←Vissza

Liget.org   »   2009 / 6   » Reményi Tibor  –  Veszélyesség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1701

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mikor engedtem magamba ivódni a Tolsztoj-szöveget, keresve jó szavamat, először a „halál”-lal kacérkodtam, azután maradtam a kevésbé veszélyesnél: a veszélyességnél. A veszélyesség vagy veszély jelentéstartalmának magva: a régies vesz vagy vész (= pusztul) szótő. Az elvesz (elvész) szó kettős jelentése pedig egyrészt a pusztulás állapotába jutást, másrészt valamilyen becses érték elveszését (= eltűnését) jelenti. A veszély az elveszés vagy az elvesztés esélye, és az életnek éppolyan velejárója, mint az egészséges agresszió. Biológiai létünk is roppant veszélyes élettérben zajlik, baktériumok milliói késztetik önvédelmi harcra a fagocitákat, és programok aktiválódnak idegrendszerünkben, ha külső veszélyek támadnak ránk. Megszületésünkkor veszélyekkel teli világba érkezünk, és egész életünk során fennáll egészségünk, megélhetésünk, családunk elvesztésének esélye (=veszélye). A fizikai-biológiai veszélyek közepette viszonylagos biztonságunkat az egészséges veszélyérzet szolgálja, amit meg lehet tanulni. A kisgyereknek még nincs veszélyérzete, ezért meg kell neki tanítani, hogy veszélyes, sőt, életveszélyes az úttesten csak úgy átszaladni, a konnektorba szöget dugni, a forró vasalót megfogni vagy beleugrani a 3 méter mély vízbe. Azután mindezt sok mással együtt megtanulja, és normálisan együtt tud élni a veszélyekkel, mert felfogja, hogy az anyagi világ törvényeit nem lehet büntetlenül megszegni, ezek ismerete képezi veszélyérzetünk alapját. De felnőtté válva is fejletlen maradhat szellemi veszélyérzetünk, ha az emberlét egészének, és benne a lélek törvényeinek ismerete helyébe ámítás, hazugság és virtuális világ lép. A szellemi és erkölcsi veszélyérzetet könnyen el lehet altatni, sőt, teljesen ki lehet oltani.

A technikai civilizáció jól ismert veszélyei mára globális veszélyeztetettséggé hatalmasodtak, és lehet, hogy ez már tényleg az ember fizikai létét fenyegeti. Engem most mégis a lelket fenyegető veszélyek izgatnak, azok, amelyekről Jézus így beszél: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall?!” (Márk 8:36) Mi a lelket fenyegető legnagyobb veszély, azaz mi veszett el(ki) belőlem, ha azt mondom, kárt vallottam a lelkemben? Deficites lett a végelszámolás... Nincs több muníció, nincs erő az útra, főleg arra a legvégsőre. Mit kell megőrizzek, hogy úgy ne járjak, mint az aranymosó Áprily versében: „Mondd meg, hová lett annyi kincs? / És szánva mondom: Annyi sincs. / És sírva mondom: Semmi sincs.” Mondanom sem kell, ugye, a lélek „aranyát” féltem...

A környező világ mindent megtesz, hogy ne legyen e tekintetben veszélyérzetem; óriási technikai apparátussal hiteti el velem, hogy ha válság van is, vészhelyzet azért nincs, de ha volna, akkor is biztonságban lehetek, ha van euróm, házam, földbirtokom, netán néhány kiló aranyam, vagy sok gigabájtnyi információm...

Mit mondana ma Tolsztoj? Sorolná tovább modern életünk kellékeit, mint az erkölcstelenség megtestesítőit? Valószínűleg. De kit érdekel ma Tolsztoj? Kit érdekel lelkiismerete? Kit érdekel naiv emberszeretete? Kit érdekel hite? Kit érdekel a legnagyobb veszély, lelkünk kiürülése, szellemi létünk elsorvadása? Vajon nem ez vezetett oda, amire már Bibó István is könyörtelenül mutatott: „Erkölcsileg és értelmileg lezüllött elitjeink vannak.”

Magatartáskutatók mondják, hogy az ember halálos veszedelemben háromféle indíttatásból képes emberfeletti teljesítményre: ha erős a hite, ha nagyon szerelmes, és ha magával ragadja a páni rémület. Ilyenkor ugorjuk át a 2 méter magas kerítést vagy futunk olimpiai csúcsot. Érdekes, hogy a háromból kettő tisztán lelki erőforrás, s pusztán idegélettani okokkal nem is magyarázható.

Bevallom, sok mindentől félek. Több dologtól, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt, ami az azóta rám támadt betegségek következménye is. Tolsztoj erkölcstelennek tartja, ha a fizikai elmúlás közelgő veszélyét letagadjuk; és igaza van, mert ha ennek az elmúlásnak a tudatával időben megbarátkozunk, talán nagyobb hittel fordulunk a szellemi értékek felé, amiket halhatatlannak gondolhatunk. Elmúlhatatlannak bennünk, és az itthagyott világban is. Ez lehet a titka, hogy ne kelljen a „lelkemben kárt vallani”. Hitem néhány darabja az évek során tudássá szilárdult, és tudásom több ponton hitté magasodott. Megtanultam, hogy üres lelkűnek lenni a legnagyobb veszély. Gyorsan pusztító, és nem gyógyítható. Jung szavaival: „a bennem lévő Isten-formájú űrt” ki kell tölteni. Leginkább bizalommal, együttérzéssel, az osztozás és szépség gyógyító energiáival.

Ezért a legnagyobb erkölcstelenség, ha a lélek vészharangját akarjuk elhallgattatni, amikor ürességre ébredve segítségért szól.