VÍZÖNTŐ - a Földközi-tenger

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
S hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
Sok nép városait s eszejárását kitanulta,
S tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében?

Jó szél dagasztotta a könnyű vitorlákat, s a gyorsröptű, éjszínű bárka sebesen szelte a habokat, hátán hordozva a leleményes Odüsszeuszt, aki szárnyas szavakkal szólott: - Úgy hatmillió évvel ezelőtt, a miocén végén a Gibraltári-szoros, illetve ami annak idején a helyén feküdt, bezárult, és elzárta az Atlanti-óceán vizét. A Földközi-tenger lassan elpárolgott, és csak egy hatalmas, sós medence maradt. Akkoriban bizony nehezen bolyonghattam volna tíz esztendőn át - kuncog. - Több mint félmillió évig tartott, míg a szoros újra megnyílt, de a szűk átjáró és az erős párolgás miatt a tenger vize azóta is sósabb, mint az óceáné. Mi, görögök Meszogeiosz Thalasszának neveztük, a Föld közepén elterülő tengernek, és a rómaiak ezt vették át, amikor Mare Mediterraneumként emlegették. Később, ahogy a birodalom kereskedő- és hadihajói mind gyakrabban szelték a bíbor hullámokat, a Mare Nostrum (a mi tengerünk) és a Mare Internum (belső tenger) elnevezés terjedt el. De senki nem ismerte meg úgy, mint én - dicsekszik a várdúló isteni bajnok. - Átlagos mélysége csupán 1500 méter, de a ión-tengeri Calypso-árok, akár a szépfürtű nimfa, Kalüpszó szerelme, több mint 5000 méter mély.
    Sokfelé jártam, és bár hozzám hasonló vándor azóta sem akadt, a borszínű tengert számos nép hajója hasította: mezopotámiaiak, egyiptomiak, zsidók, perzsák, föníciaiak, karthagóiak bárkáit hordozta, gabonát, fűszert, fát és történeteket szállított, de micsoda történeteket! - csillog a sokattűrt Odüsszeusz szeme. -
A lótuszevők, a küklopszok, Kirké és a szirének, meg a többi szörnyű és csodálatos mese, mindaz, amit saját szememmel láttam, semmi ahhoz képest, amit a szélesútú, ősz Földközi-tenger hallott a sok hajóstól. Kérkedtek persze, s mert a tengerészek nem éppen igazmondásukról híresek, talán hozzá is tettek a véres ütközetekben vívott hadi tetteikhez, az irtóztató, vitorlatépő viharokhoz, és a félelmetes víziszörnyeket is a kelleténél több csáppal ruházták fel, de az ilyesmi igazán megbocsátható - kacsint a fürgeeszű.
    Ahogy telt az idő, és a népek csatáiban az éjszínű tenger feletti uralom egyre fontosabbá vált, az emberek mind gyorsabb és biztonságosabb hajókat építettek és egyre ügyesebben kormányoztak. Én már csak maradok ennél a jótestű, kékorrú bárkánál - simogatja szeretettel a sötét deszkákat -, de meg kell hagyni, sokat változott a világ. A mi időnkben még nem siettek annyira az emberek: mi is elidőztünk egy keveset Trója falainál. De például a lepantói ütközet, amiben a Szent Szövetség tönkreverte a törökök flottáját, nyolcvan gályát elsüllyesztett, százharmincat pedig elfoglalt, alig néhány órán át tartott. És az is igaz, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása lényegesen egyszerűbbé tette az utat a Vörös-tenger vidékéhez. Nincs már idő évekig csatangolni erre-arra, pedig szép a vándorélet? - sóhajtozik, és én tapintatosan nem faggatom, mit érzett, amikor a hű, ámde korosodó Penelopét megpillantotta.
    Az úton lévő hajósok persze mindig a szárazföldről álmodoznak, de amint szilárd talajt éreznek a lábuk alatt, máris indulnának tovább. Olykor gyáván megfutamodnak, és ha nem buzdítom őket, hogy Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!, talán még mindig a meddő tenger forgatagos hullámai között bolyonganánk. Igaz, ez az emberi erő manapság már engem is megdöbbent: emlékszem, Szkülla és Kharübdisz sem rémített meg annyira, mint amikor gyorsröptű bárkámmal véletlenségből a Gibraltári-szorost támadó, több mint hatvan német tengeralattjáró közé keveredtem. Eleinte rettenetes tengeri szörnyek hadának véltem őket, és ijedtemben földrázó Poszeidonhoz imádkoztam, remélve, talán elfeledte azt az apró incidenst Küklópsszal. Aztán még félelmetesebb repülő monstrumok érkeztek, és tojásaikkal sorra dobálták a víz alatt rejtőzőket. Biztonságos távolba húzodva figyeltem, s gyakorlott hadvezérként azonnal láttam, hogy taktikai hibát vétenek, amikor a tiszta, nyugodt vízű tenger mélyén keresnek menedéket. Végül egy sem tért haza, a szövetségesek mindet elpusztították - vigyorog görbén fölfele nézve a leleményes.
    Talán a túl nagy és túl gyors hajók meg a mind népesebb kikötők teszik, hogy az egykor sokhalú tenger egyre mocskosabb. Itt, a nyílt vízen úgy tűnik, semmi nem változott, de a partok felé közelítve olykor elfog az undor, mintha a széphajú Kirké zsúfolt disznóólait látnám: az isteni víz felszínén szennyfoltok úsznak, s a tenger állatai sorra pusztulnak. A barátfókából, amely az én időmben még sűrű csapatokban úszkált, mára alig félezer maradt, és a halászok hálójába akadó állatok gondos védelemre szorulnak. Az őshonos fajok helyét százával veszik át a sósabb és kevesebb tápanyagot tartalmazó Vörös-tengerből érkező, ellenállóbb fajok. Egyszer talán az én helyemet is átveszi valaki - mereng a tűrőlelkű, fényes Odüsszeusz, akinek egy legenda szerint a vak Theiresziász azt jövendölte, idős korában a tenger okozza halálát. Kirkétől született fia, Telegonosz, apját keresve éppen Ithakában portyázott, és ezzel kivívta a hős haragját. Az ifjú egy nagy tengeri hal tüskéjéből készített dárdahegyével megsebezte, és Odüsszeusz belehalt a sérülésbe, beteljesítve a jóslatot, hiszen tengeren érkezett a halálhozó, és a tengerből származott a halálos fegyver is. A leleményes harcos haláláról még ezerféle mendemonda kering, de ahogy most látom, amint barna hajóján a messzeséget fürkészi, mégis igaz lehet, hogy a varázserejű Kirké feltámasztotta, és azóta is a tágterű tengert járja, örökkön-örökké.                  
HORGAS JUDIT