Valachi Anna
ŐS-PATKÁNY, POSZTMODERN MUTÁCIÓ

Korunk szellemi kórképének jellegzetes tünetét azonosította szerkesztői üzenetében Levendel Júlia a Liget augusztusi számában, amikor Kedves H! megszólítással, fiktív levélformában osztotta meg olvasóival jogos aggodalmait és szorongásait az írástudók újabb árulása miatt. Ő ugyan nem használt ilyen nagy szavakat, s ritka önfegyelemmel fékezte meg fölhorgadó indulatait. Láthatóan nem akarta megbántani a névtelen - ám létező - címzettet, noha éppen az illető nehezen kifürkészhető indíttatású - hányavetinek, ugyanakkor szolgalelkűnek tűnő - viselkedése késztette megszólalásra.
    Jól tette, hogy nem fojtotta magába a sűrű bocsánatkérések közepette elővezetett, nagyon is indokolt és jogos szemrehányást, amiért a címzett
- egy ifjú írójelölt - nem ismeri azt a lapot, amelyben publikálni szeretne, s kizárólag az érdekli, hogy dolgozata a legszínvonalasabb folyóiratok között számon tartott orgánumban lásson nyomdafestéket. Ha csak egyedi esetről lenne szó, valószínűleg a szerkesztő sem érezte volna úgy, hogy nyilvánosan kell válaszolnia a művével tájékozatlanul házaló pályakezdőnek. Tünetelemző írása megtisztelő gesztus, egyszersmind szelíd figyelmeztetés a fiatal szerzőnek, ugyanakkor felhívás "konzíliumra" a szellemi érintkezés minőségéért felelősséget érző szakmabeliek számára.
    Aki hosszabb ideje publikál, tudhatja: nem csak pályakezdőkkel fordul elő, hogy önnön írásaikon kívül más szerzőt nem méltatnak figyelemre. "Beérkezett" írók, költők között sem divat már gratulálni egymás írásaihoz - netán megvitatni az olvasottakat. Legfeljebb fizetett kritikában mondanak véleményt egymás teljesítményeiről az írók - már akiket rendszeresen foglalkoztatnak a napi- és hetilapok -, de többnyire nem saját választás alapján, hanem a lapszerkesztők által fontosnak tartott művekről ítélkeznek.
    Hogy miért nem kíváncsiak eléggé kortársaik legújabb alkotásaira? Mert egyidejűleg a kulturális kínálat, az elolvasandó művek, periodikák száma is folyamatosan gyarapodik. Az interneten "házhoz jövő" szövegeknek még csak-csak van esélyük arra, hogy rájuk klikkeljenek a potenciális olvasók, akik olykor a véleményüket is megírják a szöveget közrebocsátó, interaktivitásra áhítozó orgánumnak. De ki jár ma könyvtárba csak azért, hogy hónapról hónapra nyomon kövesse a legújabb folyóirat-termést, netán összehasonlítsa az egyes lapokat, és alkalomadtán hozzá is szóljon az olvasottakhoz, telefonon vagy levélben? A kérdés költői - nem is lehet más.
    Maradna a közös szellemiségű alkotók természetes kíváncsisága egymás iránt - ha nem bomlanának föl sorra az egykori közösségek. A közeli barátok visszajelzése - akár kritikus, akár elismerő - jólesik és hasznos, de az ismeretlen olvasó reakciója többnyire elmarad. Az írók-költők legtöbbje pusztába kiáltott szónak érzi közreadott művét. Mennyire hiányzol, Kollár Gyuri, kedves, fiatalon elhunyt esztergomi festőbarátom, aki ha olvastál egy szép verset vagy egy jó novellát egy folyóiratban, stílusos módon: saját rajzoddal ékesített képeslapon köszönted meg a szerzőnek az élményt! Te lettél volna az utolsó igazi olvasó?
    A szerkesztőkön, a hivatásos kritikusokon - no meg a riválisokon - kívül a főiskolások, egyetemisták is sokat olvasnak, hiszen a kötelező és ajánlott irodalmi jegyzékekben kortárs irodalmi, esztétikai, történelmi művek címei is szerepelnek. De ők már másképp kulturálódnak, mint szüleik nemzedéke. Főiskolai oktatóként szerzett, lehangoló tapasztalataim mondatják velem: a diplomagyárakká vált tanintézetekben nem a felismerés öröméért, hanem a majdani karrier reményében hajtanak a szorgalmasabb hallgatók. (A hanyagabbja csak a vizsgákat szeretné megúszni: többségüknek sikerül is, mert az egyetemeknek nem áll érdekükben kibuktatni azokat, akik a "fejpénz" révén eltartják az intézményt.) A célravezető hallgatói mentalitás mindkét esetben hasonló eredményre vezet: minél kevesebb energiaráfordítással megfelelni a követelményeknek.
    A technika is a kezükre játszik. Korunk mindenható varázslója, az internet, gondoskodik róla, hogy az áttekinthetetlenül gazdag kulturális örökség bárki számára szabad vadászterület legyen. Ez persze nagyon is rendjén való, hiszen a kultúra lényege, hogy az elődök tudását az utódok magukévá tegyék, és továbbfejlesszék. De mintha a könnyen szerzett tudás akadályozná a bővített újratermelést. A gyors érvényesülés kor-ideája nem kedvez az elmélyült felkészülésnek, amelyből egyéni produktum születhetne.
    Az a tünet, amelyre Levendel Júlia fölfigyelt, tapasztalataim szerint korunk legragályosabb, s immár tömegméretekben ható társadalmi-közgondolkodásbeli betegségének biztos jele. Az egocentrikus-önérvényesítő mentalitás immár az irodalmi életben is feltartóztathatatlan kortendenciának látszik, s nagy kérdés: lehet-e ellene szép szóval, belátásra neveléssel, ráolvasással vagy bárhogyan védekezni.
    József Attila metaforája - "a meg nem gondolt gondolatot" megtestesítő, szellemi pestist terjesztő "ős-patkány" - a posztmodern korban új alakot öltött, s kórokozó voltát sikeresen álcázva "zabál". A fogyasztói magatartás, a presztízs és a tehetetlenségi nyomaték együttes hatása következtében elpusztíthatatlannak látszik, mert a nagyon is, ám számítóan meggondolt, erkölcstelen gondolat a mutáns éltetője.
    Az "új-patkány" romlott szellemiségétől fertőzött kortársaink tisztában vannak azzal, miképp lehet mások fáradságos munkával kiérlelt gondolatait saját javukra fordítani. Remek szakdolgozatokról derül ki, hogy innen-onnan kimásolt, összemontírozott fejezetekből állnak anélkül, hogy a tulajdonképpeni szerző kilétére fény derülne. A posztmodern szellemiség - mely szerint az irodalom: folytathatatlan szöveghagyomány, és a gazdag örökséget birtokló utódok önfeledten játszadozhatnak az ősök által teremtett értékekkel - az oktatásban éppúgy érezteti demoralizáló hatását, mint a kritikaírásban.
Ha nem velem kapcsolatban történik, talán el sem hiszem, hogy ma úgy is lehet valaki irodalmár, ha kritika címén kivonatol egy pályarajzot, melynek adatait több évi munkával kutatta a szerző; köztudott tényekként tálalja a nóvumokat, majd egy jól elhelyezett "bíráló" mondattal kritikává stilizálja recenzióját. A kifosztott és "elintézett" szerzőnek persze nincs joga tiltakozni - hiszen kritikára nem illik reagálni -, s tűrnie kell, hogy az interneten boldog-boldogtalan ebben a megközelítésben olvasson leszólt szellemi teljesítményéről. A kevés munkával, nulla utána-olvasással született "kritika" címe pedig bekerül a törekvő irodalmár publikációs jegyzékébe, mely jó szolgálatokat tesz neki a továbbiakban, amikor a PhD fokozatért száll ringbe, vagy irodalom-közeli munkahelyet keres.
    Talán a "kedves H" álnevű fiatal is hasonló önérvényesítési technikákkal próbálkozik. Ez önmagában persze nem elítélendő, hiszen a doktori iskolák hallgatóitól megkövetelik a rendszeres publikálást; a főiskolai hallgatókat, tudományos diákköri tagokat pedig mi, oktatók nógatjuk írásaik közzétételére, hogy átéljék a megjelenés örömét és kedvet kapjanak a kutatáshoz.
    De hogy minőségileg milyen lesz az "utánpótlás" a szellemi életben, az már azon múlik, sikerül-e megértetni a fiatalokkal, hogy az ősök által fölhalmozott tudás nem szabad préda, hanem megbecsülendő örökség; nem sajátíthatja ki senki, de megalapozhatja vele saját felismerésekre épülő alkotásait.
    Az ál-teljesítményeket kiszűrő "kapuőrök" - a lapszerkesztők és a dolgozatokat elbíráló tanárok - talán valamelyest gátat szabhatnak a kulturális fölhígulás kóros tendenciájának.