Levendel Júlia
MÉG AZELŐTT
(részlet)

Akkoriban szégyenletesen sokat képzelgett a saját haláláról - s hogy nullásgéppel lenyíratta a haját, még könnyebb volt halottnak látnia magát. Az anyja sírva fakadt, "miért csináltad?... olyan vagy, mint egy fegyenc". Inkább mint egy kopasztott madár. Nem tudott ülni, csak gubbasztani, menni se rendesen - hatalmasakat lépett vagy csak akkorákat, mintha zihálva helyben futna. Úgy érezte, mindenre és mindenkire undok-szúrósan, vagy inkább mohón, fenyegetően néz, egy pillanattal később meg szégyellte, hogy a tekintetével kiszolgáltatja magát, hogy ennyire esendő, sőt szánandó. "Miért csináltad...?" Csak. Nyilván hülyeségből. Szerencsétlen próbálkozás, hogy ellenálljon a közönségességnek. De ennél közönségesebb már nem is lehetne. Mindegy. Majd kinő. Az egyetemi indexében persze ez a kopasz kép maradt, tűrnie kellett, hogy másodévtől gyanakodva méregessék a kollokviumokon, "ez maga?..." A jóindulatú tanároknak alkalom, hogy dicsérjék a változását vagy az egykori tar fejűségét, a gonoszkodóknak meg a kínos szellemeskedésre. Mindegy. Kinő, s ennél nagyobb hülyeségeket is elkövet az ember. Néhány hónappal korábban - még a gimnázium negyedik évében - az igazgatóhelyettes megfenyegette, hogy ha nem változtat a külsején, nem engedi érettségire; "szégyen a gimnáziumnak, ahogy kinézel, és személy szerint én nem tűröm... biztosítlak róla, hogy nem tűröm... az egyetemednek fuccs!... Először is leszel szíves levágatni ezt a bozontot, amit a fejeden viselsz... különben az egyetemednek is fuccs... bölcsészkar?... ha holnapra rendbe nem teszed magad, a bölcsészetnek fuccs"; fröcsögve mondogatta, hogy "fuccs", öntelten is, mintha a szócska gusztustalan ismételgetése bizonyítaná, hogy lám, ő is halad a korral, érti és beszéli a fiatalok nyelvét, nem vaskalapos, igazán nem. A "fuccs" meg a kísérő mozdulat erőszakolt lazasága végképp undorító; "dögölj meg!", de nem válaszolt semmit akkor, nézte merően az igazgatóhelyettes zsíros arcát, kövér kezét, ahogy hajtotta-hessentette a láthatatlan füstöt, nyilván az ő láthatatlan, alig elképzelt jövőjét. A tömzsi ember közben kénytelen-kelletlen felnézett rá - Hajnal egy fejjel magasabb volt nála -, nevetséges a hadonászása, de annál inkább hihető, hogy beváltja a fenyegetést. Megteheti, megtorolja a saját törpeségét is; "holnap jelentkezel nálam... holnap!". Nem jelentkezett, és azért se vágatta le a hosszú, váll alá érő, hullámos haját. De gumival összefogta, kemény kis konty-csomót tűzött a tarkójára - ettől az öregasszonyos hajeltüntetéstől is csak madárszerű lett: koszlott, beteg madár, a legfölső nyakcsigolyánál kidudorodik valami tumor, olyasféle. Eliszonyodva bámulta magát a tükörben - akkoriban sokat bámulta magát, majdnem olyan sokat, mint amennyit a haláláról képzelődött -, mindegy. Parancsra-fenyegetésre mégsem vágatja le. Ezt a szülei is megértették, az osztálytársai, ismerősei egykedvűen biccentettek, vagy annyit se. Mintha nem is látnák az új maszkot. Mert maszk volt. Csak az alattuk lakó Marosiné rikácsolta a lányának, hogy "ki ez?... miféle alak?... micsoda?... a Hajnal-fiú?" A süket, púpos és sorvadt lábú Marosinét a lánya mindennap megtolókocsiztatta. Esernyőt vagy napernyőt szereltetett a járgányra, és fagyban, kánikulában kivitte a ház előtti füves kis térre. Az apáca-mosolyú, szemüveges nő pironkodva tűrte az öregasszony sértő locsogását, harsány kommentárjait. Ha kérdezte az anyja - "ki ez?... miféle alak?" -, dünnyögve válaszolt, csendesítően lehelt valamit, bár tudhatta, hogy erre még féktelenebbül és még durvább szavakat ordibál majd a mozdulni és hallani képtelen öregasszony. A tolókocsi mögött lesütött szemmel álldogáló nyilván elmerült a saját szenvedésében, lekötötte a küszködés, hogy úrrá legyen szégyenén és töretlenül igyekezzen betölteni Isten akaratát, mindenesetre zokszó nélkül hagyta a károgást és sipítozást - "micsoda?... mit mondasz?... dehogynem... madárijesztő" -, sohasem lépett az anyja elé, nem hajolt hozzá, hogy a nyomorult megkísérelje a szájról olvasást. De lehet, hogy Marosiné eltökélten rikácsolt. A rikácsolók és hadonászók nemigen törekednek megértésre. A szent szűz - ahogyan Marosi Beátát elnevezték - sohasem kért ugyan elnézést, de ha egyik-másik lakóval, a körzeti orvossal, a postással vagy a villany- és gázdíj beszedővel találkozott, álriadtan megtorpant, pipiskedve laposra húzta magát, mintha szűk lépcsőházban vagy keskeny ajtónyílásban utat engedne. Mindenkire ugyanúgy, némán mosolygott. Később mégiscsak beköltöztette az anyját egy elfekvőbe, aztán olyan csöndesen-magányosan halt meg, hogy hetekig nem kereste senki. Leginkább a házmesterüket rázta meg a lakás-feltörés, a rendőrségi behatolás és tetemszállítás. A kapuban ácsorgott, leste, hogy jön-e valaki, akinek újra meg újra elmesélheti, amit a rendőrtől hallott. "Végül már mufikálódott, kérem... mondhatni teljesen mufikálódott... úgy összezsugorodott... kiszáradt... azt mondják, mufikálódott", és ha hallgatója megállt, ha sikerült kicsikarnia valamennyi figyelmet, hadonászott, mint a tömzsi igazgatóhelyettes, és rikácsolt, mint a tolókocsis Marosiné. Bárhol legyen az ember, mindenütt, mindenki rikácsol. Huhog és kárál, kohog és kvartyog. Hajnal akkoriban felvert madárháznak hallotta a világot, és riadtan nézte a tükörben a saját madárábrázatát. Tollas, aztán tollatlan változatban. Mindegy, majd kinő.