Farkas Attila Márton
ELLENPONTOZÁS

Prelúdium: semmi egyéb

A lélek test. Sőt: semmi egyéb, mint test. A kognitív tudományok naturalista és eliminalista művelői leszámolni készülnek a descartes-i test-lélek dualizmusra alapuló szemléletmóddal. Új paradigmájuk szerint nem beszélhetünk külön elméről (ami e beszédmódban nagyjából az egykori lélek fogalom mai megfelelője) és külön testről. Testünk és elménk egységes egész, mivel az elme szó szerint testként: testi sémák alapján működik. A tapasztalás és a gondolkodás testi, s nem csupán a neuronok okán, hanem azért is, mert a nyelvet és a nyelv előtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) egyaránt meghatározó ősi alapmetaforáink a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez köthetők. Ezekből a testalapú metaforákból alakultak ki gondolkodásunk alapsémái az evolúció során. Állapította meg mindezt Francisco Valera, Mark Johnson és George Lakoff, és azóta még sokan mások.
    Ám nemsokára jött Tim van Gelder, aki szerint ennek fordítottja is igaz: a test valójában elme, minthogy fizikai testünk sajátos kiterjesztett elmeként működik, azaz minden pillanatában "gondolkodik". Ugyanis azoknak a gondolkodó struktúráknak jó része, melyeket eddig hagyományosan a tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe stb.) képzeltünk, valójában mindenkor kihelyeződik a test legkülönfélébb részeibe: az alsóbbrendű idegi központokba éppúgy, mint a szenzomotoros hálózatokba. Bármely ösztönös reakciónk, testi viselkedésünk semmi egyéb, mint elmeműködés.
    Ahogyan Tim van Gelder fölfedezése maga is semmi egyéb, mint Valeráék metaforájának a visszafordítása. Merthogy minden metafora oda-vissza forgatható, s e tulajdonságát a gondolkodás mindenkor ki is használja. Így ha az elme = test, akkor magától értetődő, hogy a test = elme.


Futam: a valóság alakítása

Nietzsche szerint az igazság a metaforák újból és újból átrendeződő serege, "amelyet valaha poétikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak fel, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket (...) Az igazság nem valami létező és megtalálható, hanem valami megalkotandó, ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább valami győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság, mint processzus ad infinitum, egyfajta aktív meghatározás, nem pedig valaminek a tudatosulása, ami "magánvalóan" szilárd és meghatározott."7
    Minden eszme mélyén, legyen az tudományos paradigma, vallási elképzelés avagy politikai ideológia, lényegében semmi egyebet nem lelünk, mint egy fogalmi metaforát. Minden eszme magva egy dolog másik dologgal való szemantikai lefedése: A az (voltaképpen) B. Az idő pénz, az ember állat (harmadik csimpánz, főemlős stb.), a tulajdon lopás, a társadalom gép vagy eleven organizmus (azaz kvázi állati vagy növényi létező), az isten a természet, vagy a világmindenség, mely utóbbi ugyancsak lehet eleven organizmus, tudat vagy gépezet, a test (mikro)kozmosz, a halál alvás, a lét illúzió, és így tovább, és így tovább.
    A két tag azonosulásában átalakul a világnak ama szegmense is, amire a metafora vonatkozik, s ezzel megváltozik az addigi valóság. Az "A nem más, mint B"-ben megjelenő aha-élményben, a megismerés, a rájövés érzésében érhető tetten a két összekötött tagra épülő valóságalakító erő. És minél elemibb megállapítást jelenít meg egy metafora, annál nagyobb a megvilágosodás is, annál inkább tűnik hatalmas, elemi igazságnak. Az ilyen igazságként megfogalmazott klasszikus A = B típusú metafora egyfajta "fölismerés-szimulátor".
    Ezáltal a metafora és a konkrét azonosság közötti határmezsgye elmosódottá, képlékennyé és illékonnyá lesz. A = B könnyedén elveszíti átvitt jelentését, és válik konkrét azonosítássá. Egy keményvonalas naturalista számára az ember nem csupán átvitt illetve szimbolikus értelemben állat, hanem ténylegesen az. Vagy ugyanígy egy erős MI hívő számára a gép tényleg gondolkodik, és az agyunk is tényleg gép. Amint az analógia az elmében "összetévesztődik" a homológiával, a jelölt azon nyomban eggyé válik a jellel, s a verbális-gondolati képből átélt valóság lesz. Amit fölismerésnek hívunk, az a valóság átalakulásának érzése.
    A "fölismerést" persze illeszteni kell a már meglévő, aktuális, körüllévő valósághoz. E művelet természetesen nem lehet önkényes - szigorú szabályok alapján történik. A lényeg, hogy az új igazság ne álljon szemben a kontextus adta valósággal, vagyis szemantikailag és kulturálisan korrekt legyen, adaptálódjon a meglévő viszonyokhoz. Ne rúgja föl az adott nyelvjáték szabályait. Csak így teheti meg, hogy lebontja az előző metafora előző valóságát. Egy eszme attól igazán valóságos, hogy konzisztens a meglévő eszmékkel, pontosabban az uralkodó beszédmóddal: "Ebben a fogalmakkal való kockajátékban az ?igazság? azt jelenti, hogy mindegyik kockát az előírt módon használjuk, gondosan megszámoljuk a pontjaikat, helyes rubrikákat alkotunk, és soha nem vétünk a kasztrendszer hierarchiája, azaz a rangsor ellen" - írja Nietzsche ugyanott, évtizedekkel megelőzve e gondolattal Wittgensteint.
    A nyelvi-logikai szabályokhoz történő illesztés e művelet mikroszintje. A művelet makroszintje: illeszteni ahhoz a speciális közeghez, ahol a valóságot módosítani akarja. Az adott kultúrához, annak rendszeréhez, szabályaihoz, a kulturális és szubkulturális nyelvekhez, melyek szabályai legalább olyan szigorúak, mint a nyelvé, s legalább annyira ki is használhatók. (Pl. egy új paradigma ambíciójával rendelkező tudományos metafora bevezetésekor az adott diszciplína hagyományaihoz és beszédmódjához.) Az illesztés: legitimáció.
    Ám néha irracionális akadályok merülnek föl. Ezek nem logikai vagy tapasztalati következmények, inkább olyan berögzültségek, melyek áthághatatlan határt szabnak az értelem számára. Ilyen például az időutazással szemben fölvetett kozmikus cenzúra elve, amit teoretikusan semmi sem igazol, csupán az értelmetlenség emberi fogalma. Ez ama bizonyos "az lehetetlen!", "az nem lehet, hogy" érzésének elemi szabállyá alakítása. Az ilyen szabályok a világrend fundamentumai. Így szükséges a metafora finomítása: az A = B kijelentéshez vagy implicite, vagy explicite, de mindenképpen hozzákerül "az olyan értelemben, hogy..." kiegészítés. Az illesztés egyik jellegzetes fajtája az avítt eszmék korszerűsítése. Ez többnyire átértelmezés vagy szimbolikussá szublimálás révén történik, ami gyakran ugyancsak legitimációs funkciójú. Pl. "az asztrológia valójában archaikus pszichológia". Vagy "az archaikus pszichológia egy fajtája", ami további finomítást jelent.
    Azáltal, hogy egy ideát (azaz metaforát) aktualizáltunk és legitimáltunk a kulturális és nyelvi-logikai kontextusba illesztés révén, azonnal értelmesebbnek találjuk. Lásd az okkultistákat, akik modern terminusokat, vagy terminus utánzatokat használnak, merthogy nem mindegy, hogy pl. a meditatív állapotot elmélyedésnek, révületnek, avagy alfa-állapotnak nevezzük. Ez utóbbi elfogadhatóbb, mert az ismerősség érzését kelti. Ugyanígy, ha a túlvilágot másik dimenziónak, a holtak szellemeit intelligens energiagócoknak, a lelket szubjektumnak, thetánnak, vagy tudatprincípiumnak, az isteneket és démonokat űrből jött idegeneknek stb. hívjuk, rögvest érthetőbb lesz, miről van szó, hiszen a saját világunk dolgainak feleltetjük meg ezeket a távoli, elkopott képzeteket.
    Az illesztést követi a leképezés, amin az adott alapmetafora számos al-metaforájának létrehozása értendő a "ha... akkor" művelettel: "Ha az ember gép, akkor testi léte mechanisztikus, akkor szervei modulok, akkor elmeműködése algoritmikus gépi gondolkodás". "Ha az ember állat, akkor viselkedése állati viselkedés, akkor társadalma állati közösség", "Ha az idő pénz, akkor a pihenés elvesztegetett tőke", és így tovább. A leképezés eme egységei úgy jelennek meg, mint elemi fölismerések egymásutánja. Pedig semmi egyéb nem történik, csak az immár beillesztett metafora (a konzisztenssé tett eszme) szaporítja és kiterjeszti önmagát. De úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az a fázis, amikor az eszme, mint egy vírus kvázi "befecskendezi" információit a "gazdasejtbe", vagyis az elmébe.
    Ahogyan az illesztés "megértés", úgy a leképezés "bizonyítás". A metafora B-tagja (a jel, vagy forrástartomány) minél inkább képes lefedni A-tagot (a jelöltet, a céltartományt), annál inkább a valóságos azonosság érzetét kelti. Minél több szegmensében fedezi föl pl. a keményvonalas naturalista az emberi és az állati lét közötti hasonlóságot, annál inkább lesz számára az ember nem csupán átvitt illetve szimbolikus értelemben állat, hanem ténylegesen, minden ízében az. Minél több részlet képeződik le, annál nagyobb a bizonyság érzése az azonosságra, arra, hogy
A valóban B. A bizonyítás: lehetőleg minden részletében kimutatni, hogy A az B.
    Whitehead szemszögnek (standpoint) nevezte azt, amiből az aktuális világ értelmeződik. A leképezés révén metaforánk egy bármit magyarázó szemszöggé szilárdul. Olyan fix ponttá, amelyből a világ (vagy legalábbis az a terület, amit az adott tárgy behatárol) átértelmeződik, és ennek megfelelően átrendeződik. A metafora kiterjeszkedik más területekre, egymás után foglalja el a különféle tárgyalási univerzumokat. Pl. az "ember nem más, mint állat" az emberi alkotásokat, a kultúrát, a társadalmat, a művészeteket stb. az állati viselkedés jelenségeiként láttatja. A szemszöggé csomósodott metafora az aktuális világot kisajátítja. Olyan ez, mint az alkimisták Lapis Philosopho-ruma, amit a szegletkővel azonosítottak, amelyre Krisztus is az Egyházát építette, lévén az minden dolgok viszonyítási alapja, és a belőle készült por az utolsó alkímiai művelet: a projekció révén mindent arannyá alakít - azaz saját anyagává tesz.
    A szemszög önhivatkozó, így fölvétele az adott eszmére vonatkozó metaszintű, kívülről-fölülről való analitikus látás kiiktatását, s vele a megkérdőjelezhetetlenség megalapozását hozza magával. A szemszöggé szilárdult eszme nem tűri a más nézőpontokat, pontosabban: az azokból reá vonatkoztatott külső szemléletet, viszont a sajátját minden másra érvényesíti. Persze sajátmagát képes metaszinten értelmezni, sőt, paranoid módon még önmaga tagadását is beilleszti a maga totálissá tett önmagába zárt rendszerébe. (Példa: "A Biblia igazságainak tagadása a sátán műve.")
    A szemszög idővel már a múltat is képes átalakítani, merthogy a "mindig is így volt" érzését kelti a tudatban. Ennek megfelelően kitörli az akaratlagosság, a szándék fogalmát még akkor is, amikor direkt valóságalakító-játék történik. Ha mi most szántszándékkal és tudatosan végigcsinálnánk egy fönt vázolt valóságalakítást bármely metaforából, ezen a ponton elakadnánk, és tudatunk átalakulna: "Azt hittem, ezt én alkottam meg, ezt én csinálom, de valójában csak fölismertem, ami mindig is ott rejlett."
    A szemszög maga a triumfáló B-tag, a forrástartomány. Az ember fogalma fölé került állat fogalma, vagy az ember fogalma fölé került gép fogalma, vagy az idő fölé került a pénz fogalma stb. Ez lesz hirtelenjében a valóság, a másik fokozatosan látszattá, illúzióvá halványul.
    A valóságalakító metaforák először burkolt, majd egyre nyíltabb cselekvési programok. A lényeg itt türemkedik elő. A fő kérdés, hogy mire is megy ki a játék, azaz mit kell hát akkor tenni, ha A nem más, mint B? Mert ha az ember gép, akkor szétszerelhető és összerakható - boncolható, szervei kicserélhetők, ha az emberi gondolkodás gépi gondolkodás, akkor az elme programozható és tartalma mechanikusan megváltoztatható, ha az ember állat, akkor tenyészthető, nemesíthető, a selejtje kiszelektálható, ha az idő pénz, akkor az idő töltése termelés, amiből egyenesen következik a munkára kényszerítés - és így tovább. A cselekvési program nem egyéb, mint a kézzelfogható valóság létrehozásának vágya, a hatalom totális akarása. Az idea szószerinti megvalósítása.
    A metafora további burjánzása ez, amely immár nem csupán az eszmék, a látásmódok tereit szövi át, hanem a gyakorlati életet, a tárgyak világát is. A mindenki karján lévő óra például az idő = pénz metafora tárgyiasulása,
a tudományos metaforák egész tudományágaknak, módszertani alapoknak a szülői. (Pl. az embergép metafora az anatómiának, ennek fordítottja, a gépember a kibernetikának nyitott utat.) Az eszme magvát alkotó fogalmi metaforák gyakorlati lehetőségei szinte korlátlanok a gazdaság, a piac, a társadalmi elvárások, a politika területein.
    Ha pedig mindez megvan, jöhet az utolsó nagy művelet, a céltartomány, az eredeti A tag végső kiiktatása. Ha ugyanis az ember nem más, mint állat, végső soron nincs is olyan, hogy ember, csak állat. Ha meg az ember gép, tulajdonképpen nincs is olyan, hogy emberi, csak gépi. Ha az idő pénz, nincs idő, csak pénz - amit legföljebb időnek nevezünk olykor-olykor. Ezen aktus a metaforában található logikai ellentmondás (hogy ti. A = B, azaz A = nem-A) megszüntetése, s ezzel a metafora végleg megszűnik metaforának lenni, lévén az adott igazság kizárólagossá válik: A = A. A céltartomány fogalma egész egyszerűen értelmét veszti a forrástartomány fogalmának szemantikai hálójában. Egy régi, de tanulságos példa erre: az "Isten nem más, mint a Természet" metafora lényegi üzenete: Isten nincs.


Ellenpont: visszájára fordítás

Ám dőreség azt hinni, hogy a metafora első tagja valóban megsemmisíthető. Semmit nem lehet megsemmisíteni, csak időlegesen eltüntetni, lenyomni, láthatatlanná tenni, hogy azután abból a rejtett térből, ahová a kiiktatás révén került, elkezdje belülről átalakítani kiiktatóját, átformálni a maga arculatára. Ez a metafora visszafordításának trükkje.
    Arisztotelész szerint a metafora alapját képező aránypár teszi lehetővé a metafora megfordítását. Ha az ember állat, akkor az állat is ember, és az állatok automatikusan antropomorf vonásokat öltenek, s a tényleges állatot: kutyát, macskát, lovat stb. emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl, miként az archaikus kultúrákban. Ha az ember gép, akkor a gép is ember, és érző robottá válik, mert a gépekben hirtelen meglátjuk az emberszerűt. Ugyanígy, ha a valóság álom, akkor az álom valóság, és lám, máris létrejön az éber álom, ami már semmi álomszerűt nem tartalmaz, mert benne az öntudat ugyanaz, mint az ébrenlété. Ugyanígy, ha az agy számítógép, akkor a számítógép is agy, mivel gondolkodik. Ha Isten nem más, mint a Természet, akkor a Természet isten, Isten jelenléte. Ha a tulajdon lopás, akkor a lopás tulajdon, mert tulajdonhoz juttat. Ha az idő pénz, akkor a pénz is idő, vagyis eltékozolt, elfecsérelt idő.
    Az újabb metafora nem csupán megfordítja, hanem egyenesen a visszájára fordítja az eredetit. Ha a tudat "csupán" anyag, akkor ez mindenképpen magában hordja az anyag = tudat "elvét" is. Ezt láthatjuk többek között a hindu filozófiában, ahol a tudatot más szellemi létezőkkel együtt szubtilis anyagnak tartották, ám éppen ez a szemléletmód adott lehetőséget a legmágikusabb, legmisztikusabb gondolatokra és cselekvésekre. A reciprok metafora leleplezi a valósnak hitt eszme álságos valóját, s meghökkentő, a már-már megszilárdulni kész világrenddel egy annak talajából táplálkozó, annak gyökereiből kisarjadó, ám mégis mindenben ellenkező alternatívát fogalmaz meg.
    És mivel minden metafora önmagában hordja saját visszáját, így minden eszme megszülheti saját ellentétét. Ezt akár vehetjük a fönt levezetett valóságalakító metaforaburjánzás ad abszurdum végpontjának is, mikor is az eszme odáig terjeszkedik, hogy aztán mindent fölfalva önmagába forduljon, és kiherélje saját magát. Az eleven világ azonban mindenkor sajátos határt szab a tudat számára, és egy idő után nincs hová terjeszkedni még az eszméknek sem. A reciprok metafora által megfogalmazott ellen-valóság ráadásul támadhatatlan, mert az eredeti alapmetaforából sarjadt és abból építkezik. Ha ez nincs, az sincs.
    Az így kitüremkedett álságosság továbbmutat önmagán, és a felszabadult szellem innentől az eredeti metaforát is ki tudja forgatni önmagából, méghozzá anélkül, hogy azt akár visszájára fordítaná. Ráébredünk, hogy még az eredeti metafora is több, egymással ellentétes konklúziót képes kihordani. Így például, ha az ember gép, akkor az ember művi létező, artifaktum, teremtmény. Csodálkoznék, ha éppen a gépi paradigma alapján nem jönnének létre a teremtést újszerűen megfogalmazó szekták.
    A paradigmák magvát alkotó fogalmi metaforák vissza- majd kifordításai a belülről való ellenállás gyakorlata. Bentről átalakítani bármely szellemi vagy világi hatalom által adagolt igazságot. Saját magából megcáfolni bármely eszme-vírust, amely mohó éhségében minden territóriumot el akar foglalni a többi elől. Kifordítani önmaga révén önmagából, mint egy lyukas kesztyűt. Elemi hiba, eredendő bűn egy eszmével egy másik eszmét, egy fogalmi metaforával egy másik metaforát szembeállítani. Győzelmünk igazi kudarc lenne, lévén ugyanaz az ostoba és zsarnoki eljárás, mint az előző.


Korál: víz

Saját természetéből átalakítani: fölvenni formáját és föloldani, mint a víz. Az őrült hatalmaknak vízként kell ellenállni, keménységgel szemben a lágyság adta áthatóságot érvényre juttatni. A víznél, miként Lao-ce mondta, nincs lágyabb a világon, s épp ezért kiszámíthatatlanul mély, végtelenül széles, és határokat nem ismerő. Megütheted, de nem sérül, átdöfheted, de sebet nem ejthetsz rajta. Megvágva sem vághatod meg, meggyújtanád, de a tűz nem fogja. Lágy és elfolyó, ezért szerteszórni sem lehet. Éles, hiszen a fémet és a követ is kivájja, és erős, mert az egész világot elmoshatja. Ez az elme maga.
    Az elme, a lélek víztermészetű, mert bárminek a formáját föl tudja ölteni. Ezt nevezzük a dolgok átlátásának és átélésének. S mivel a test lélek, így a tökéletes test víz. Krisztusnak nem törhették össze a csontját, mert a csont a halál képviselete a testben. A váz, ami az elbomlás után marad. A Megváltó sebéből csak vér és víz folyt ki, a vörös és a fehér esszencia, az alkimisták Sulphurja és Mercuriusa. A vízszerű szellemtest a totális harcra kész test. Ahogyan egy japán kamikaze írta közvetlenül bevetése előtt: "testem áttetsző, lelkem üres papír."