Tényfékező
Zsille Gábor
A SÁRKÁNY ETETÉSE KÖTELEZŐ!

Hol volt, nagyon is volt, élt egyszer egy sárkány. A Visztula nagy vizének egyik kanyarulatánál lakott, puszta hegyen, egy semminek nem jó falu közelében. Abban a hegyben nagy üresség tátongott, így aztán ha az egyik oldalán bement az ember, a másikon éppen úgy ki is jöhetett. E rút, szörnyű lyukban tanyázott a sárkány. A környéken élő tartománybélieknek minden áldott nap eledelt kellett szerezniük számára, és amikor fene sok barmukat már mind felemésztette, a közeli falvakból embereket ragadozott. Azonközben egy Krakus nevű nemesember az ő jobbágyainak sorsát megszánván, elkezdte annak módját kutatni, ugyan miként veszejthetné el a sárkányt. Dániel prófétának cselekedetéhez hasonlóan, aki elveszejtette a babilóniai sárkányistent (Dániel könyve 4. fejezet), vett ezért salétromot, fenyőviaszt, kénkövet és egyéb afféle gerjedező természetű anyagokat, egybekeverte őket, majd egyben lenyúzta egy juh bőrét, s abba töltötte a tüzes szerszámokat. Letette szépen a sárkánylyuk elé. A sárkány megrágta a juhot és nagy bőszen lenyelte. Az oltatlan mész, a kénkő és a salétromos anyagok gerjedezni kezdtek a gyomrában, így hát kifutott, és midőn szomját a Visztula vizével próbálta oltani, a sok tüzes ménkű benne annál inkább meggerjedt, és a tűz miatt gyomra nagy hirtelenséggel kétfelé szakadt. Ekként halt meg. Akkor aztán kastélyt építettek a hegyen, ahol most a vár áll, és a nemesember nevéről elnevezték Krakkónak.
    Krakkó alapításának legendáját a 17. századi protestáns hithirdető és iskolamester, Szepsi Csombor Márton után fogalmaztam át. A remek étvágyú sárkány történetéről Europica varietas című, 1620-ban Kassán kiadott munkájában számol be, amely mellesleg az első nyomtatott magyar nyelvű útleírás. A legenda egyik általánosan elterjedt változata szerint a sárkány derűs békében éldegélt barlangjában, és korrekt üzletfélnek bizonyult: Krakkó évente háromszáz ifjú szüzet adományozott neki táplálkozás céljából, ő pedig cserébe megkímélte a várost. E változat legfőbb érdekessége, hogy a feláldozott lányok számából a középkori város méretére, lakosainak számára is következtethetünk. Lengyelországban, ahol rendesen a feleségek viselik a nadrágot, tapasztalatom szerint a nős férfiak szívesen emlegetik fel az áldott emlékű krakkói sárkányos világot, amelyben a nők vacsoraként végezték, ennélfogva az urak zavartalanul sörözhettek a korcsmában. E történelmi merengésüknek az vet véget, hogy az asszony rájuk szól: induljanak bevásárolni, azután pedig álljanak neki ablakot mosni.
    Valamikor a tizenkilencedik század végén történt, hogy a megáradt Visztula a Wawel partfalából kimosott néhány mamutcsontot. Nevezetesen egy szépen ívelt agyarat, egy csigolyát, illetve egy emberi lábszár méretű csontot, amely bizonyára a mamut kislábujjából származhat. Magyari elménkkel bajosan képzelhetjük el, mekkora szenzációt jelentett ez a lelet a krakkóiak számára: Na ugye, hogy igaz a sárkány legendája?! Mi kell még?! Íme, előkerültek a csontjai! A szentséges bizonyítékokat óriási csinnadrattával felvitték a Wawelre, és a székesegyház bejárata fölé erősítették, láncokkal. Ma is ott lebegnek Damoklész kardjaként a szentélybe lépők felett - éppen úgy, ahogy Toldi Miklós állítólagos ereklyéi lóghattak egykor a budai vár Bécsi kapujáról. Legalábbis Ilosvai Selymes Péter tizenhatodik századi históriás énekében azt állította, hogy "Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja, / szertelen temérdek agya-koponyája." Egy szó mint száz, a lengyel állam legszentebb helyének, egyben nemzeti panteonjának számító katedrális lépcsőjéről ne feledjünk feltekinteni a csontokra. És senkinek ne jusson eszébe azt a felháborító hülyeséget állítani, hogy az a másfél méteres agyar egy mamuttól való, és nem a sárkány eredeti foga...
    A Wawelen lépten-nyomon a sárkányba botlunk. A királyok szarkofágjainak tetején a szoboralakok fejénél vagy lábánál hever, a férfierő és a bátorság megtestesítőjeként. A híres Tolvajok bástyája előtt jegyet válthatunk a sárkány barlangjába (egészen természetes, hogy a századok során az eredeti barlang is előkerült a hegy oldalában), ahol a legforróbb nyáridőben is olyan kellemetes hűs honol, hogy a hőgutától sújtott asszonyoknak egyszeriben kedvük szottyan elsárkányosodni. Az újrakövezett belső udvaron bámészkodva pedig felfedezhetjük, hogy a négy sarokra sárkányfej eresznyílások köpik a kanálisba vándorló esővizet. Ez persze korántsem új találmány, hiszen Szepsi Csombor Márton már 1620-ban megjegyezte krakkói leírásában: "a nagy sárkány formájára az várban most is egy rézcsatorna van építtetve".
    A Wawel sárkányának (smok wawelski) figurája oly szorosan Krakkóhoz tartozik, mint Donald kacsáé az Egyesült Államokhoz. Kinézetre leginkább a mi híres egyfejűnkhöz, Süsühöz hasonlít, vagyis egy szeretetreméltó, kezes fenevadocska. A Wawelen és környékén legalább tíz árusnál megvásárolhatjuk, legalább húszféle méretben. Hanem "élőben" is látható, hiszen a várhegy barlangja előtt most is ott strázsál, négyméteres szoborként: bárki találkozhat vele, ha a Visztula partján sétál. Köszöni szépen, kitűnően érzi magát: egy apró gázcső segítségével tavasztól őszig minden áldott percben hat-nyolc másodpercen keresztül lángot okád. Alkotója az egyik leghíresebb lengyel szobrászművész, az 1925-ben született Bronisl/aw Chromy, a krakkói Képzőművészeti Akadémia professzora. Többek között a mi gellérthegyi sziklakápolnánk lengyel oltárának bronzplasztikája is az ő műve.
    Ami Budapesten augusztus huszadika, az a krakkóiak számára Szent Ivánéj. Legalábbis akkor tartják az évenként esedékes nagy tűzijátékot a Visztula partján. Az ottani látványosság alapja és lényege azonban egészen más. Hagyományos neve Szent Iván koszorúi (wianki S?wie¸tego Jana), és este hét órakor veszi kezdetét. A nagyérdemű a Visztula Wawel előtti kanyarulatában foglal helyet, a gyeppel borított rézsűn. Tökéletes kihangosítás mellett a ceremóniamester bejelenti, melyik zeneszerző műve kíséri majd az előadást. (1999-ben például Bartók szólt.) A szimfonikus zene futamaira a várhegy felől megjelenik a háromméteres sárkány (egy artista gólyalábon lépdel a bőrében), rusnya zölden és kissé imbolyogva, majd megáll a parton. Balról elősereglik egész évi ellátmánya, vagyis a kereken háromszáz szűz - hogy hiba ne essék, korunk erkölcsi állapotának megfelelően nyolc-kilencéves lányok, elsőáldozó ruhában, fejükön csipkefátyollal és friss mezei virágból font koszorúval. Kellően reszketnek, és a folyó fölé ácsolt széles színpadra vonulnak, visítani. (Egy újságcikkből tudom, hogy e fellépés a krakkói iskolás lányok körében a legnagyobb dicsőségnek számít: minden évben több ezren várják előjegyzésben, hogy sárkánytápok lehessenek.) A sárkány már éppen kitátaná tüzes pofáját, amikor a Wawel fás-bokros lejtőjén nyolc-tíz páncélos lovag vágtat le, korhű jelmezben, meredező kopjákkal, leeresztett sisakrostéllyal. Hősiesen megküzdenek a fenevaddal, és általános meglepetésre győznek. A küzdelem idején minden esztendőben eljátszom a gondolattal: milyen érdekfeszítő volna, ha egy különös pechsorozat miatt az összes páncélos lovag lebucskázna a lováról, a sárkány pedig ott állna győztesen, korgó gyomorral... A gyönge szüzek persze szívből megörülnek a lovagok váratlan győzelmének, és önfeledt körtáncba kezdenek a folyó feletti színpadon. Amikor pedig mindannyian kellően elszédültek, kettesével kis csónakokba szállnak, melyek orrában egy-egy töklámpás világít, és ellökik magukat a parttól. A záró tételéhez érkező szimfónia felerősödik, a komor vizet aranyhidacskák futják be, a szüzek átszellemülten távolodnak, fehér ruhájuk mozdulatlan vitorlaként hat. A zsidó negyedet a túlparttal összekötő hídhoz érve a fejükön lévő virágkoszorút a Visztulába hajítják, alighanem a sárkány emlékezetére, egyfajta végső ajándékként, hogy legalább azzal jóllakhasson odalent, a hullámsírjában. A nézőközönség soraiban ülő lányok is behajítják a maguk virágkoszorúját, amit szép krakkói szokásként egész nap a fejükön hordtak. Most aztán több ezer koszorú lebeg a töklámpások fényében, a megboldogult lakmározhat. S mikorra az utolsó virágfonat is messzire úszik a szemünk elől, már besötétedett, és kezdetét veszi a félórás tűzijáték.
    Krúdy Gyula úgy tudja, hogy álmunkban papírsárkányt eregetni annyit tesz, mint gondolatokat küldeni egy régen eltávozott szerettünk után. Valódi sárkánnyal álmodni viszont bátorságra vall.
    Az egyik legrégibb magyar nyelvű gyűjtemény, az 1757-ben kiadott Álmos Könyvecske szerint álmunkban sárkányt látni: megutálás. Sárkányunk ha vagyon: nagy gazdagság. Álmunkban virágot szedni: tisztesség.
    A lengyel álmoskönyv szerint éhes sárkányt virággal etetni: lányok számára széplelkű udvarlót, legények számára szerencsétlen nősülést jelent.