Mikor emlékezetemhez fordulok,

egy pillanatra kilépek a világból,

egy pillanatra belépek a világba.

Elrendelem, hogy ezt vagy azt

adja ki az őrizetéből, mintha börtönőr

lenne ő, vagy emlékek börtöne lennék

én, nem pedig májé, tüdőé, beleké.

Egynémely dolgok tüstént előjönnek.

Bár ne tennék. Azt se tudtam, hogy

ez volt, hogy velem ilyesmi megeshetett,

nem emlékszem az emlékre sem.

Megtévesztem magam, a börtönőr

a képembe hazudik, hinnem kéne

neki? Egy pillanatra kilépek önmagamból.

Vannak, akik seregestül tódulnak.

Milyen idegen önmagamok, milyen

ismeretlen én-ek! Nem kint, a magukat

én-nek hívő te-k és ő-k, nem ti, akikről semmit

se tudok, hanem én és én, tömeg, üres arccal.

Egyik se emlékszik a másikra, egyikre se

emlékszem, de úgy néznek ki, mint én.

Amikor az ember másvalamit keres,

önmagát jobb nem is keresnie.