Farkas Attila Márton
A LÉTEZETT SZOCIALIZMUS
LEGHALÁLOSABB BŰNE

"A posztszocializmus a szocializmus álmáért való bűnhődés időszaka."
                                Hamvas Béla
(részlet)

Az új osztály

Trockij már a harmincas évek derekán előrevetíti a lehetőséget, hogy a sztálini bürokrácia, ez a "társadalomtól elidegenedett, ámde azon élősködő kaszt", az állami tulajdont és saját politikai privilégiumait egy kedvező szituációban könnyedén örökölhetővé teheti leszármazottai számára. Trockij a folyamat két verzióját is elképzelte: ha a szovjethatalom összeomlana, s egy azonnali, "teljes burzsoá restauráció" következne be, a hazatérő emigránsok, valamint az országba azon nyomban beáramló idegen tőke képviselői sok szolgálatkész embert találnának maguknak e kasztból: állami hivatalnokokat, vezető szakembereket, vállalati igazgatókat és persze pártfunkcionáriusokat. A totális kapitalista restauráció a sztálini apparátust összeomlasztaná ugyan, ám jóval kevesebb bürokratát mozdítana el a helyéből, mint egy "valódi szociális forradalom", ami magával a kaszttal számolna le. Mi több, a funkcionáriusok fontos részét képeznék az új burzsoáziának. De elképzelhető az is - ez a második verzió -, hogy nem következik be azonnal a teljes restauráció, hanem létrejön egy sajátos átmenet. Ekkor a bürokrácia az állam élén maradna, s maga kezdeményezné a tulajdonviszonyok átalakítását - természetesen saját javára. A szocialista bürokrata és menedzser hamar fölismerné, hogy "már nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé is kell válni."
    Lényegében ezzel végződik az Állatfarm is, hogy ti. már nem tudni, "melyik az ember és melyik a disznó". Bár Orwell másik nagy művében a következőket írja: "A Párt nem osztály a szó régi értelmében. Nem törekszik a hatalomnak saját gyermekei számára való átadására", merthogy: "Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élőre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törődik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad." Trockij, aki nem kívülálló idealista volt, mint Orwell, tisztábban látott: szerinte a bürokrácia győzelme a gazdasági átalakulás területén könnyen egy új uralkodó osztály létrejöttéhez vezet. Később, a sztálinista társadalomszerkezet kritikája kapcsán hasonló eredményre jutott Milovan Gyilasz, Tito egykori legközvetlenebb munkatársa is.
    Mindez persze logikusan következett abból, hogy a sztálini bürokrácia azonosította magát az állammal, s ezen keresztül a társadalommal. S mivel a termelőeszközök állami tulajdonba kerültek, az állam viszont a bürokrácia kezére jutott, így magától értetődően az állami vagyon a bürokrácia egyfajta kollektív tulajdonává vált. Trockij jól látta azt is, hogy miközben ez a privilegizált, parazita kaszt a pártállami időszakban eltitkolja jövedelmét, sőt, még saját létét is tagadja, közben egyre-másra veszi föl a burzsoá szokásokat. Szemmel láthatólag sok mindenben hasonlít más olyan országok bürokrata elitjéhez, ahol az "államkapitalizmus" valamilyen formája megvalósult - leginkább a fasiszta bürokráciához. Ám amíg a fasiszták hatalomra kerülésük után házasság és egyéb személyes kapcsolat révén egyesültek az érintetlen nagyburzsoáziával, addig a Szovjetunióban (ahogyan később a többi szocialista országban is) e kaszt az egyedüli hatalmi-gazdasági tényezővé vált, hiszen a korábbi tulajdonosokat - a nemzeti burzsoáziát - likvidálták. Innen pedig már csak egy lépés az állami vagyon teljes kisajátítása, annak újbóli magántulajdonba vétele. (Mindehhez persze némi malíciával hozzátehetjük, hogy Trockij ugyan éles szemmel látta, mi következik abból, ha a bürokrácia "az állam mi vagyunk" elvét vallja, ám hithű bolsevikként odáig már nem jutott, hogy mindez talán automatikusan következik az "élcsapat" elvéből, illetőleg a bolsevik forradalom természetéből. De ez már más kérdés.)
    Az 1989-es esztendőt követően Kelet-Európa országaiban az állami tulajdon (a "nép vagyona"), rekordidő alatt került egy viszonylag szűk tulajdonosi réteg birtokába - méghozzá igen olcsón. Magyarországon az ún. "szocialista tulajdonviszonyok magántulajdonosi viszonyokká alakításának feladatát" a késő Kádár-kor technokrata elitje végezte el. Ők bontották le fölülről az avítt államszocialista struktúrát, a humán-társadalomtudományi értelmiség, és persze a véleményformálók: a közszereplő szakértők és újságírók erkölcsi-ideológiai segedelmével. A technokraták zömmel az állampárt reformszárnyát és annak gazdasági holdudvarát alkották, jó részük a pártapparátus tisztségviselőiből, illetőleg a szocialista nagyvállalatok menedzsereiből tevődött össze.
    Ehhez tudni kell, hogy a nyolcvanas években a szocialista nagyvállalat igazgatója volt az igazi főnök, mivel a korábbi gyakorlattól eltérően az állam ekkor már nem szólt bele magába az üzletbe. A késő szocialista állam tulajdonosnak gyenge volt, így a menedzser egyre inkább fölszabadult, létrejött egy sajátos későszocialista "kvázimenedzseri kapitalizmus". Ezek a szocialista menedzserek, valamint az említett, velük szövetséges kutató- és véleményformáló értelmiség "pozícióban lévő", fölső rétege alkották az új gazdasági-hatalmi elitet, melynek jelentős része aztán vagy tulajdonhoz jutott a magánosított vállalatoknál, vagy menedzseri pozícióhoz az állami tulajdonban maradtaknál. Az ún. spontán privatizáció mindenekelőtt az ő bizniszük volt. A szocialista menedzserek az 1988-ban hozott gazdasági társaságokról szóló törvény, majd az 1989. évi XIII. ún. átalakulási törvény nyomán különféle gazdasági társaságokat alapítottak. Az így született társaságok a részvényeket és üzletrészeket eladták, vagyis a társaságok alapítása révén az adott vállalat részben vagy egészben nagyon rövid idő alatt magántulajdonba került. A privatizáció "ideológiája", mint ma is, az "elavult technológia" és a "veszteségesség" volt, bár talán mondani sem kell, hogy a valóban veszteséges és elavult cégek mellett privatizálták a jobb gyárakat és nyereségesebb tevékenységeket is. (Sőt ezeket inkább és előszeretettel.) Ráadásul az állami vagyont a legtöbb esetben áron alul: valós üzleti értéke - sőt gyakorta névértéke - alatt, akárcsak a részvényeket. Az érték nélkül nyilvántartott ingatlanokat pedig fölértékelés nélkül vitték be ezekbe a gazdasági társaságokba. A spontán privatizáció törvényi szabályozása rendkívül kedvező módon tette lehetővé a magánosítást: a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását teljes egészében a menedzsmentre bízták. Így magától értetődően azoknak jutott a koncból, akik tagjai voltak a menedzsmentnek, vagy legalábbis velük azonos klientúrához (az állampárthoz) tartoztak. Aztán jött a külföldi tőke is: olcsón fölvásárolták a fix piaccal rendelkező monopolvállalatokat, majd bezárták azok gyárait, üzemeit, s ezzel végeztek is a konkurenciával. A munkások az utcára kerültek, az áron alul eladott munkásszállók lakói jórészt hajléktalanokká váltak.
    A tényleges rendszerváltás tehát "fölülről" és "belül" zajlott le - azaz a Trockij által vizionált "burzsoá restauráció" második változatáról beszélhetünk - és így az államszocialista elitnek (s ezen belül is természetesen főként a gazdasági elitnek) zömében sikerült túlélni a változásokat, sőt reprodukálnia magát. Rendszerváltás történt hatalomváltás nélkül, s a korábbi hatalmi elit - leszámítva néhány elaggott, alkalmazkodásra képtelen, vagy "parasztáldozatként" odadobott vezetőt - továbbra is szabadon érvényesíthette akaratát. A gazdasági vezetés pedig különösen sikeresen tartotta meg pozícióit. A menedzserek jelentős része nem rendelkezett üzleti vagyonnal, ráadásul hatalmukat két tényező is korlátozta: a piac (azaz a verseny, illetve a külföldi tulajdonos személyében megjelenő versenytárs), és a viszonylag még mindig erős állam. A szituációból eredő következtetés logikus volt: a versenytárs kerülendő, amíg csak lehet, az állam pedig gyengítendő, ahol és ahogyan csak lehet. De ha "se Isten, se úr", azaz se piac, se állam, akkor mi képezi a posztszocialista új kapitalizmus gerincét? Mi más, mint az államszocialista keretek között kiépült klientúra, ez a modern hűbéri rendszer, amely mindmáig jól működő információs hálózatként (is) funkcionál. Így az új kapitalizmus a már az államszocialista keretek között kiépült klientúra kapitalizmusa lett, az úgynevezett "nyertesekké" azok váltak, akiknek megfelelő nagyságú információs, illetve kapcsolati tőkéjük volt. S bár a későbbiekben ez az elit jócskán fölhígult a külföldről bejött tőkésekkel, valamint a rendszerváltás után megtollasodott újgazdagokkal, ez a lényegen mit sem változtat. Ahogyan az is érdektelen, hogy a gyárigazgatók és téeszelnökök java részét, valamint a politikai elit idősebb tagjait már 1980 és 85 között "érdemei elismerése mellett" kiakolbólították. Az ő helyükbe nem a semmiből előkerült tehetségek léptek, hanem a párt- és menedzserelit másodvonala: az igazgatóhelyettes, az osztályvezető, a főmérnök, a megyei pártbizottsági titkár, az energikus KISZ-vezető, a fiatalabb PB-tag stb.
    A késő kádári technokrácia már a nyolcvanas évek során felismerte, hogy számára előnyösebb az újraelosztó, "etatista és paternalista" államtól és annak apparátusától minél jobban függetlenedni, sőt, ha lehet magánvállalkozóvá válni, majd - tulajdont szerezni. A nyolcvanas évek végén, azaz a rendszerváltás hajnalán lezajlott spontán privatizáció során igen jelentős tulajdon halmozódott föl azon hazai vállalkozók kezében, akik közvetlenül vagy közvetve ehhez a csoporthoz tartoztak. Így a létezett szocializmus hatalmi elitje (vagy legalábbis annak meghatározó része) politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálta a rendszerváltás idején, s ezzel a nómenklatúra nómenklatúra-burzsoáziává vált. Ez volt az ára az ún. "békés rendszerváltásnak", vagy más nevén: "sima átmenetnek", a mi "bársonyos forradalmunknak", amely vér nélkül számolta föl az államszocializmust és hozta el az új magyar demokráciát.