Kámán Balázs
AGYRÁZKÓDÁS
(részlet)

Abban a kétszintes házban még évekig élhettünk volna úgy: ki-ki elvonul a maga szobájába, figyel és ügyeskedik, hogy lehetőleg a futó találkozást is elkerülje. A közös nappali-ebédlő amúgy is csak dekoráció. Fürdőszoba fönt is, lent is volt. Az alagsori garázsok mellett mosókonyha. Két szennyesláda: a pirosba tettük a fehérneműt, a kékbe a színes ruhát. Kedden és pénteken bejárónő jött, hét óra körül érkezett Vecsésről. Kulcsa volt a kerítéskapuhoz meg a házhoz is. Azt hiszem, mindig a garázsajtót nyitotta ki, és nemcsak azért, hogy fel ne ébresszen valakit... de ezekre csak sokkal később gondoltam, amikor már nem laktam ott... nyilván azért jött a garázs felől, hogy mielőbb beindítsa a mosógépet az első adag szennyesünkkel. Legalább két programot kellett végigfuttatnia... amíg ott éltem, sejtelmem sem volt, mit mikor és hogyan csinál, aztán meg főfoglalkozásom lett, hogy mindent apróra elképzeljek. A korábban történteket is. Amikor felidéztem... vagyis próbáltam kitalálni, amire nem figyeltem... akkor például ésszerűnek találtam, hogy a fehérekkel kezd... de nem úgy, hogy felemeli a könnyű műanyagtartót, a mosógép fölött megfordítja, és anélkül, hogy hozzáérne a használt bugyimhoz vagy apám gatyájához, anyám hálóingéhez, belezuttyantja az egészet a dobba...  szentül hiszem, hogy Margitka megfogta a holminkat, ha nem is darabonként, de négyszer-ötször a hosszúkás láda fölé hajolt, szakaszosan nyalábolta át a gépbe a ruhát, és megnézte a kiürített tartó fenekét, nem lapul-e valamelyik sarokban még fél pár zokni. A színes szennyest a padlóra boríthatta, kis halmokat csinált a fekete, a sárga vagy a barna textíliából. Olykor változtatnia kellett mosási tervén, mert takarítás közben áthúzta az ágyneműnket, lecserélte az asztalterítőt, valamelyik szobában leszedte a függönyt. Néha olyan korán érkezett, vagy olyan gyorsan szortírozott a mosókonyhában, hogy együtt reggeliztünk. Tíz percnél tovább nem tartott a gyalogút a gimnáziumig, ha szaladtam, hat perc alatt is odaértem. Hagytam, hogy Margitka három, mindenfélével megpakolt szendvicset tegyen elém, abból én kettőt mindig meghagytam, tizedszer, huszadszor is otthagytam a tányéron, ő meg sohasem kérdezte, hogy akarom-e magammal vinni uzsonnára, csak fogta, összeborította a két szeletet, fóliába csomagolta, valami gyümölcsöt is mellétett, és közben úgy sopánkodott, korholt, intett, mintha a legközönségesebb bohózatban játszana. Pontosan úgy csóválta a fejét, és sírósan darálta, milyen sovány vagyok, biztosan vérszegény is... "az ilyen soványka teremtésnek napjában többször kell enni... és rendszeresen kell ennie". Kedves és gondoskodó volt, de én szolgalelkűnek éreztem az egész ceremóniát. Utáltam, hogy vastagon kente a vajat, hogy nem érdekelte, mit szeretek, mit nem. Akkor sem nézett rám, mikor nekem litániázott.  Pár évvel lehetett idősebb anyámnál, én Margitkának szólítottam, ahogy a szüleimtől hallottam, de "csókolom"-mal köszöntem neki, ő nem tegezett, és elkerülte a magázást is... Tudod, hogyan?... ilyen "soványka teremtés"-féle szöveggel... Még most is utálatos vagyok... ahogy mesélem. Hiába bántam meg ezerszer az akkori érzéketlenségemet... hiába súlyosbítja a történetet, hogy évekkel ezelőtt Margitka is meghalt... ő is... de nem a halála, nem a betegsége terhel... azért nem lehet bűntudatom... hát nem? A hasnyálmirigyrákjáért nem érezhetek bűntudatot, csak azért, hogy akkor eszembe se jutott... ő aztán végképp nem volt nekem szempont... pedig amikor többé nem járt hozzánk... vagyis a szüleimhez... amikor nálunk szétszakadt a család meg a háztartás... Margitka veszített a legtöbbet. A szüleimtől kapott pénz, a tőlünk szabadon elvihető élelmiszer, az anyámtól megörökölt ruhák, cipők adták neki a valamennyire biztonságos létezést. Vecsésen egy panelházban lakott, özvegyen, gyerektelenül... sohasem voltam nála, de annyit képzelegtem a lakásáról... a nem látott csipkefüggönyéről, az ágya feletti képekről, az apró virágdíszes fotelhuzatokról... hülye és kommersz részletekről... ezekkel gyötörtem magam... mit tudom... vezeklésként... a néhai férjet is visszataszítóvá formáltam, csak hogy könnyebben szánhassam Margitkát... nemcsak kövér, disznószemű és izzadós volt... ráadásul iszákos, lump és mindennek a tetejében még meddő is... de sajnáltam Margitkát a csipkefüggönye és a fotelhuzata miatt is... közben, azt hiszem, megfeledkeztem, hogy ezeket ő maga választotta... már ha csakugyan olyasféléket választott... gyanítom egyébként, hogy nem sokat tódítottam... de meg se járta az eszemet, hogy leginkább magamat szeretném sajnálni... a vezeklésemért is magamat, pedig akkor már túl voltam a nagy fordulaton... mert az volt... a Gréti néni agyvérzése nekem... fordulat volt... több is. Minden megváltozott akkor, és hiába hogy nevetséges így mondani... Fordulat!? Mintha legalábbis az én agyammal történt volna valami... De tényleg történt... Jó, akkor tizenhét éves voltam, és egy tizenhét éves lány még mindent sorsfordítónak érez... Ne mondd, hogy tizenhét évesen se lehet már megváltozni! És éppen az a legkülönösebb, ahogy egyik napról a másikra történt... ezt szó szerint értsd: egyik napról a másikra, mert éjszaka volt, és majd megfulladtam, olyan hirtelen-váratlan jött. Semmi máshoz nem hasonlíthatom... olyan volt, mint egy agyrázkódás... de mégsem mondhatom, hogy baleset... Van olyan, hogy jobb-eset? Boldogabb időkben megvilágosodásnak vagy kegyelemnek nevezték az effélét... bár hogy szentté avassanak egy fiatal lányt, gondolom, ahhoz még sok marhaságot kellett összehazudni... Nekem nem voltak látomásaim... soha... ilyesmi nem... de akkor éjszaka... tudod, még ha takarékra csavarom is az elragadtatásomat, nem mondhatok mást: maradandó nyomokkal járó agyrázkódásom lehetett... Nem vesztettem el az eszméletemet, nem estem révületbe... sőt... teljesen józan maradtam, és értelmesen meg tudtam indokolni, mit miért teszek. Az a kétsoros levél, amit a szüleimnek írtam, szinte banálisra sikeredett... Gréti néninél leszek egy darabig, mert kórházba szállították, a kutyáját ellátom... anyám másnap felhívott, azt kérdezte, agyvérzés, én meg mondtam, hogy igen, talán rendbe jön. Megdicsért, hogy ügyes vagyok, és szóba sem került, miért éjszaka hagytam el a szülői házat. Szerintem ő éppúgy tudta, mint én, hogy végleg hagytam el, de mindenkinek jól jött a botrány nélküli menekülésem. Félreérthetetlenül elmenekültem... kiszakítottam magam, de úgy, mintha illedelmesen távoznék. És mintha abban sem találtak volna semmi különöset, hogy akkor hónapokig nem találkoztunk.
    Gréti néni egy buszmegállónyira lakott tőlünk. Nyugdíjas tanárnő volt, angolórákat adott a lakásán, én harmadik éve jártam hozzá hetente kétszer - nem sok sikerrel. Jól nevelt közönnyel egyszerűen csak eltűrtem, hogy a habókos aggszűz angolul próbáljon társalogni velem. És ő is zokszó nélkül tűrte érdektelenségemet. Télen-nyáron feketében volt, fekete selyemruhában, vagy fekete puplinblúzban, fekete taftszoknyában, és persze a kardigánjai, a cipői, a harisnyái is feketék... az a fehér lepedő, amivel betakarták a mentősök, annyira szokatlan volt... agyonmosott, jócskán megszürkült fehér lehetett, mégis... valósággal vakított. Világított nekem. Még Gréti néni arcát se láthattam attól a fehérségtől. Amikor rosszul lett... egyszerre eldőlt a fotelben, félrebillent fejjel, nyitott szájjal... ijesztő volt a látvány, én meg felkészületlenebb már nem is lehettem volna, de valahogyan... valahonnan... ez is rejtélyes... olyan lélekjelenléttel hívtam a mentőt, mint egy gyakorlott orvos... nem hiszem, hogy két másodpercet késlekedtem... utca, házszám, emelet, ajtó... értelmesen és tagoltan soroltam... de többet aztán nem segíthettem a mentősöknek. Semmit sem tudtam az öregasszonyról. Hogy hol tartja az igazolványait, hogy volt-e korábban beteg, szedett-e gyógyszert, meg hogy vannak-e rokonai. Semmit. Nem volt nekünk semmi közünk egymáshoz. Az öreg, korcs szukája óra közben is mindig a lába mellett aludt, s ha egyszer-egyszer felemelte a fejét, és hályogos-csipás szemével megnézett, Gréti néni csitítóan megpaskolta a hátát, és a kutya újra lefeküdt. Sem a rosszullét, sem a mentősök becsörtetése, az elszállítás... az ég világon semmi nem zaklatta fel a kutyát. Nem vonyított, nem morgott, és amikor rácsatoltam az előszobai fogason lógó pórázt, egykedvűen jött velem sétálni.
    De még a sétáltatás előtt nekifogtam átkutatni Gréti néni holmiját. Azt ígértem a fiatal mentőorvosnőnek, hogy ha megtalálom az igazolványokat, telefonálok a kórházba... amúgy is telefonáltam volna... Talán az igazolvány-keresés feladata... bár hogy feladatként kaptam, azt is én hitettem el magammal, ha nem is éppen ezekkel a szavakkal... nem ezekkel... illetve nem is mondtam semmiféle szavakat... hogy "feladat", azt biztosan nem, de mást sem... csak becsuktam a mentősök után a bejárati ajtót, láttam, hogy az alsó zárba dugva ott egy egész kulcscsomó, fordítottam egyet... tudod, ez is olyan, mint a feladat meg a fehér lepedő... így elmondva nem egészen hűséges, mert abban a pillanatban nem voltam tudatában, s persze szavakat sem mondtam magamban... ezt mind csak később gondoltam, de így történt...  ahogy a zár nyelve kattant, beléptem az alig ismert Gréti néni életébe. Szinte kisajátítottam... nemcsak a lakását, a kutyáját... mindent. A lehetőséget, hogy megtaláljam a TAJ-kártyáját, a pénzét, a fényképeit, a leveleit... a titkait is. Sohasem kutattam a szüleim után, és semmi gyakorlatom nem volt abban se, hogy a saját életemben eligazodjak... nem azért, mert bonyolult volt... majdnem hogy semmilyen volt... addig a magam életébe még nem adódott alkalom belépni. És még mindig teljesen legálisan és normálisan nyitottam ki a ruhásszekrényét, húztam ki a fehérneműs fiókokat... az igazolványait egy fekete lakkos retikül oldalzsebében találtam. Régi, elnyűtt táska, jó ideje irattartóként szolgálhatott. Nyilván Gréti néni sem hordta magával az iratait, mert félt, hogy megrabolják... de sehol nem találtam olyan papírt, hogy baj esetén kit kell értesíteni. Persze... felzaklatott a rosszulléte... az elszállítás... de ahogy szempillantás alatt átvettem ott az uralmat, azt mégiscsak mulatságosnak éreztem... majdnem viccesnek, ahogy turkáltam a rettenetesen idegen szagok és idegen holmik között.
    Az angolórám ötkor kezdődött... mikor a mentősök után bezártam az ajtót, negyed hét-fél hét lehetett. A kórházi telefonnal és a kutyasétáltatással együtt sem töltöttem aztán másfél óránál többet nála, mert fél kilenckor már otthon, a fürdőkádban vacsoráztam. Nem találkoztam a szüleimmel. Apám otthon lehetett, mert a szobájából valami tévéshow lelkendezésének hangjai és a három percenként esedékes műröhögés szűrődött ki. Anyám - tudtam, vagy inkább csak sejtettem, képzeltem... mindegy már - anyám talán csakugyan a szeretőjénél viaskodott akkor is: engedjen-e a férfi hívásának, s költözzön-e hozzá, hiszen lassan fél esztendeje tart a viszonyuk... s előbb-utóbb el kell döntenie... és neki kell eldönteni, mit akar: megtartani vagy elengedni a barátját. Mert ha megtartaná, bennünket hátrahagyva mielőbb mennie kell. A vacillálás időszaka nem nyújtható tovább. Ha csak egy-két hétig, talán ha pár napig odázza még a választ, vagy ha fél magára venni a felelősséget, hogy végül is ő szedi szét a családi életünk... látszatát is... ha nem mer kockáztatni, kétes kimenetelű válásba, vagyonmegosztásba és egyebekbe ugrani... szóval, ha fenntartja, amit megszoktunk, az új kapcsolata menthetetlenül elszakad... és szerette azt az embert. A maga módján biztosan szerette... Azt hiszem, apámnak mindig csak futó kalandjai voltak... ha voltak egyáltalán... és sok kínja a férfiasságával. Láttam, hogy ő már vacsorázott. A mosogatógépbe rakta a tányérját. Én hozzá hasonlóan kivettem a hűtőből, amit megkívántam... grillezett csirkét, sajtokat, majonézes tojást... lengyel gombasalátát meg orosz hússalátát... Felváltva, de rendszertelenül vásároltak. Mindig túlvásároltak. Margitkának volt mit hazahordani, és senki sem kérdezte, mit dobott ki, mit vitt el. Neki talán fájt a szíve a megromlott, megszáradt, penészedésnek indult felvágottakért és primőr zöldségekért, én nem vettem észre... mindez természetesen és gördülékenyen így volt... ezt kaptam. A kenyértartóban legtöbbször fóliába csomagolt zsömlét találtam... szezámmagos zsömléket is... az ember különben azt szereti, amihez hozzászokik... vagy azt utálja legjobban, de akkor még az ízlelőbimbóim sem lázadtak... Fehér műanyagtálcára pakoltam az egészet, dobozos narancslével és szép üvegtányérkába szedett ananászbefőttel... teleengedtem a fürdőkádat habos vízzel... Nem volt olyan barátnőm, akit felhívhattam volna, de csöppet sem kívánkozott beszélnem arról, ami Gréti néninél történt.