←Vissza

Liget.org   »   2010 / 1   » Nacsinák Gergely András  –  Én, te, ők
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1875

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Amikor két ember egymásba szeret, szentül hiszik, hogy esetükben két személy találkozik, a Te és az Én, a lehető legtisztább formában. Mivel minden szó és mozdulat a személyességnek ezen a kimondhatatlan szintjén zajlik, lehetetlen kibújniuk az egyediség varázsa alól, de nem is szabad, mert akkor már valami egyébről van szó: játszmáról, érdekről, de nem szerelemről. A szerelmet kívülről figyelő családtagok és barátok ellenben azt hiszik szentül, hogy itt két világ, a Mi és az Ők találkozása történik, s ennek belátása legföljebb csak idő kérdése. A szerelem érdeke, hogy erről megfeledkezzék, a körüllévők pedig alighanem ugyanilyen szomjasan kívánják ennek ellenkezőjét, és némi kárörömmel várják, hogy a szerelmeseket védő burok mielőbb szétpattanjon, s az elkülönültek mihamarabb visszatérjenek a közös, úgymond, realitásba.
Barátom, amikor jövendőbelijének udvarolt, a lány szüleinek szemében meglehetős hendikeppel indult, mert gyakorlatilag egyetlen, a család által kimondva vagy kimondatlanul támasztott követelménynek sem felelt meg. Valahogy úgy érezte magát, mintha Indiában sudraként készülne frigyre lépni egy ksátriya-kasztbélivel. Mindössze az vigasztalhatta volna, hogy kedvese viszont az ő felmenői szemében volt hasonlóképp szalonképtelen, noha gyökeresen más okok miatt. Esetünk valódi szociológiai csemege, ha tetszik, miniatűr korrajz. A hölgy – legkisebb, mindig-féltett, dédelgetett leánygyermeke egy erdővidéki székely családnak, kik a falurombolás és a Duna-menti kényszermunka elől emigránsként érkeztek a Ceausescu-diktatúra utolsó esztendejében Magyarországra, majd a forradalom után úgy döntöttek, itt maradnak, míg be nem fejezik gyermekeik taníttatását; a család a legkülönfélébb (kis)nemesi fölmenőkkel dicsekedhetett, és ugyebár a név kötelez: lányaiknak, patrióta öntudattól és némi becsvágytól hajtva rangban hozzájuk illő, hazai hitvest képzeltek. Aki nyilvánvalóan nem az én kedves barátom volt, a maga budapesti, minden szempontból – vallásilag, származásilag etc. – gyökértelen, középosztálybeli, „lakótelepi értelmiségi” hátterével, ezenfelül élhetetlen szemléletmódjával – keleti vallásokkal és irodalommal foglalkozni! –, meg szemtelen, cinikus természetével, polgárpukkasztásra kiélezett habitusával. Egyszóval nagyjából mindazt képviselte, aminek az ő világukban az égvilágon semmi realitása nincs: rühellte a nacionalizmust, ki nem állhatta a kálvinizmust, és zsigerileg idegenkedett a szalonnás puliszkától. És noha kedvese hasonlóképpen vélekedett mindezekről – csupáncsak a puliszkát illetően nem voltak azonos állásponton –, ez nem sokat segített, mivel már pusztán kiinduló helyzete is épp elég volt ahhoz, hogy viszonyukat ne nézzék jó szemmel. Nemcsak hogy nem nemesi család, de nem is székely; nem elég, hogy nem székely, nem is erdélyi, és ha már anyaországi magyar, legalább ne lenne pesti, mert a fővárosiakról általában rossz véleménnyel voltak, és egyáltalán nem ok nélkül, hisz amellett, hogy áttelepülésükkor számtalanszor „lerománozták” őket, kénytelenek voltak szembenézni azzal is, hogy a faluközösségben elfoglalt, megbecsült helyükről egyszerre egy arctalan társadalomba kerültek, annak is a perifériájára – amely sem sajátos nyelvjárásukat, sem szokásaikat, sem helyzetüket nem érti és nem tiszteli. A szülők reakciója minderre a lehető legteljesebb elzárkózás volt, s leányaikat is igyekeztek az „otthoni” szellemhez és értékrendhez igazodva nevelni, amely az egyetlen igazodási pontot kínálta a többszörös otthonvesztés közepette. A lányok természetes stratégiája persze a kettős élet kialakítása volt, a beilleszkedés és távolságtartás furcsa keveréke, amelyben a magukkal hozott örökségre ráépült egy itt is elfogadható viselkedésmód, mely az évek során, akár akarták, akár nem, egyre inkább lényük részévé vált. A bőrükön tapasztalták, hogy a nagyvárosban képtelenség pontosan úgy élni, mint a zárt kisközösségben, a háromszéki magyarság mikrovilágában, ugyanakkor azt is, hogy a teljes alkalmazkodás ugyanígy csupán mimikri: a kívülállóság ideig-óráig tartó leplezése. Az ideszakadt határon túli magyarok esetében csaknem mindig hasonló a helyzet, ezért is találják magukat oly gyakran két világ határán, hontalanul: hiába élnek itt, nem tartoznak ide, és hiába költöznének haza, az ottani közeg sem tudja maradéktalanul visszafogadni őket. Számtalanszor hallottam magam is, milyen szánalommal és megvetéssel beszélnek az „otthonmaradottak” azokról, akik ideköltözve igyekeztek beilleszkedni a befogadó társadalomba: ezek „elpestiesedtek”, „affektálnak”, sőt, „elmagyarosodtak”. Kérdés, hogy az ellenkező stratégia, az eredeti szokások és mentalitás makacs konzerválása nem ugyanilyen mesterkélt-e.
Valami hasonló történt barátom feleségével is, akinek ráadásul kiskamaszként, vagyis a személyiségfejlődés legképlékenyebb fázisában kellett szembenézni mindezzel, és különféle ösztönös túlélési stratégiákat kialakítania. Amikor pedig többé-kevésbé felnőtt, s már az egész nyugvóponthoz közelített, megismerkedtek, egymásba habarodtak, és minden kezdődött elölről. Klasszikus lányszöktetésbe torkolló kalandjaikat ehelyütt nem részletezném, épp csak megemlítem, mert ez viszont nagyban hozzájárult, hogy ő meg barátom mit sem sejtő családja részéről ne részesüljön túlságosan meleg fogadtatásban. Ott a szülők alighanem valami nyugodtabb, kiszámíthatóbb, és mindenekelőtt lassúbb kimenetelű kapcsolatra vágytak, ami jobban illeszkedik bevett életvitelükhöz, ezen felül kimondottan riasztotta őket a székely menyecske impulzív, és kevéssé kompromisszumkész természete. Erdélyt és a székelységet legfeljebb Orbán Balázs leírásaiból, Tamási Áron-novellákból és a televízióban sugárzott napi hírekből ismerték, és a legkevésbé sem voltak felkészültek, hogy ez az egész, ami távolról olyan érdekesnek látszott, egyszerre csak betör az életükbe, bicskástól, predestinációstól, mindenestül. A panelház földszinti, rácsos ablakán át mindez abszurdnak tűnt, s a legkevésbé sem volt vonzó vagy romantikus. A pár, ahogy az lenni szokott, mindennek ellenére ragaszkodott egymáshoz, tehát összeköltöztek és összeházasodtak: ezen a ponton azonban az asszonyka családja számára az ügy értelmezhető keretek közé került, s viszonyuk is egy csapásra megváltozott mindkét „hátország” felé. Ebben bizonyosan közrejátszott az is, hogy immár a férjet „el lehetett vinni” Erdélybe, a faluban bemutatni, s nem kellett többé különféle történetekbe csomagolni legkisebb lányuk hollétét. Vagyis a szerelem öntörvényű személyessége kezelhetővé, beilleszthetővé vált a világ többi ténye közé, az események megszokott rendjébe. Kérdés persze, hogy elbírja-e ezt a szerelem, és mivé alakul egy lefektetett kód- és szabályrendszer részévé válva. Hiszen úgy tudjuk, épp az volna a lényege, hogy autonóm: a világ tényeit alakítja magához, nem idomulva semmihez, akár egy kibírhatatlan géniusz.
A világ szempontjából a szerelmesek őrültek, s egy érzelmi blöff áldozatai, míg a szerelmesek felől nézve kétségtelen, hogy a többiek őrültek, a józan ész áldozatai. A külvilág szemében ijesztő, ahogy a szerelemben megszűnni látszanak a személyiséget eladdig meghatározó jegyek: neveltetés, elvek, tárgyilagosság, és a kitűzött célok hatóereje. Az ember tulajdonságai egyszerre tótágast állnak, ha ugyan el nem tűnnek, szavait karneváli zene kíséri, személyisége izzásba jön, mint azt jól tudjuk, ha máshonnan nem, hát az irodalomból. De kétségkívül valami efféle történik. Ám a legborzasztóbb alighanem az, hogy a szerelem indukálható, és ettől mégsem lesz hamis: bőven elég, ha az ember tudja, miképp kell szerelmesnek lenni, vagy ha úgy általában szerelmes, különösebb tárgy nélkül. Lehetséges, hogy a szerelem alapjában véve személytelen, és éppen ezért tud az emberi lélek legszemélyesebb erejévé válni, minden Én–Te viszony modelljévé – akár az ikonok esetében, amelyek személyfölötti ragyogásában ki-ki a tulajdon arcát láthatja viszont.