapi, fizikai valóságban gyökerező közösségekben való részvételtől.

Erre vannak már megfigyelések, egy HomeNet tanulmány arról számolt be, hogy az Internet intenzív használata a résztvevőket magányossá, deprimálttá tette, reális szociális interakcióik családjukban és azon kívül is csökkentek.

A tanulmánynak vannak módszertani hibái, a megfigyeléseket mégis komolyan kell venni, s a megoldás az lenne, hogy a helyi, fizikai közelségen alapuló közösségekre kell építeni a digitális technológiát, azokat kell asszisztálni, kommunikációjukat, interakcióikat javítani, dúsítani és gyorsítani! Azaz közösségi hálózatokra van szükség, melyek nem zártak, hanem Internet-jelenlétre kell hogy alapuljanak, helyi közösségi tartalommal, nem túl sok, de mégis meglévő gazdasági-társadami részvétellel. Ilyenek pl. a Liberty Net (Philadelphia), a Blacksburg Electronic Village (Virginia) vagy a Well San Francisco környékén. Ez utóbbi a tagok személyes megismerkedését is elősegíti, havonta megtartásra kerülő Well-partik szervezésével.

E helyi hálózatok belépő-kapu (gateway) és portál(szolgáltatás- és információgyűjtemény)-szerepet is kell hogy vállaljanak, működésükben a demokrácia, a civilizált kommunikáció szabályai kell hogy érvényesüljenek, a társadalmi részvételt és a dialógust kell elősegíteniük, elsősorban helyi közösségek, ügyek szerepeltetésével. A hálózat nem veszi át a közösségi aktivizmust, csupán kiegészíti és felerősíti azt.

Az internet-technológia nagy ajándéka az interaktivitás, az aktív részvétel adottsága, lehetősége, ellentétben a tévének a nézőt passzív "voyeur"-szerepre való korlátozásával.

Mint Andrew Shapiro (kit egyik kritikusa az Internet de Tocqueville-jének nevezett) írja a The Net That Binds című írásában: "Az Internetforradalom célja nem a valós világ lemásolása-replikációja, hanem annak megjavítása kell legyen. Új Világhálónk legtávolabbi sarkainak feltérképezése során a technológiát helyi hálózataink erősítésére is fel kell használnunk, hiszen ezekben lakunk."

Hogy ebből mi valósul meg s hogyan, az a jövő titka. De mi sem hanyagolhatjuk el a világháló nyújtotta lehetőségeket, sem a benne rejlő veszélyeket. Az Internet a nemzet- és kultúrasorvasztó globalizációt szolgálhatja, de nyelvünk, kultúránk, együvétartozásunk megőrzését és erősítését, egymás megismerését, diaszpóránk összefogását, ügyeink-érdekeink képviseletét is lehetővé teheti.

IRODALOM

Gerlóczy Ferenc: Moderálják magukat. HVG. 1997. okt. 11. -- Nicholas Lemann: Kicking in Groups. The Atlantic Monthly. 1996 április. -- Nagy Károly: Olvasztótégely vagy mozaik? Magyar Nemzet, 1999. július 16. -- Pomogáts Béla: Amerika Magyarjai. Európai Utas. 1999. 1. -- Robert D. Putnam: Bowling Alone: America's Declining Social Capital. Journal of Democracy 6:1. 1995. január. -- Uő.: The Strange Disappearance of Civic America. The American Prospect. 1996. Tél. 24. -- Andrew L. Shapiro: The Net That Binds. The Nation. 1996. 6. 1999. június 21.