A polgári társadalom létrehozásához polgárokra van szükség, és ahhoz, hogy polgárok nevelődjenek fel, működőképes polgári társadalmat kell létrehozni. Amilyen mértékben kiépül a polgári társadalom, olyan mértékben növekszik a polgárok száma, és amilyen mértékben növekszik a polgárok száma, olyan mértékben fog megerősödni a polgári társadalom. Ez a megfogalmazás csak látszólag olyan, mint a jól ismert kérdés, amely a tyúk vagy a tojás elsőségét firtatja. A kérdésre ugyanis nem a logikának, hanem a történelemnek: a szerves fejlődésnek kell választ adnia. A polgári ethosz akármilyen szórványos megjelenése elősegíti a polgári társadalom létrejöttét, és a polgári társadalom akármilyen kicsiny csírái is alkalmasak arra, hogy növekedjék és erősödjék a polgári ethosz.

A jelenségek egymásra hatásának ezt a természetes folyamatát azonban semmiképpen sem lehet lerövidíteni és radikalizálni. Attól még nem leszünk polgárok, hogy bejelentjük: polgárok vagyunk. A természetes folyamatok radikalizálása különösen a közép-európai régióban, pontosabban az egykori "szovjet hódoltsági övezetben" lehet eredménytelen, esetleg kártékony, minthogy a régió történetében nem először pusztán egy retorikai szinten próbálná létrehozni azokat az átalakulásokat, amelyeknek, hogy hitelesek és hatékonyak legyenek, valójában a társadalom mélyebb szerkezetében kellene végbemenniök. A polgárosodás: a polgári társadalom felépülése és a polgári ethosz kialakulása ezért szívós alkotómunkát, okos politikai stratégiát és sok-sok türelmet kíván. Igaz, tapasztalaink szerint, a kelet-közép-európai régióban ezekből van a legkevesebb.

A történelem színpadára lépő polgári rend "szellemének" először talán Benjamin Franklin amerikai író, tudós és államférfi adott kifejezést 1793-ban megjelent önéletrajzában és más műveiben. Bizonyára ő volt a polgári gondolkodás és öntudat egyik első kifejezője is: nyomdászmesterséget tanult, újságot szerkesztett, filozófiai társaságot alapított, kidolgozta az elektromosság elméletét (mellékesen feltalálta a villámhárítót), egyike volt az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazóinak, és mint a fiatal köztársaság első párizsi nagykövete 1783-ban tető alá hozta azt az amerikai—angol békeszerződést, amely lezárta a függetlenségi háborút. Pályafutása jellegzetes és mintaszerű polgári karrier: kétkezi munkából lett tudós és politikus, mint ilyen, az amerikai demokráciának nemcsak bajnoka, hanem megszemélyesítője is.

Benjamin Franklin önéletírásában gyakran beszél a pénzről, amelynek igen józan számítások következtében szinte mágikus erőt tulajdonít. "Gondolj arra — írja egy helyen —, hogy a pénznek nemzőereje, gyümölcsöző természete van. A pénz pénzt tud nemzeni, és az utódok még többet tudnak nemzeni, és így tovább." (Tanács egy ifjú kereskedőnek) A pénznek, a takarékosságnak, a hitelképességnek azok a fogalmai azonban, amelyeket az amerikai gondolkodó oly igen magasra emelt, mégsem valamilyen pénzközpontú világképre engednek következtetni, ellenkezőleg. Franklin világképének a tengelyében a józan értelem, a munka, a szorgalom, a hatékonyság fogalmai állottak, vagyis azok a fogalmak, amelyekről több mint egy évszázad múltán a modern kapitalizmus gazdaság- és eszmetörténeti hátterét kutatva Max Weber állapítja meg, hogy általuk épült fel a modern polgári gondolkodás és ethosz.

Ennek a gondolkodásnak a teljesítményelv és a vele szorosan összefüggő versenyszellem a szerves része volt, Franklinnál azonban mindez mélyen összefüggött a gazdálkodás, a gyarapodás és a vagyongyűjtés tisztességének követelményével. Mondhatnám egy szellemi gyökerét tekintve keresztény erkölcsi alapelvvel, amely azt rögzítette, hogy az egyén érvényesülésének nem szabad más, mások kárára történnie. Benjamin Franklin ezt a következő szavakkal fejezte ki: "meggyőződtem afelől, hogy a boldog élet elengedhetetlen feltétele az igazság, őszinteség és becsületesség az emberek egymás közötti viszonyában." (Számadása életéről) Mindez feltételezte azt, hogy a gazdagság birtokába jutott ember ne váljék felfuvalkodottá munkájának és szorgalmának eredménye miatt, ahogy az amerikai gondolkodó mondja: "Óvakodj attól, hogy mindent, ami birtokodban van, a tulajdonodnak tarts, és eszerint élj. Sok ember, akinek hitele van, ebbe a tévedésbe esik." (Hasznos tudnivalók azoknak, akik gazdagok akarnak lenni) Nagyjából ezekben az imént idézett írásokban artikulálódott először mindaz, amit "polgári ethosznak" nevezhetünk.

Ha az amerikai gondolkodó egy magatartásmodell, egy életérzés és egy erkölcsiség egyik első kifejezője volt, a német Max Weber volt az, aki a polgári mentalitás kialakulásának történetét és természetét a tudós alaposságával mutatta be. Sokat idézett alapművében, az 1905-ben közreadott A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában Benjamin Franklin írásaiból indult ki, és ennek a New England-i, azaz jellegzetesen protestáns szellemi háttérből kiemelkedő és az angolszász felvilágosodás vonzáskörében eszmélkedő, jellegzetesen amerikai polgárnak (és értelmiséginek) a felfogása nyomán világította meg a "kapitalizmus szellemét", azaz tulajdonképpen a polgári mentalitást.

Max Weber szerint a "kapitalizmus szellemét" a pénzszerzés, vagyis az állandó és folyamatos gyarapodás ambíciója alakította ki, ez azonban nem harácsolást, rablást és csalást jelentett, hanem következtes és szorgos munkát: hivatás- és kötelességtudatot. "Az egyénnek — állapította meg — kötelességtudatot kell éreznie — és érez is — «hivatásbeli» tevékenységének tartalma iránt, bármi legyen is az, s tekintet nélkül arra, hogy az elfogulatlan érzület előtt ez akár mint dologi javainak («tőke») tiszta értékesítése tűnik fel." Mindez a polgár esetében nem jár együtt gátlástalan nyerészkedési és pénzszerzési hajlammal (ebben téved a marxizmus társadalombölcselete!), ellenkezőleg, az egyéni érdeknek a pénzszerzésben való teljesen gátlástalan érvényesítése éppen olyan országokban jutott egyetemes uralomra és vált a magatartás sajátos jellemvonásává, amelyeknek polgári kapitalista fejlődése a nyugatihoz mérve "visszamaradt".

A polgári (kapitalista) mentalitást éppen az különbözteti meg más korok vagyonszerző és nyerészkedő hajlamaitól, hogy a szerzési vágyat, amely nyilván az önfenntartási ösztön egy változata, és mint ilyen irracionális motívumokat is magában foglal, a jövedelem és a tőke növelése érdekében meg tudja fékezni, korlátok között tudja tartani. Ahogy Max Weber mondja: "A korlátlan szerzési ösztön a legkevésbé sem azonos a kapitalizmussal, még kevésbé annak «szellemével». A kapitalizmus egyenest azonos lehet ennek az irracionális ösztönnek a megfékezésével vagy legalábbis racionális mérséklésével. A folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett nyereségre, mindig megújuló nyereségre, tehát «jövedelmezőségre» való törekvéssel azonban igenis azonos a kapitalizmus."

A "kapitalizmus szelleme" a német társadalomtudós szerint a korábbi korok vallásos világképe helyett az evilágiság elvére épült, annak ellenére, hogy fogantatása igazából vallási jellegű: tudniillik a német földön fellépő reformációra, a protestáns etikára utal. Max Weber a Luther Márton-féle német bibliafordításban találta meg azt a fogalmat, amely szerinte a polgári ethosz magvát alkotja. Ez a "hivatás" ("Beruf") fogalma, amelyet az ószövetségi Szentírás a papi feladatok elvégzésére, a királyi hivatalnokok munkájára, a földművelésre és a kézművességre, általában a "hivatásszerű munkára" használ. Mint Weber megállapítja, ez a fogalom, legalábbis ebben a jelentésben hiányzott az ókori világ és a katolikus kultúrák nyelvezetéből, és Luther nyomán csakis a protestáns germán népeknél: a németeknél, hollandoknál, angolszászoknál, skandinávoknál lett honos. Később a polgári mentalitásformák egyetemes elterjedésével általánossá vált a katolikus hagyományokat követő népek körében is.

A fogalom mögött, Max Weber értelmezése szerint, olyan képzetek rejlenek, amelyek a 16—17. század polgári fejlődése során alakult ki az etikai gondolkodás körében. Ahogy a tudós szerző mondja: "feltétlenül új volt mindenekelőtt a kötelességérzet megbecsülése a világi hivatáson belül, mint olyan legfőbb tartalomé, melyet az erkölcsi öntevékenység egyáltalán megkívánhat. Ez volt az, ami szükségszerűen maga után vonta a mindennapi világi munka vallásos jelentőségének képzetét, s ami a hivatás fogalmát ebben az értelemben elsőként megteremtette. A «hivatás» fogalmába tehát minden protestáns irányzat központi hittétele fejeződik ki, mely nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását szerzetesi aszkézis révén, hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik úgy, ahogyan ez megadatik az egyén egész életre szóló munkájában. E munka éppen ezért lesz «hivatássá»."

A "kapitalizmus szellemének" és a polgári mentalitásnak, a polgári ethosznak, a "hivatásnak": a kötelességérzetnek, a felelősségtudatnak, a szolgálatnak, a munkateljesítménynek ezek az erkölcsi értelemben erősen meghatározott fogalmai alkotják a lényegét.

A polgárság és a nemzet fogalma hagyományosan együvé tartozik: a modern európai és amerikai nemzetek kialakulása egyidejű volt a polgárság mint erős társadalmi réteg történelmi színrelépésével, illetve a tradicionális nemesség igen nagy csoportjainak polgárosulásával. Mindez kifejlesztette vagy megnövelte a népesség nagyobb csoportjainak politikai öntudatát és aktivitását, minthogy a társadalom mind nagyobb hányada érezhette magát az ország gazdájának, és vállalhatott felelősséget ennek jólétéért és biztonságáért. Valójában a polgárosodás hozta létre a rendi nemzet fogalmának leáldozása után a politikai nemzetet, amely minden európai és amerikai társadalomban a jogkiterjesztés folyamatának, a demokratikus intézmények kiépülésének eredménye volt.

A magyar nemzeti megújulás, amely a 19. század harmadik évtizedében a reformországgyűlésekkel kezdődött, az 1848—1849-es forradalommal és szabadságharccal érte el első tetőpontját, majd átmeneti vereség után ismét kibontakozott az 1867-es kiegyezés után, maga is párhuzamosan haladt a magyar társadalom polgári átalakulásával. A nemzeti eszmélés és újjászületés sikerei egyszersmind a magyar polgárosodás sikerei voltak, s a nemzeti fejlődésben bekövetkezett törések és kudarcok — például az első világháborús vereséggel együtt járó trianoni kényszerű rendezés vagy a második világháború után bekövetkezett tartós szovjet megszállás — a polgárosodás folyamatában is súlyos zavarokat okoztak, nemegyszer évtizedekkel vetve vissza az addig elért fejlődést, látványosan megsemmisítve ennek eredményeit.

A nemzeti megújulás és a polgárosodás együtt haladt Erdélyben, pontosabban az erdélyi területtel szomszédos egykori kelet-magyarországi régiókban (a bánsági és partiumi területeken) is, különösen a 19. századi reformkorban és az 1848—1849-es szabadságharc idején. A kiegyezés korának polgárosodása ugyancsak széles körben érintette Erdélyt, a 19. századvég és a századforduló nemzeti megújulása azonban csak részletes és korlátozott hatást gyakorolt az erdélyi fejlődésre, tekintettel arra, hogy a Budapesten központosított politikai, gazdasági és kulturális intézményrendszer figyelme és hatékonysága csak részben terjedt ki a kelet-magyarországi régiókra.

Központilag irányított módszeres és szerves fejlesztés nem következett be ezeken a területeken, a magyar népesség (mint hagyományosan ellenzéki érzelmeket hordozó választói réteg) bizonyos hátrányban került (ezt a kivándorlások, például a székely népfelesleg regáti, bukaresti migrációja is tanúsítják), és a központi kormányzat nem tett meg mindent az erdélyi magyarság megerősítésére. Elmaradt például a többek által kezdeményezett telepítési politika, és szó sem esett arról, hogy célirányos földbirtokpolitikával meg lehessen akadályozni az erdélyi magyar birtokállomány idegen kézre kerülését! Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a trianoni változások az erdélyi magyarságot készületlenül érték, és az ott élő magyar közösségek és intézmények nem voltak képesek arra, hogy előnyösebb helyzetet küzdjenek ki a Monarchia háborús veresége után. A magyar polgárosodás 19. századi nagy eredményeinek így az erdélyi magyarság javára nem lehettek történelmi értelemben sorsdöntő eredményei és hozadékai.

A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak 1849-ben, 1919—1920-ban és 1947—1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeresen haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a kelet-délkeleti övezetbe kényszerítette. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól. A régi Magyarországon csak igen szűk körű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és kereskedőpolgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből jött létre, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus fél évszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a "középosztályhoz" tartozónak tekintette magát, s mentalitásában igen sok nem polgári, inkább kisnemesi tradíciót tartott fenn.

A klasszikus értelemben vett polgárság, amelyről a nyugat-európai társadalomtudomány és szépirodalom beszél, nálunk csupán töredékesen jött létre: alföldi városok cívisei, dunántúli, felvidéki és erdélyi patríciusok között. Ez az a polgári réteg, amelyről Max Weber mint "polgári rendről" tesz említést. Ez természetszerűen más társadalmi képződmény és fogalom, mint a gazdasági-foglalkozási értelemben vagy a politikai-állampolgári értelemben vett polgárság. "A rendi értelemben vett — vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított polgárság — írja Max Weber Gazdaságtörténetében — «a vagyon és a műveltség embereiből» tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen."

Ez a fajta "rendi" polgárság volt az, amely Márai Sándor álmaiban és regényeiben megjelent: egy mitikus és vágyott, talán soha vagy csak szórványosan létezett magyar polgári "rend", amelynek a modern Magyarországot fel kellett volna építenie és virágoztatnia. Ennek a polgári "rendnek" a mentalitását és erkölcsiségét Márai szerint is a hivatástudat, a felelősségérzet és a szolgálat készsége határozta meg. Olyan tulajdonságok, amelyeknek társadalmi jelentősége van, mégsem egy kollektivista társadalom tulajdonságai. Márai ugyanis minden kollektivizmustól eredendően idegenkedett. A polgári mentalitás és erkölcsiség értékét szerinte éppen az adta meg, hogy a független és önálló: felnőtt emberi személyiség tulajdonságaiból következett. A polgár mint jelenség Márai meggyőződése szerint az európai kultúra legjobb "lelki" és "antropológiai" teljesítménye volt. Ahogy Föld, föld! című önéletrajzi emlékezésében olvasható: "A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt."

Ennek a Márai által is megálmodott és mitizált polgárságnak egyik legfőbb értéke maga a hagyomány (akár a nemességnek és a parasztságnak): a biztos tulajdonosi állapot és az erre az állapotra alapozott függetlenség, valamint öntudat, amely természetes módon következik abból a "hivatástudatból", amelyet Max Weber a polgári ethosz leginkább jellegzetes tulajdonságának tekintett. Mindemellett a polgári hagyományhoz szervesen hozzátartozik a műveltség is, amelyet nem szabad összetéveszteni a tájékozottsággal: a polgári műveltség a humán (és humanista) nyugati tradíciókra épül, magába foglalja a filozófia, a történelmi múlt, az irodalom és a művészetek ismeretét, és együtt jár a társasági szokásoknak, az udvariasság hagyományainak, sőt a konyhaművészetnek és a borkultúrának az ismeretével. A műveltség ugyanakkor nem pusztán ismeretanyagot jelent, hanem bizonyos szervesebb gondolkodást és kifinomultabb ízlést is. Ezenkívül a polgári ethosz természetes tulajdonsága az elfogulatlanságnak és a mások iránt tanúsított toleranciának az a tradíciója, amely a megalapozott függetlenségből, a biztos öntudatból és az átélt műveltségből következik.

A mai magyar polgárosodásnak, ezt mindenki tapasztalja, aki egyáltalán a valóságra figyel, vannak igen zavaró velejárói és következményei. Arra az erőszakos és nem mindig tiszta eszközökkel történő vagyonszerzésre és -gyarapításra gondolok, amely a legkevésbé sem felel meg a polgári ethosz követelményeinek, azoknak az írott és íratlan erkölcsi (és gyakran jogilag is kodifikált) szabályoknak, amelyekről az imént Benjamin Franklint, Max Webert és Márai Sándort idézve beszéltem. A szemünk láttára lejátszódó jelenségek nyomán sokan tartanak (tartunk) attól, hogy a hazai (általában a kelet-közép-európai) polgárosodás nem a nyugati, hanem a balkáni, a dél-olaszországi, a dél-amerikai vagy éppen a harmadik világbeli modelleket követi.

Éppen ezért szükség van arra, hogy a gyorsan előremozgó polgárosodás megfelelő társadalmi ellenőrzésben részesüljön, olyan kontrollban, amely a nyilvánosság színterén érvényesül, és kritikai monitorizálást jelent. Ezt a kontrollt, meggyőződésem szerint, csakis a (polgári) értelmiség adhatja, az a társadalmi réteg, amely maga is érdekelt a tőkés társadalom mechanizmusainak fejlődésében, ugyanakkor abban is érdekelt, hogy ez a fejlődés ne sértse a köz érdekeit, és megfeleljen a polgári morál szigorú követelményeinek. A nyugati modellekhez igazodó polgárosodásnak éppen ez az értelmiségi réteg lehet a kritikai ellenőrző szerve és az erkölcsi, kulturális hajtóereje. A sok tekintetben zavaros: az egymást keresztező érdekek küzdelmében alakuló társadalmi mozgás valamilyen rendező erőt kíván, és ezt csak a független, a politikai erőknek nem elkötelezett polgári értelmiség adhatja: az az értelmiség, amely a magaskultúra értékeinek védelmére és képviseletére hivatott.

A magyar értelmiség ebben a vonatkozásban ma ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a 18. század végén, a 19. század elején a nemesi származású és jellegű értelmiség, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály nemzedékei, amelyek az akkor is hiányzó "polgári rend" helyett láttak hozzá a polgárosodás megindításához. Csakhogy most úgy látszik, ez az értelmiség nehezen vehet részt a polgárosodás folyamatában, és még kevésbé tudja meghatározni ennek a folyamatnak a menetét. Az értelmiség elszegényedett, társadalmi és politikai presztízse erősen csökkent, befolyása és tekintélye alig maradt. Aki valódi polgárosodást kíván, annak mégis ezt az elszegényedő és magára hagyott értelmiséget kellene megerősítenie.

Milyen ennek az értelmiségnek a helyzete, milyenek az esélyei? Németh László 1943 nyarán a következő gondolattal fejezte be oly sok vihart megért Második szárszói beszédét: "Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti... Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövő zűrzavarába... sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, azt azonban tudniok kell, hogy értelmiségi emberek, s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna öláldozni. S benne menti magát e Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése — egy megtisztult értelmiségi kultúrában."

A szárszói beszédet, jól tudjuk, történelmi szorongások hatották át, a magyarság várható jövője következtében. Az értelmiség jövendő szerepét és sorsát latolgató szavakat is beárnyékolták a küszöbön álló események. Németh mégis bízott, mert bízni akart abban, hogy a magyar értelmiség ki tudja venni részét az ország átalakításából, és a kultúra képes lesz valamennyire megszelídíteni azt a társadalomalakító furort, amely a háború végeztével majd elérkezik. Tudjuk, nem így történt, sőt a magyar értelmiséget még sohasem — a Világos vagy a Trianon utáni korszakban sem — taszították méltatlanabb körülmények közé, mint a csakhamar bekövetkezett kommunista hatalomátvétel után.

Ez az értelmiség igen lassan tért magához a súlyos megaláztatások és kegyetlen ütések után. Ráadásul, mihelyt felemelte fejét, mindig újra leütötték: 1956-ban, 1968-ban, majd a hetvenes évek közepén. Igazából csak a nyolcvanas években, már a "puha" diktatúra időszakában volt lehetősége arra, hogy az ország dolgaiban valamennyire hallassa szavát. A bekövetkezett "rendszerváltás" és a meginduló nemzeti újjáépítés szellemi küzdelme ismét sorompóba hívta az értelmiséget. Talán sohasem volt nagyobb felelőssége, sohasem kapott izgalmasabb feladatokat az elmúlt fél évszázad során, mint most, a megnyíló új világban. Éppen ezért kell újra meg újra mérlegre tennie társadalmi, politikai és szellemi szerepét és lehetőségeit, és tisztázni kell azt is, hogy a kívánatos szellemi szerepet milyen eszközök birtokában töltheti be.

Először is tisztázni kell, egyáltalán kiket is tekintünk értelmiségieknek, annál inkább, mert ezen a téren meglehetősen nagy zavar és bizonytalanság tapasztalható. Nem kívánom most különféle értelmiségelméletek akár csak vázlatos ismertetésével megterhelni ezt a gondolatmenetet, annyit azonban leszögeznék, hogy az értelmiségnek mint kitüntetett társadalmi rétegnek jellegadó tulajdonságai közé tartozik — mindenfajta elmélet szerint — egyrészt a kulturális (tudományos vagy művészeti) értékalkotás, másrészt a szellemi autonómia. E két tulajdonság híján értelmiségről — legalábbis az európai kultúrában kialakult társadalmi szerep elemi követelményeinek figyelembevételével — nem beszélhetünk.

Azért is kell ezt elmondani, mert korunkban az értelmiségi fogalmát mindinkább a "szakértő" fogalma váltotta fel. Azé a szakértőé, aki valamely szakmai, esetleg éppen résztudományos területen valóban megfelelően működik, de képtelen áttekinteni az információk általánosabb területét, s jórészt nélkülözi azt a szellemi függetlenséget, amely az igazán felelős döntések meghozatalának erkölcsi és hogy így mondjam: lelki előfeltétele. Valamikor, nem is olyan régen a döntéshozatali mechanizmus kulcsembereként a funkcionárius tevékenykedett, aki többnyire nem volt sem szakember, sem értelmiségi, hanem csupán annak a politikai bürokráciának, annak az "új osztálynak" a képviselője, amelyről emlékezetes könyvében Milovan Gyilasz beszélt. Az általuk kézben tartott döntésohazatali mechanizmusnak a minőségét a gazdaságpolitikának s a következtében létrejött gazdasági szerkezetnek az a totális csődje jelzi, amely a közelmúltban bontakozott ki a szemünk előtt. Később a funkcionáriusok megosztották hatalmukat a szakemberekkel és menedzserekkel, s egy időben úgy tetszett, hogy ez a hatalom- és munkamegosztás nem is eredménytelen. Ám ha arra gondolunk, hogy a bős—nagymarosi vízierőmű, az úgynevezett eocénprogram, a településpolitika és annyi más intézkedés, amely mellett a funkcionáriusok és a szakemberek együttműködése döntött, maga is milyen gazdasági és társadalmi csődhelyzetekhez vezetett, talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy ez a hatalommegosztás a legkevésbé sem vált be.

Az értelmiség társadalmi és politikai szerepének felértékelése éppen azt a célt szolgálná, hogy egy olyan társadalmi réteg érvényesíthesse elképzeléseit és megfontolásait a döntési mechanizmusokban, amely alkotó módon, valós szellemi értékek és gondolkodási függetlenség birtokában hallathatja javaslatait, akár bírálatát. Amely nincs kiszolgáltatva a kormányzati hatalomnak, és nem az attól függő "kliens" módjára mond véleményt a hatalom intézkedéseiről és elképzeléseiről. Hangsúlyozom a függetlenség fontosságát, ugyanis tapasztalataim szerint azok, akik a korábbi funkcionárius, majd a későbbi szakértői-menedzseri réteg képviselői után most az új politikai elit tagjai lettek, megint csak túlságosan ki vannak szolgáltatva a pártfegyelem, a politikai alárendeltség követelményeinek, és többnyire nem a kívánatos értelmiségi autonómia birtokában észrevételezik vagy készítik elő a politikai döntéseket.

A polgári értelmiségi léthez — ezt minden értelmiségszociológiai elmélet leszögezi — nélkülözhetetlen a szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia. "Az el nem kötelezett értelmiségiek — mondja a magyar származású kíváló szociológus, Karl Mannheim Az értelmiség szociológiai problémája című tanulmányában — a cselekvés két módját alkalmazzák mint kiutat középutas helyzetükből: egyrészt csatlakoznak — nagyrészt önként — az egymással szemben álló osztályok egyikéhez vagy másikához, másrészt saját társadalmi gyökereiket kutatják, és keresik annak módját, hogyan tölthetik be küldetésüket mint az összesség szellemi érdekinek kijelölt védelmezői." A jelen magyar értelmisége hasonlóképpen helyezkedett el: egyrészt a különböző politikai mozgalmakhoz csatlakozott, így ezek irányításában tölt be szerepet, s történelmünk során nem először, sajnos, belebonyolódott az egymást kölcsönösen "fantomizálók" csatározásaiba; másrészt féltékenyen őrzi függetlenségét, és megpróbálja védelmezni "az összesség szellemi értékeit".

Ezeknek a szellemi értékeknek a védelmezése mindig, a jelenben is, megköveteli a teljes értékállomány vállalását, függetlenül attól, hogy valamely szellemi hagyomány a jelenben "konzervatív" vagy "liberális" értelmezést kap, és megköveteli éppen az értékek és hagyományok teljességének védelme kedvéért — a szellemi önvédelem hatékonysága érdekében — az önkéntes közvetítői szerepet. Karl Mannheim arról is beszél, hogy — miután "minden politikai érdek és tudás szükségképpen pártos és részleges" — a független értelmiségnek "az egymással szemben álló nézőpontok tág, dinamikus közvetítését" kell vállalnia és végeznie. Ez pedig nem éppen egyszerű és nem is kockázatmentes vállalkozás, hiszen éppen a független értelmiségit bizonyos gyanakvással figyelik a politikai küzdőtér mindkét oldalán, minthogy egyik oldalon sem kívánja minden tekintetben "elkötelezni magát". Így aztán idővel vádak is érik, és még az a tragikomikus helyzet is megesik, hogy ugyanazt az embert némelyek egyfelől "magyarkodónak", mások másfelől "nemzetietlennek" nevezik.

Holott éppen az ilyen — egyik párthoz sem álló, pártot legfeljebb Dante módjára "önmagából csináló" — független értelmiségi státusnak és magatartásnak igen jelentékenyek a magyar hagyományai. Hivatkozhatom Babits Mihályra, aki Örökkék ég a felhők mögött című költői vallomásában így beszélt: "hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein." Vagy hivatkozhatom Németh Lászlóra, aki éppen azért maradt oly sokszor magára, mert nem tudott azonosulni semmiféle politikai párttal és érdekkel, még olyan politikai mozgalommal sem, amely az ő igéit írta zászlajára. Babits és Németh persze egymással is vitát folytatott, időnként egymással is élesen szembekerült, mindazonáltal összekötötte őket értelmiségi függetlenségük és felelősségtudatuk. Igen, a magyar szellem legjobb hagyományai szerint az értelmiség nálunk mindig óvni akarta függetlenségét s ezzel együtt közvetítő, kiegyenlítő szerepét. A legjobb példa talán azé az Illyés Gyuláé, aki teljes otthonosággal mozgott a Nyugat táborában, az avantgárd írók között, a népi mozgalomban, sőt a szellemi baloldalon.

A független és kiegyenlítő polgári értelmiségnek emellett még két igen fontos képessége és tulajdonsága van: nyitottsága minden irányban, egyszersmind kritikai készenléte ugyancsak mindennel szemben. A nyitottság és a kritikai készenlét kétségtelenül bizonytalanná teszi a független értelmiség pozícióját, ambivalenssé teszi ennek az értelmiségnek a gesztusait, és az értelmiségi személyiségen belül is olykor konfliktusokat okoz. A független értelmiségi lelki helyzetének bizonyos drámai karaktere van: ez az értelmiségi nyitott, s valóban minden tapasztalatot, felismerést és gondolatot be tud és be kíván fogadni, ugyanakkor eredendő módon kritikus, minthogy jól tudja, hogy minden tapasztalat, felismerés és gondolat érvényességét, hatékonyságát és értékét szigorú kritikával kell mérlegelnie és megítélnie.

Nyitottságáról és kritikai szelleméről az értelmiség és vele együtt a polgárság mindazonáltal nem mondhat le, minthogy éppen ezek által védheti függetlenségét és közvetítő szerepét. Ezzel a nyitottsággal, egyszersmind kritikai érzékenységgel tesz eleget azoknak a követelményeknek, amelyeket Max Weber a "polgári renddel", Karl Mannheim pedig magával az értelmiséggel szemben támasztott. A politika, úgy teszik, egyelőre nincs tudatában annak, hogy a független értelmiségnek és a körülötte szerveződő polgárságnak milyen jótékony kiegyenlítő szerepe lehet az elmérgesedett konfliktusok feloldásában.

Ennek ellenére is szeretném hinni, hogy az idő ennek a független és közvetítő-egyeztető értelmiségi és polgári szerepvállalásnak kedvez. Hiszen az egymással viszálykodó politikai elitek, a lassacskán két részre szakadó ország végül is szükségessé teszi, hogy legyenek szellemi hídépítők, legyenek közvetítők, legyenek egyeztetők, akik életstratégiájuk kiindulását abban a fogalomban találják meg, amelyet Max Weber "hivatásnak" ("Beruf") nevez. Mindez nem egyszerűen az értelmiség és a polgárság, hanem az ország és a nemzet érdeke. Valójában ha a független magyar értelmiség (Magyarországon és a kisebbségi magyar közösségekben) nagyobb közéleti szerepet kap, és nagyobb közéleti felelősséget tanúsít, akkor beszélhetünk arról, hogy a magyar polgárosodás előrehaladt, és történelmi sikerre számíthat.