|
|
|
Tényfékező
Horgas Judit
VÉR, AZ NINCS
Ez nem az én képem. Az a gyerek nem én vagyok, és az öreg sem a
nagyapám, és fogalmam sincs, miért dugják az orrom alá, ha egyszer nem
az enyém. Hogy a lakásomon találták? Lehetséges. Valaki talán
otthagyta, kiesett a zsebéből, vagy meg akarta mutatni és
ottfelejtette, mit tudom én. Életemben nem használtam ilyen fűrészt,
amihez két ember kell. Rendes kézifűrészt igen, meg azt a kis vacakot
technikaórán, amiben elpattant a vékony penge, ha erősebben húzta az
ember. A nagyapám aranycsillámos varázsfűrészéhez pedig soha nem
nyúlhattam. A nagyapám bűvész volt, pontosabban vándormutatványos,
illuzionista, és csak ő hívta varázsfűrésznek az aranycsillámost, de én
sokáig elhittem, hogy igazán szétvágja azokat a rózsaszín flitterruhás
lányokat, akik mosolyogva léptek a színpadra. Két-három évente új lány
jött, a régiről többé szó sem esett, csak én töprengtem éjszakánként,
hogy talán nem sikerült a mutatvány, és Ida (aki különösen kedves volt
hozzám), vagy Gitta (akinek nagy, vörös orra volt, és folyton
szipákolt), vagy Nusi (akinek nem tudtam az igazi nevét) szétfűrészelve
hever valamelyik nagy ládában. Néha még az is eszembe jutott, hogy a
nagyapám valamikor régen az anyámat is szétfűrészelte, azért kell velük
laknom egy rozzant cirkuszkocsiban.
Tulajdonképpen sajnálom, hogy nem az én képem.
Szerettem volna egy hűvös parasztházban felnőni az állandó vándorlás
helyett. Egyszer megfordultunk a nagyanyám szülőfalujában, ahonnan
fiatal lányként nagyapám elcsábította. A nagyanyám ki sem mozdult a
kocsiból: attól félt, valaki felismeri az ottaniak közül, pedig jó
néhány év eltelt azóta, hogy megszökött. Aznap este én árultam a
jegyeket, még a lovakat is nekem kellett megetetnem, és másnap jutalmul
a legközelebbi városban fagylaltot kaptam, két gombócot. Előadás után
nagyapám megmutatta a dédnagyszüleim házát, az ilyesféle volt, mint itt
a képen, de az udvara kisebb, körformájú, nem ilyen hosszúkás, mert
különben lehetne ez a nagyanyám is, meg az apja vagy a nagyapja. Akkor
érteném, hogyan kerül a lakásomra ez a kép: a nagyanyám holmijából
megmaradt egy-két apróság, abból csúszhatott ki, de nem: ezt a hosszú
udvart soha nem láttam.
A nagyapám származásáról semmit nem tudok. A
mutatványok közben mindig beszélt, hogy elterelje a nézők figyelmét,
összehordott hetet-havat, gesztikulálva magyarázott, az előadás után
meg szinte megkukult, alig mordult egy-egy szót, és azt sem tűrte, hogy
mi beszélgessünk. Mi - ez azt jelenti, hogy a nagyanyám meg én, és a
második, még rozogább kocsiból az éppen esedékes flitteres lány. A
kocsikat menet közben összekapcsoltuk, a két ló úgy vontatta maga után,
ha pedig letáboroztunk, a nagyapám ékformán egymáshoz tolta a két
kocsit, a másodikból, ami raktárként is szolgált, előhúzta nevetségesen
szakadt, pecsétes szövetű hintaszékét, és az előadás kezdetéig
fikarcnyit sem törődött velünk. Nagyanyám tüzet rakott, főzött meg
mosott, a lányt vásárolni küldte, én pedig kereplővel a kezemben
körbejártam, hogy nézőket gyűjtsek estére. A nagyapámnak eszébe sem
jutott, hogy segítsen. Soha nem vágott fát, mint ez az ember a képen -
talán féltette a kezét, a hosszú művészujjait. Ezt az egyet tőle
örököltem: a hosszú ujjakat. Jó hasznát veszem a munkámban. A
nagyanyámnak erős, tömzsi keze volt, a lába is vastag, ujjnyira
dudorodtak rajta a viszszerek, azért sem léphetett fel, miután anyámat
szülte, mert a nagyapám szerint már nem volt "színpadképes". Akkor
szerezte az első lányt, és őt követte a többi.
Talán az apám lehet a képen, de róla csakugyan
semmit nem tudok, még a nevét sem. Azt hiszem, őt a nagyanyám sem
ismerte, legalábbis soha egy szót nem sikerült kihúznom belőle, mint
ahogy anyámról sem. Eleinte még kérdezgettem: milyen volt anyám haja, a
szeme, de mindig csak annyit mondott: elment, és még azt sem tudtam, ez
azt jelenti: meghalt vagy csakugyan elment valahová, engem meg náluk
hagyott. Mégsem hiszem, hogy apámé a kép: hogyan került volna hozzám?
Soha nem léptem fel a mutatványokban, a
nagyanyám nem engedte. Mindenben engedelmeskedett nagyapámnak, de ebben
az egyben keményen ellenállt, hiába könyörögtünk mind a ketten. Egyszer
titokban begyakoroltunk egy trükköt, amiben nagyapám eltüntetett: be
kellett másznom egy láda titkos rekeszébe, ahová csak én fértem el, a
flitteres lány nem, mert túlságosan széles volt a csípője. Megmutattuk
a számot, de a nagyanyám csak annyit mondott, majd kevesebbet ad enni a
lánynak, hogy lefogyjon, akkor nem vész kárba a mutatvány sem, engem
pedig látni sem akar a színpad környékén, mert letöri a derekam. A
nagyanyám ritkán használt erős kifejezéseket, ezért egyikünk sem
vitatkozott, a nagyapám pár lécből új, nagyobb ládát barkácsolt, és
ezzel befejeződött a színpadi karrierem.
Azt mondják, az albumban találták? Érthetetlen,
én biztosan nem tettem oda. Miért raknám idegen emberek fényképét a
fotóalbumomba? És mik ezek a barnás foltok a hátoldalán? Vér? Na,
látják, hogy nem az enyém. Rosszul vagyok, ha vért látok. Azért lettem
elektrotechnikus. A gépek nem véreznek: csak szétszedem, meg
összerakom, és már kész is. Akár egy orvos. De vér, az nincs. Vigyék
innen ezt a képet.
fotó: Hórusz Archívum
|