Varga Zoltán Zsolt
JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE PALETTÁJA

Ha nincs a szerkesztői intés: "harminc sor, nem több", talán most hosszas fejtegetésbe kezdek arról, hogy milyen jelekből vélem felismerni a jó irodalmat. A rövidség kívánalma nyers őszinteségre sarkall: irigységem fellobbanásából ítélek. Akkor tartok egy szöveget tökéletesnek, ha miatta legszívesebben örökre eldobnám a számítógép klaviatúráját, mondván: "ha ezer évig élnék, sem tudnék ilyet írni".
    Mi tagadás, ez az állítólag sárga színű érzés fogott el Jámborné Balog Tünde Ligetben megjelent novelláinak olvasásakor. Nincs más dolgom tehát, mint felsorolni, mit irigylek írásaiban.
    Először is gazdag szókincsét. Csak néhány példa egyedi szóhasználatára: "siet lippegve", "lovakért esekedett", "megprickolta", "meztélláb", "léghuzam", "kisuvikszolta". Csupa plasztikus, régies szó, és persze egyik sem önkényesen került az írásokba. Azután irigykedek könnyed, természetes beszédhangjára, valamint az elbeszélő és a modellek csak betűtípussal megkülönböztetett szöveg-részleteinek briliáns, zökkenőmentes összefűzésére. Figuráinak tömör, láttató megrajzolására. Dédanyját így írja le: "Terebélyes alakjával, húzott szemével, kiálló arccsontjával olyan volt, mint egy pusztai bálvány, és a koldusok hadának szemében ... maga a bőség istennője."
    Irigylem varázslatos időkezelését, s egyúttal azt az otthonosságot, ahogy apja gondolataiban jár-kel: "Apám emlékezetében összefolytak ezek a hajnalok, nemcsak a hétfő és a kedd, hanem a szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, a zabszerda, meg a vasárnap is, kivéve a szombatot, mert akkor nem ült senki a szétálló lábú sámlin." Máskor akár évtizedeket sűrít egyetlen mondatba: "Előbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrődött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedő párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközben nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntő huszadik század."
    Az imént felsorolt írói erények elsajátításához talán nem kellene ezer év, akár száz is elegendő lenne. Ám ami ezek mögött az írások mögött, mint aranyfedezet húzódik meg: szeretetteli, ugyanakkor néprajzi-szociológiai mélységű ismeretek családjának több generációjáról és szülővárosáról, Makóról, az megtanulhatatlan!
    Már azt hittem, fenékig ürítettem az irigység keserű poharát, amikor az októberi Ligetből megtudtam, hogy Jámborné apjának gyerekkori pajtása volt József Attila ...
    Nem folytatom, a harminc sor amúgy is betelt!