Levendel Júlia
TERMÁL

Hajnal Márton - ha lehet - még nálam is aggályosabban hárítja a költőinek vagy posztmodern játékosságnak nevezett bágyadt ötleteket. Jó oka van, hogy erősen ragaszkodjon a valósághoz, így aztán ha megkísértene, hogy némelyik történetét mégiscsak divatcafrangba bugyoláljam, és mondjuk, azt írjam: "akkoriban éppen fagyöngy volt", vagy úgy kezdjek egy mesét: "amikor százhárom éves korában egyszer..." - nos, talán a kísértés telt, jól érzékelhető jelenségéig sem jutnék; nem hiszem, hogy megvárnám szigorú fintorát, mert fintorognék helyette, előzve őt, és bólintanék neki: tudom, nem volt fagyöngy, nem is képzelte magát soha fagyöngynek, s ha egy-egy derűs, nyári este meghatottan nézi a reszkető csillagok között piros villanásokkal előrekaptató repülőgépet, a kicsi masina félszeg igyekezetét, hogy elvegyüljön a pulzáló-morzézó égitestek között, de el is különüljön - haladjon! -, ha akárhányszor, betelhetetlenül nézi a jelenetet, azért nem téveszti össze magát a repülővel, nem érzi, hogy lebegne, elrugaszkodna a földtől; képzelgése, indulata még csak nem is sóvárgás. Hagyjuk.
    A kör alakú termálmedencében most meglátja régi kollégáját, Radics Lászlót, s az utóbbi években gyakran ismétlődő koreográfia szerint: a tűszúrás-szerű felismerésre, hogy valahonnan ismerős a figura, elkapja a fejét, védekezőn félrenéz, s csak amikor már fedezékbe vonul, akkor mondja ki magában a nevet (vagy akkor sem, nem tudja) - most kimondja, Radics, és jön vele a régi émelygés, talán még savanykásabb-romlottabb, mint annak idején. A harminc esztendővel ezelőtt is alacsony, pufók, szinte nyak nélküli ember mára hájasabb, vastag aranyláncot visel, vízhatlan óráját is aranykarkötő tartja. Mintha azért lebegtetné karját a víz felszínén, hogy látható legyen - vagy abban a pillanatban emeli fel a kezét, amikor meglátja Hajnalt? Kapaszkodó mozdulattal nyúl előre, és pillanatig tartó késlekedés után nehézkesen fel is áll, kérlelhetetlenül közeledik, vigyorog, és megszólítja Hajnalt; úristen, mennyi idő után... és itt kell találkozzunk... eltrottyosodtunk, mi, öregem?!... kúrálgatjuk magunkat, bár te nem is... csak én... rajtad nem fogott az a bizonyos vas... pedig idősebb vagy nálam... ugye, idősebb?... pár évvel csak... Na és, hogy s mint? Tudom, hogy aktív maradtál...; a lemenő nap halványsárga sugárnyalábja eléri a medence szélét, a kék mozaikperemen, a vízfelszínen játszik, egy szőke nő arcélén villog, aztán elnyugodva szétterül, angyali áttetszőségbe és időtlenségbe emel. Oltsd ki szemedben az érdeklődés szikráit, udvarias figyelmet se mímelj, mert Radicsnak az is sok. Képes a semmibe kapaszkodva megnyílni, jó neki bármi alkalom, hogy beszéljen. Oltsd ki, döfködi magát Hajnal. Hiába; tudod, fiatalon arról ábrándoztam, hogy majd korán nyugalomba vonulok... békés és tétlen, hosszú-hosszú életem lesz, helyette minden valószínűség szerint hirtelen dobom fel a talpam... sokáig nem bírható az a hajtás és feszültség, amiben tizedik éve élek... a vállalkozásom jól bejött... muszáj futni vele... és te?... sokat hallottam rólad... tényleg... nem felejtettem el, milyen kollegiális voltál... sőt, az több volt... mint a legjobb haver... emlékszel, ugye?... Persze, hogy emlékszel, bár akkor se akartad, hogy sokat emlegessem... Együtt maradtál a feleségeddel?... Örülj neki, megérdemled a boldogságot...; a kis Radics - így hívták. Az idősebb asszonyok pedig, az adminisztrátorok és takarítónők is, Lacikának szólították, és senki sem tudta, valahogy nem akarta tudni, miért hosszabbították meg időről időre a szerződését. Tehetségtelen volt, lusta is, a heti tanszéki értekezletek legkínosabb, visszatérő műsorszáma, már-már rituáléja lett Radics megszégyenítése. A professzor nyilvánosan leszúrta egy mulasztásáért - és mulasztása mindig akadt -, Radics kövér arca rögtön kivörösödött, meg sem várta, hogy főnöke elmagyarázza, éppen mit nehezményez, mert hebegve máris szabadkozott és fogadkozott, tökéletesen megfelelt neki az idétlen és szerencsétlen kamasz-szerep. Pofozó-baba inkább. Egy idő után meg is szokta, ragaszkodott hozzá, újra és újra kikényszerítette a jelenetet, de nemigen kellett erőltetnie, mert a professzornak is szüksége volt rá: így könnyített megalázott, megzsarolt lelkén. Azt ugyanis nem titkolta, hogy Radicsot ráerőltették, ahogy akkoriban mondták: felsőbb utasításra kellett tartania, és egyengetni az utat a fiatalember tudományos pályája első szakaszában. De hogy kinek a kije volt Radics, vagy milyen szolgálatokat tett a felsőbb szerveknek - erről legfeljebb buta és valószínűtlen pletykák keringtek, a szájhősöknek pedig nem volt bátorságuk megkérdezni.
    Egy különösen nyomasztó értekezlet után alig fél órával Radics berontott a sivár, sötét, három íróasztalos, munkára vagy konzultációra alkalmatlan szobába - kifigyelte talán, hogy Hajnal kollégái elmennek? -, szabadkozás nélkül leült, s mintha az iménti kín semmi nyomot nem hagyott volna rajta, elégedetten heherészett; pont így akartam... hogy kettesben legyünk... hogy ne kerítsek túl nagy feneket a dolognak... ne szervezzek már veled titkos találkát, ne konspiráljunk, mert nem akkora ügy ez... de mégiscsak el kell mondanom... mert bemártottalak... erről van szó, öregem... nem tehettem mást... hirtelen felindultságomban bemártottalak... sőt, jól eláztattalak... ez az igazság... de ne ijedj meg nagyon... csak a feleségemnél... ő meg jóformán senkivel se találkozik... szóval, ha nem mondanám el neked, gondolom, soha meg nem tudod... de becsületesebb elmondani... ne félj!... tényleg nincsen következménye... érdektelen... azért adom elő, mert így becsületesebb... ha már így történt... Te nem ismered a feleségemet... bízzunk benne, hogy sohasem fogod megismerni... ezért is beszéltem rólad... vagyis a látszat ellenére elég óvatos voltam... neked semmi közöd a feleségemhez... de nekem mindenre tekintettel kell lenni... A feleségem eléggé ideggyönge... meg kell érteni ezt... beteg, és amióta ismerem, eszelősen féltékeny... mindegy... ez van... nekem így sikerült... szegény, a fél életét kórházban tölti... vagy több, mint a felét... tegnapelőtt viszont váratlanul hazajött... állítólag ő sem tudta, hogy előbb kiengedik, és állítólag nem ért el telefonon. Szerintem kikönyörögte magát a kórházból, hogy leleplezzen, és majdnem sikerült is neki... hazajött taxival... szerencsére... ez az igazság... szerencsém volt, hogy már nem voltam otthon, de amikkel találkoznia kellett... voltaképpen érthető, hogy megvadult... kitaláltad már, mi?... Persze, szanaszét női cuccok... vetetlen ágy... történetesen sietősen kellett elhagynunk a terepet... a fene se gondolta, hogy hazajöhet... Én mindig nagyon rendesen gondozom, látogatom, és mindig a ragyogóan tiszta otthonába jöhet... De ennyi telik tőlem... Sohasem ámítottam szerelemmel... nagyon jól tudhatta, miért veszem feleségül... mindegy... elhiszem, hogy ő is szenved a féltékenységétől... úgy értem, hogy valóban szenvedés neki... kényszer... Ez az egész egy csapda... és most már nem is válhatunk el... nem hagyhatom cserben a betegsége miatt... de nem nyújtom hosszúra, csak azt mondom, ami rád tartozik... hogy a feleségem annyira megrendült a látottaktól... rosszabb volt, mint amitől rettegett... minden erejét a megbüntetésemre tartogatta... nem próbálkozott öngyilkossággal sem, pedig állandóan azzal fenyeget... most inkább engem ölt volna meg... Ahogy nyitom kulccsal az ajtót, és az előszobából látom, otthon van... ott ül dermedten a fotelben... egyből kapcsoltam, naná... és csak úgy repdestem az örömtől... és szörnyen elképedtem a szoba állapotán... Úristen, kiáltottam, itt találtad őket?... Láttam, hogy meghökken... kiket?... hála a lélekjelenlétemnek, teljesen hihető volt a felháborodásom... valamiért elmenekülhettek, motyogtam... sietős lett nekik... Te nyitottál rájuk?... másképp nem lehet... nem hagyták volna itt így a szobát... megnézted a fürdőszobát... a konyhát is?... Végül megeskettem a feleségemet, hogy néma cinkosom lesz, és azt mondtam, te kérted kölcsön a lakást... csak pár órára... meg kellett mondanom a nevedet, és hogy nős vagy... csinos történetet rögtönöztem... hogy a feleséged szörnyen féltékeny... és hogy azt hiszem, mind a ketten ügyeltek a látszatra, mert a világ szemében tökéletes a házasságotok...; annak idején itt nyeste el Hajnal a mesélést, hirtelen pattant fel; mennem kell; és elküldte Radicsot, mégis szégyenkezett aztán a lagymatagsága miatt. Hogy a jólneveltség vagy inkább a konformizmus leteperte. Tíz perccel később már dühöngött, amiért elmulasztotta orrba vágni Radicsot. Azt kellett volna. Orrba vagy a szeme alá, ököllel. Napokig, hetekig képzelgett Radics bántalmazásáról, de a vadul eleven képek szemernyit sem könnyítettek a saját szégyenén. Közben ugyanis képzelegnie kellett Radics idegbeteg feleségéről, a sohasem látott asszony képzelgéseiről, ostoba vigyoráról, hályogos tekintetében ahogy fel-fellobbannak a kajánság-pöttyök. Tésztaarcúnak, szemüvegesnek, zilált hajúnak gondolta, és az őrült nő megszállta, mint valami kísértet, tapadt hozzá, beköltözött az álmaiba, éjjel-nappal hurcolta és érezte, ahogy lenézi, megveti, őt és a becsapott, átejthető feleségét is, hallani vélte, ahogy Radiccsal élcelődnek. Ez még összeköti a nyomorult párt. Mert a beteg asszonynak egy idő után, és nagyon hamar, nemcsak teste volt, úgy általánosságban - csüggesztően csúf persze -, hanem hangja, savanykás szaga is. A ripacs-mimikájától irtózott leginkább Hajnal: ahogy felhúzta a szemöldökét vagy unottan sétáltatta ujjait a fotelkarfán, a csipketerítős asztal szélén vagy a saját tenyerében. Nem lehetett elűzni. S minél inkább undorodott, annál nagyobb erővel sújtott Radicsra. Pépesre verte a pofáját, könyvet, levélnehezéket, írógépet, borosüveget vágott a fejéhez, vasalt cipője sarkával rúgta, kiröhögtette a hallgatóival - és megrémült a saját, soha korábban nem tapasztalt szadista őrjöngésétől. Az egyre torzabb és gubancosabb szövevényből akkor szabadult, amikor professzoruk arcán felfedezte a saját dühét és bosszúszomját. A keskeny arcú, ősz férfi akkor kivételesen az értekezlet nyitányaként szúrta le Radicsot. Úgy tűnt, nem tudja tovább türtőztetni az indulatait, már nincs kedve fegyelmezni magát - talán a tanszékvezetői pozícióval járó másféle kényszerektől szenvedett, és valahogy, valakin, minél gyorsabban ő is erőszakot akart tenni, Radics meg, mint mindig, kapóra jött, szinte tudatlanul is felkínálkozott. Ott ültek aznap már mindannyian a hosszú asztal mellett, a professzor az órájára pillantott, tíz óra, keményen bólintott, tehát tíz óra nulla-nulla perc és másodperc volt, teátrálisan megemelte a kezét, mintha karmesteri pálcával (varázspálcával?) jelezné a startot, de mielőtt megszólalt volna, belépett Radics. Nem mondható, hogy késett - sajnos, még ezt sem lehetett mondani, bár ő, érzékelve a feszültséget, rögtön bocsánatot kért; talán rosszul jár az órám...; és lakájmódra hajlongott, vörösödött, megalázkodva elkövetett mindent, hogy felbőszítse az amúgy is bőszült főnököt. A professzor szemében ragadozó merevség és szúrás, tekintetében könnyűszerrel meglátható a széttépett, kizsigerelt Radics képe, csonkoltan, vérébe fagyva, átharapott nyakkal. És az is, ahogy a támadó nagyvad - kielégülten? bölcsen? - eltűri, hogy hangyákkal kell osztozkodnia a zsákmányán. Radics kapkodva ült le, aktatáskáját már nem merte felemelni, kinyitni, kivenni a jegyzetfüzetét, és nem merte a széke mellé állítani. A legszerencsétlenebb választással két térde közé szorította, de a fekete bohózat követelményei szerint a táska kicsúszott, és leesett a padlóra. Üveg volt benne?, a csörömpölés miatt megint szabadkozott. A dermedt csend végre elnémította. A professzor csak nézte, s kegyetlenül még egy perccel meg is toldotta azt a hangtalan, moccanatlan várakozást. A többiek feje lehajtva, senki nem néz sehová, mintha koppantóval sorra kioltanák a lángocskákat; Radics kolléga!; mondta végre, s a megszólításba nemcsak a vádpontokat, hanem valahogy a fellebbezhetetlen ítéletet is belegyömöszölte. Gúnyos és undorodó szájtartása hasonlított leginkább Hajnaléra, és Hajnal nemigen tudta, mit tesz. Hátralökte a székét, nem szólt egy szót sem, nem intett, nem jelzett, csak kifutott a teremből. Nem érzékelte, mit hagyott maga mögött, azt sem, hogy miféle hullámok követik - irigykedés, felháborodás, kajánság? Később mulatságosnak képzelte, ahogy a profeszszor felvonja sűrű szemöldökét, vagy felszegi az állát, s a legközelebb ülő docenstől kérdezi: "diaré?". Mulatságos volt már minden feltételezés, olyanynyira mulatságos, hogy még a tények se fájtak nagyon. Pedig úgy tűnt, nem akadt, aki barátian, vagy csak jóindulatúan elsimította volna kirohanásának botrányát. Valaki, aki legalább megzavarja a pillanat alatt sűrűsödő és megkötő véleményt, hogy ez pimasz lázadás. Égbe kiáltó tiszteletlenség, és igen, az: lázadás. Lázadás. Senki, aki akár naivan, bárgyún sajnálkozott volna. Ha egy szobatárs-kolléga csak annyit dünnyög, hogy "szegény", már oldja, sőt, kérdésessé teszi, csakugyan elege lett-e a megalázási rítusból. Egyetlen sóhajnyi szó - s mindjárt a professzornak hízelgő - másfelé pöccinthette volna az értelmezést, és szőnyeget terít elé, neki meg csak lehiggadva, behódolva vissza kell kéredzkednie, a kirohanásból még kellemetlen emlék se marad. Végtére emberek vagyunk, kivel nem történik efféle? De Hajnal később se, soha nem tett kiengesztelő gesztust, és a következő tanévre nem hoszszabbították meg adjunktusi állását. Radics még két-három évig ott nyűglődött, s jó időbe telt, míg végképp megszabadult tudományos pályája nyomasztó távlataitól; és te miből élsz?... vagy csak úgy éldegélsz?... Hallom másoktól is, a régiektől... Találkozol néha velük?... azt mondják, abból nem lehet megélni, hogy valaki történész... kinek kellenek történészek?; a kör alakú medencében most újra együtt vannak, és nem látszik út kitérni a tömzsi test elől. Lökje félre? Mondja, hogy tévedés, nem ismerjük egymást? A hajdan is kövér ember vagy húsz kilóval súlyosabb lett. Félig áll, félig guggol Hajnal előtt, behajlítja a térdét, hogy vállig a vízbe merülhessen, és behajlítja a könyökét, hogy kezét a felszínre teríthesse. Kedélyesen mesélni fog, nyilván dicsekszik. Elővezeti majd az eredményeit. Máris mutatja: nemcsak karkötője van, köves gyűrűje is, és Hajnal úgy sejti, valahol tetoválást is láthatna rajta - de ha a karján nem, a combján, a derekán, a lábszárán talán? Ugyanebben a medencében látta azt a hosszú hajú, kigyúrt izmú titánt, aki a pocakjára íratta, hogy "A néppel tűzön, vízen át!", és büszkén forgolódott a szeméremszőrzetig letolt, combjára tapadó piros fürdőgatyában. Nem hitte magát merész polgárpukkasztónak, csak viccesnek. Bizonyára a hatvanhoz közeledő Radics is szeretne viccesnek mutatkozni, mert az igazán sikeres emberek ma viccesek is, lazák és viccesek; az idő nekem dolgozott... ez tagadhatatlan... És azért jócskán meg is változtam. Ma már el se tudom képzelni, hogyan bírtuk ki azt az életet... emlékszel?... de hát kibírtuk, igaz?... talán mert számíthattunk egymásra... Különben te sem panaszkodhatsz... egészség?... család?... mindened megvan...; a vállalkozóvá lett Radics réges-rég megpattant a feleségétől, vagy a feleség tőle. Ki tudja, hogy csakugyan bolond volt-e - és tésztaarcú, szemüveges, csapzott hajú? Rút és féltékeny? Vagy rejtélyes kényszer kötötte Radicshoz, mint az évtizede halott professzorukat? Az asszony néhány évig önuralommal viselte a taszító férfi közelségét, már-már beletörődött, hogy életéből hiányzik a szerelem, a meghittség, mártír-pózokkal próbálkozott, luggatott zászlónak érezte magát - a szíve táján fújt, süvített át a szél -, aztán az első adandó alkalommal mégis elváltak útjaik? Rendszert váltottak. Az asszony a Sikeres Nők című magazin sztárja lett, mostanság nyugati befektetőkkel üzletel és elkíséri a gazdasági minisztert délkelet-ázsiai körútjára. Vagy mégis bolond, csúnya is, de Radics vallásos rajongást ébresztett benne - Radics vagy más, mindegy -, és áhítatos életével két évtizednél is régebben szolgál. Fáradhatatlan. Talán csak egy gyógynövényboltban árusít. Vagy meghalt. Vagy elfelejtette Hajnal Márton nevét. Meg se jegyezte. Sohasem képzelgett róla. Az a nő soha. Minden lehetséges. Akármi megtörténhet. A képzetek mégsem egyforma súlyúak. Valószínű, hogy ide, a fürdőszállóba más és fiatalabb nővel érkezett Radics. Új feleség vagy új barátnő; neked mint vezetőnek sok gondot okoz a pályázatkészítés... képzelem, mennyit... az EU-pályázatok meg hatványozottan körülményesek... magadfajta alkotónak ilyesmivel nem volna szabad bíbelődni... nem, egy percet se!... én a régi idők miatt is... ez a legkevesebb, a cégem szívesen segít... mert mi ezzel is foglalkozunk... Profizmus egyenlő siker... ez a filozófiám... de nem érdemes több szót vesztegetni, hagyok számodra névjegyet a recepción... megkeresel, vagy a titkárnőd... rád hivatkozik, nekem anynyi elég, és a lehető legkedvezményesebben... ezt megígérhetem... vedd úgy, hogy máris megváltozott az életed... szóval ott lesz a névjegy a recepción... ne felejtsd el!... sajnálom, de ugye, itt nem adhatok...; úgy hahotázik, hogy a többi fürdőző figyelmét is felkeltse; ide, sajnos, nem hoztam magammal...; néhányan gépiesen mosolyognak, Hajnal pedig még mindig nem látja az elillanás lehetőségét. Legszívesebben elillanna. Nem is igen akar mást: eltüntetni innen magát vagy Radicsot. Oszolj! Émelyeg, undorodik, de a régi indulat nem hívható elő. Még túráztatott képzelettel se, sehogy. A százhúsz centi mély medencébe egyikük se fullad bele, aligha kap valamelyikük infarktust, s hiába, hogy a recepción nem veszi fel a névjegyet, s ha történetesen kezébe nyomják, ott, azonnal és látványosan eltépi - a képzelt recepció-jelenet még messze van, most, most kell valami, és Hajnal hirtelen lecsúszik a meleg mozaikülőkéről, víz alá merül, hirtelen mozdulatára Radics ösztönösen hátralép, ő pedig a lábak között két lökéssel a lépcsőhöz úszik, elkapja a korlátot, aztán már nyugodtan, lassan áll fel, és úgy sétál ki a medencéből, hogy véletlenül se nézzen hátra. Véletlenül se. Véletlenül se. Véletlenül se. Mintha diavetítő kattogtatná a képeket.