Handi Péter
NYÁRI HOZAM
(részlet)

"Ó, régi börtönök..." Az ember valahogy elvan a szabadsággal, ha nem kap mást, de néha úgy látszik - a körülmények hatására, persze -, nehezen viseli el a lába elé hullott mannát, égi ajándékot. Öt-hat éve már, hogy az ausztrál kormány menekültellenes politikai állásfoglalása világ- és Ausztrália-szerte felháborodást keltett. Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet vérben és lángokban álló területeiről megindultak az embercsempészek szervezésében a hajók az ausztrál partok felé, hogy - ha illegálisan is - mint menekülteket befogadják a hazájukat elhagyó embertömeget. Ezek a menekültek ingóságaikat felszámolva minden pénzüket a csempészeknek adták, akik aztán kimustrált és az óceánok ostromát nemigen álló hajókra rakták az új és biztonságos életre vágyó családokat. A gályarabságra emlékeztető körülmények között hányódó, túlzsúfolt bárkák egy része elsüllyedt az út folyamán, hullámsírba döntve több száz férfit, nőt, gyermeket. Azokat, akik mégis elérték az ausztrál partokat vagy vízterületet, a partokat őrző naszádok feltartóztatták és a "rakományt" gyűjtőtáborokba szállították, ahol szögesdrót és őrség mögé kerültek - évekre.
    A hivatalos kormánypolitika úgy magyarázta ezt a bánásmódot, hogy a bevándorolni szándékozók megkerülték a bevándorlási processzus fokozatait, nem jelentkeztek a bevándorlási hivatal hazájukbeli kirendeltségeinél, ahol kérelmüket annak rendje és módja szerint felülbírálták volna. Így tehát ezek az emberek illegális bevándorlók, és mint ilyenek, a gyűjtőtáborokban kell kivárják, amíg a bevándorlási hatóság bürokráciáján "ügyük" terítékre kerül és eldöntetik.
    A kormányzati politika egyszerűen mellőzte a tényt, hogy ezek az Ausztráliában letelepedni kívánók: menekültek, akiknek - mert bombák és diktátorok vérfürdői szolgáltattak gyilkos hátteret - nemigen állt módjukban sorba állni golyózáporok és robbanások közepette a hivatalos kirendeltségeknél a beutazási engedélyért. Nagyon is kilátszott a lóláb: az ausztrál kormány a régen eltemetett "Fehér Ausztrália politika" hallgatólagos érvényesítését eszközli, azaz az ázsiai muzulmán bevándorlásnak igyekszik gátat emelni. A gyűjtőtáborokat emberi településektől távoli helyeken, a sivatagban és egy-két gyéren lakott part menti szigeten létesítették, teljes izoláltságban a külvilágtól. A családok immár éveket töltenek ezeken a sivár és éppen a létminimumot biztosító, a várakozási idő feszültségeit és a tétlenség unalmát kínáló helyeken, gyermekek születnek, munkára vágyó nők és férfiak öregednek. Az adatokat feldolgozó bürokrácia - talán szándékosan - igen lassan működik, az ausztrál szabadság élvezetének lehetősége csak délibábként lebeg a távoli horizonton.
    A napokban arról adtak hírt a lapok, hogy két szerencsés iraki menekült, akik öt évi tartózkodás után végül megkapták a letelepedési engedélyt és elhagyhatták a tábort, ismét jelentkeztek a gyűjtőhelyen, visszatérésüket kérve. Az ok részben az "Ó, régi börtönök nyugalma"-szindróma, a minimális ellátottság biztonsága, valamiféle gondoskodás a betevő falat napi juttatásáról. S ezen túl persze a Szabadságnak mint áhított szerkezetnek a kezelhetetlensége. Arról van szó, hogy a civilizált életmódtól évekig tartó elzártság, a lélekölő semmittevés egyszerűen megfosztotta őket a normális, mindennapi élethez szükséges ismeretektől, attól, hogyan kell önállóan mozogni, működni a társadalomban. A szabadság közege, annak összetettsége, az önmeghatározás felelőssége, a városok szabados kavargása és a közélet hirtelenjében felbukkanó eredendő szabályhalmaza túlságosan bonyolultnak bizonyult számukra. Az erőszakolt tábori tartózkodásnak ez az utóhatása. Rendszerváltozás - alapfokon. A két iraki esete persze nem tipikus. A letelepedési engedélyt elnyerők többsége szociális szervek, esetleg barátok-rokonok segítségével lassan beilleszkedik a számukra újsütetű körülményekbe. Az irakiak meghökkentő lépése azonban elgondolkodtató dimenziót ad az immár világszerte ismerős népességvándorlási problémának.