|
|
|
Szentgyörgyi Zsolt
HONVÁGY
Azokban az években gyakran megtörtént, hogy az éjszakák és a nappalok
megszokott váltakozása felborult, és nem számított ritkaságnak, ha
megszakítás nélkül két-három nappal követett egyetlen éjszakát. Arra a
rövid időre hazamenni sem érdemes. Legtöbbször csak fel-alá sétálgattam
az utcákon, leültem egy padra, esetleg betértem egy vendéglátóhelyre,
hogy pohárnyi tejjel öblítsem le az éjszaka porát, mely szünet nélkül
szállingózott az égbolt belsejéből.
A pincérek, akik a kávéház személyzetét
alkották, tétlenül álldogáltak az üres teremben. Vendégek híján,
azokban a késői órákban, szakképzettségüknek semmi hasznát nem
vehették, és ebbe láthatólag bele is törődtek, mindössze arra vártak,
hogy elérkezzen a záróra ideje, és levetve pincéri egyenruháikat, a
fejükre kalapot illesztve útra kelhessenek abban az irányban, ahol
ágyaik domborultak. Váratlan megjelenésem azonban visszazökkentette
őket megszokott szerepkörükbe, egyikük máris elindult felém, hogy
megtudakolja jövetelem célját, miközben társai a távolból követték
szemükkel.
Akkoriban a tej seszínű, zavaros folyadék volt,
íze a szappanhabra emlékeztetett. Talán éppen ezért szerettem annyira,
és ha volt néhány fillér a zsebemben, soha nem sajnáltam egy pohár
tejre költeni. Hűs kortyokat húztam az italból, magamban áldva a
tehenek szerencsés természetét, mely lehetővé tette, hogy az emberi faj
felüdíthesse magát termékeik által. Ettől függetlenül, maga az éjszaka
állandóan csalódást okozott. Hatalmas kiterjedése és mélysége ellenére
nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és egyetlen jelentősége
látszólag abban állt, hogy véget vessen az előtte álló napnak,
napoknak. Legszívesebben csalódottan fordítottam volna hátat az egész
éjszakának, de nem tudtam sehová se menni, így kénytelenül részese
lettem a nagy és céltalan ceremóniának.
Ám mindezek ellenére, ha választanom kell a
nappalok és az éjszakák között, tétovázás nélkül az éjszakát részesítem
előnyben. Annál is inkább, mivel napközben rosszul fizetett
hivatalnokként dolgoztam egy zsákutcaszerű szobában és irigykedve
gondoltam az ablakpárkány bádogján mezítláb sétálgató galambokra.
Szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Arra vágytam, hogy lassanként
tollasodni kezdjen a hátam és a mellkasom, míg végül egy nap,
felruházva a galamblét nélkülözhetetlen kellékeivel, magamban búcsút
intsek a hivatali szobának és kirepülhessek egy nyitva felejtett
ablakon. Az efféle átváltozás azonban kétségkívül rengeteg nehézségbe
ütközik, és noha mindezidáig semmilyen eredményt nem értem el e téren,
feletteseim szemében máris felkeltettem a gyanút. Minden okom megvolt
tehát, hogy rossz előérzettel nézzek a jövőbe. Balszerencsés
fordulatokra számítottam, a bolygók együttállásának kártékony
hatásaira, és sokszor úgy tűnt, mintha egy távoli országban élnék,
különös, idegen szokások rabjaként.
A kávéház éjszakánként mégis bizonyos
területenkívüliséget élvezett. Hatalmas kirakatai vakon meredtek a
világba, és nem lehetett keresztüllátni rajtuk. Felszínük belső oldalán
tükröződtek a székek, az asztalok, és a felkavart, zavaros lámpafény
lassanként megalvadt a linóleumon. Ott ültem a plafonról lelógó
lámpaburák zodiákja alatt, és néha, amikor egyetlen pincér sem volt a
láthatáron, abban az illúzióban ringattam magam, hogy nyugodtan
eltölthetek legalább egy rövid időt ebben a védett öbölben. Már-már
abban bíztam, hogy a pincérek végül elunva a hiábavaló várakozást,
valamenynyien nyugovóra tértek, elrejtőztek a kályha mögött, a függöny
ráncai közé bújtak, vagy bezárkóztak abba a lakkozott, halotti
zongorába, ami az asztalok közötti tisztás közepén állt, és a zongora
magukra húzott, súlyos fedele alatt alszanak, fekete lakkcipőiket
párnaként használva. Persze a szívem mélyén tudtam, hogy a pincérek
általában nem tartoznak azok táborába, akiket egykönnyen ledönthet
lábukról az éjszaka elburjánzása, hiszen az evolúció során bőven
immúnissá lehettek, hozzászoktak a sötétség és a világosság állandó
változásához és az ezzel járó megszámlálhatatlan kellemetlenséghez.
Kisvártatva valóban vissza is tértek, méghozzá
kivétel nélkül, és mintha távollétükben megfiatalodtak volna, késedelem
nélkül hozzáfogtak ostoba szertartásaikhoz. Zsebkendőikkel törölgették
az asztalok tetejét, söprűt fogtak a kezükbe és felverték a port, így
hozva, szavak nélkül is, tudomásomra, hogy új korszak köszöntött be, új
fejezet nyílt az éjszaka történetében. Útra kellett tehát kelnem, hogy
keressek egy padot, ahol kinyújtóztathatom a lábamat, hogy keressek egy
félreeső helyet, a mély apátiába süllyedt házaktól némiképp távolabb,
ahol egymagam lehetek, kívül a tolakodó pincérek és a rendőrjárőrök
szemsugarának hatókörén. Szerencsére, a város bővelkedett elhagyatott
területekben, hiszen nem is annyira város volt ez, mint inkább közepes
méretű telep, amit az emberek elkeseredettségükben építettek, hogy
legyen hová behúzódniuk. A szélesen elnyúló, bekerítetlen éjszakán erre
is, arra is gázlók vezettek keresztül, és az égbolt megszokhatatlan
simasága keleti szőrmék és gallérok emlékét idézte. Körös-körül minden
csendes volt, legfeljebb egy-egy magányos fával találkoztam.
Csökönyös mozdulatlanságuk miatt a fákat sokan
a halottak között tartják számon, pedig mindössze arról van szó, hogy
testük alsó hányada be volt ásva a földbe, nehogy feldöntse őket a
szél. Így élnek, bénaságra ítélve, süketen, megbarnulva, mint a
krokodilok, és számtalan felemás, görbe kart növesztve tapogatóznak a
világban. Ám önmagukban, bármennyire is haszontalan dolognak látszanak,
soha nem mulasztottam el körbejárni a törzsüket. Nem mintha gyümölcsöt
vagy ehető terményt keresnék az ágakon, hiszen ezek a konok fák
egytől-egyig meddők voltak, még levelet sem igen növesztettek abban az
időszakban. A tapasztalat azonban megtanított, hogy gyakran éppen a fák
szomszédságában lehet a legkönnyebben megfelelő padra találni, bár
előfordult az is, hogy már útközben utolért a hajnal, és arra
késztetett, hogy eredeti tervemet megváltoztatva arrafelé kanyarodjam,
amerre az irodaház épületét sejtettem.
Többnyire minden nehézség nélkül meg is
érkeztem oda, és elfoglaltam megszokott helyem az íróasztal mögött. Az
irodavezető pedig, mintha csak erre várna, rögtön megjelent, és minden
reggel első dolga volt, hogy beverjen egy szeget az ajtófélfa felett a
falba, mivel hitvallása szerint ezzel az egyszerű módszerrel elejét
vehette, hogy a hivatalnokok lelke titokban elhagyja a helyiséget. A
szakszervezet rendszeresen felemelte ugyan szavát az efféle praktikák
ellen, de lényegében minden változatlan maradt. Időnként nappal volt,
időnként feneketlen éjszaka. Éjszakák egész kanadái gyűltek össze
vékony rétegekben, egyik a másik felett.
|