Levendel Júlia
LEVÉL A KÓRSÁGRÓL

Kedves H.!

Nem is hetek, inkább hónapok óta készülődöm erre a levélre, pontosabban hónapok óta elkerülhetetlennek érzem, hogy végre megírjam, miközben tanáros pedantériával pontokba rendezem és újra meg újra sorolom magamnak az érveket, hogy miért ne tegyem - és amikor nekifogok - hiszen nekifogtam -, mert ezt-azt már hallani vélek belőle, és tudom, hogy "jobban járok", ha ezeket a hangzó-kísértő mondatkezdeményeket "befogom", ha valamilyen "írásba" fegyelmezem (állatszelídítőnek való gyakorlat) - szóval ha sikerül megírnom afféle szerkesztői üzenetként, talán kicsit régimódi vagy mondjuk, patinás ars poeticaként láthatom szavaimat kinyomtatva a Ligetben - legszívesebben az augusztusi szám végére képzelem -, és hogy tovább csűrjem-csavarjam, nagyravaszul H.-nak szólítom Magát, s bizony meglehet, olyannyira "nyílt" lesz levelem, mintha fiktív személyhez szólnék - de hát a végső lökést, azt a megíráshoz hajtó indulatot - mindegy most már, úgysem takargathatom: az, persze, indulat, a többi meg okoskodás, ideológia - nos, azt a dühöt-dacot, ami végül is a nem egészen ízlésem szerinti személytelen megszólítás leírására késztetett, egy e-mailben küldött óvatlan megjegyzése váltotta ki: hogy ugyanis "nem igazán ismeri a Ligetet". Talán igazságtalan vagyok, és a "nem igazán" azt jelenti, hogy nem olvassa hónapról hónapra és ától cettig a lapot, de sajnos, gyanítom - és a szövegösszefüggés csak megerősít ebben -, hogy azon az egy számon kívül, amelyikben tavaly megjelent, nem is látott másikat, s hogy még alkalmi szomszédjai, például fiatal író-költőtársai műveit sem nézte meg. De ha csakugyan így van - és mondom, egyre inkább hiszem, mert rengeteg efféle kedvetlenítő tapasztalatot begyűjtöttem az elmúlt években -, akkor legalább ezzel a levéllel sem találkozik, a címzettben nem ismerhet magára, tehát nem lesz, nem lehet megbántódás - semmi sem lesz.
    Megint a semmi, holott a düh meg a dac éppen ennek az újra meg újra felsejlő, csúsztatott-buta semminek szól. Látom én is, hogy Semmi ez, és patetikusan elítélő szavaim sehogyan sem ide illőek - még a "közöny" vagy az "értéktévesztés" is sok, a "szellemgyilkosság" pedig már nevetséges. És mégis: ebben a jelentéktelen jelenségben - hogy kezdő íróként elküldi műveit egy laphoz, Magának szinte mindegy is, hová és kinek (egy "rangosabb"-nak tartott laphoz, és a Liget, ugye, azok közé sorolható), mert leginkább a megjelenés ténye, a saját irodalmi érvényesülés izgatja (a szerkesztőtől is csupán korrekt hivatali ügyintézést kér és vár), és olyannyira nem fogékony az emberi-szellemi-irodalmi kapcsolatalakításra, mintha soha nem is hallott volna ilyesmiről. Sajnos, ebben a szokványos, kortünetszerű jelenségben
- az újra meg újra mesterségesen előállított Semmiben - én még érzékelem a brutális pusztulás nyomait, s minthogy végigéltem, ismerni vélem az idetartó folyamatot. Nem nagyzolok és hencegek, de úgy tetszik, nekem még fáj a Maga nagyon is megcsinált tájékozatlansága - illetve egyszerre tudom és dühöngök amiatt, hogy "félrevezetettségben" indítja-alakítja pályáját, haragszom a manipulátorokra, meg hogy ilyen könnyen hagyta magát, de nem lehetek annyira empatikus, hogy kritikusan meg ne jegyezzem: Maga talán nem is szenvedi, sőt még csak észre sem veszi a szellemi megfosztottságot (ahogyan a nemzedéktársaim közül nagyon sokan szenvedtek ettől, és szenvedtek persze különféle diktatúrákban, életveszélyes vagy tompa-hivatalnoki cenzúrázottságban az előttem meg a jóval előttem éltek) - márpedig ha nem ismeri, vagy úgy tesz, mintha nem ismerné, nem értené, mi az, hogy szellemi kapcsolódás, akkor merőben mást gondolunk irodalomnak - s persze másképpen gondolkodunk az életről is.
    Különös ellentmondásnak tetszik, hogy bár a szellemi kapcsolódás - ami leginkább közelíti a létezés rilkei értelemben vett átszellemítését - nem egyszerűen kívánja vagy feltételezi a szabadságot (a társadalmi szabadságot is), inkább nevezném a szabadság legmagasabb rendű alakzatának - mégis: a rabság-elnyomás közegében, legalábbis mint vágy, mint értelmezhető fogalom és próbálkozásra hajtó eszmény, talán csak kísérletekben-kezdeményekben, de gyakrabban megjelent, mint a mai európai demokráciákban. Lehetséges, hogy azért, mert a hagyományos diktatúra eltűnte eleve kevés a szabadsághoz? Ráadásul ez a "létező demokrácia" (nem csak a magyar, nem csak a kelet-közép-európai) is kíméletlenül manipulál, csak általában fájdalommentesen és esztétikusan torzít. Minek spanyolcsizma és ütleg, piactéri akasztás, éheztetés, kínzás, deportálás - minek drasztikusan betörni, megfélemlíteni egyéneket és tömegeket, ha az ember kezes műlénnyé alakítása, s mindjárt nagyüzemi termelésben (méretekben), sikeresen megoldható?!
    Nem szeretnék kommersz dohogásba futni, nevetséges volna már az is, ha válogatás nélkül egy kalap alá vennék merőben különböző jelenségeket (persze, tudjuk, minden mindennel összefügg - de a világszövet mintázatának láttatása oly könnyen cserélődik, még ez is, zagyválássá). Sejtem persze - túlságosan gyakran tapasztalom -, hogy ha valaki kényelmi okok miatt nem akar megérteni valamit, az érvelő bármilyen pontos és szuggesztív lehet, kudarcot vall. A Maga érdektelenségében vagy figyelmetlenségében is éppen ez hőköltet vissza. Látom, hogy korjelenség, hogy ilyen a kor-szerű magatartás: aki boldogulni akar, legyen sima és közönyös, udvarias értetlenségével hűtsön-fékezzen. Látom azt is, hogy hiába erőlködöm itt, mert ha véletlenül mégis belebotlana ezekbe a sorokba (a valószínűsége ennek oly csekély, hogy a tudományos mérések elhanyagolhatónak mondanák), sietősen hárítana. Sehogy sem provokálhatom, nem hívhatom vitára, barátságos eszmecserére sem, pedig kíváncsian hallgatnám, mit válaszol szorongó - de nekem logikusnak tűnő - kérdéseimre. Elképzelhető, hogy valahol, valamiképp úgy szembesül az irodalom és az úgynevezett irodalmi élet - meg a társadalmi rend - alapvető kérdéseivel, hogy nem lesz módja kicsusszanni, elsiklani? Kényszerűséget kellene kívánnom? Nem tudok és nem is akarok, holott beletörődni sem lehet a megszólíthatatlanságba. Ha "kihasználtam" volna az egyetlen alkalmat - amikor szerkesztői döntésemre várt: megjelenik-e a Ligetben, igen vagy nem -, ha a szokásosnak, sőt természetesnek tartott és tulajdonképpen felkínált "hatalmi" szereppel élek, s az "igen" kimondását összekötöm az okításával (ha csak késleltetem azt az "igen"-t), én magam semmisítem meg a szellemi kapcsolódás lehetőségét.
    Messziről közelítek és talán túlságosan elvontan? Kétségtelen: reméltem, hogy majd leülünk egymással szemközt, és a tekintetéből, a furcsa megrebbenéséből is kiolvashatok valamit - végül szavakkal is válaszolnia kell a pofonegyszerű kérdésre, amit szinte föl sem kell tenni, oly elemi. Állandóan a levegőben lóg (engem például annyira ingerel, hogy inkább levenni, mint föltenni vágyom): miért akar publikálni, akit nem érdekelnek a publikációk - miért ír, mit vár, mit remél az irodalomtól, ha legelőbb is nem szenvedélyes olvasó? Vagy még személyesebben-durvábban: hogyan akar olvasót magának, ha mástól - még tőlem is - megtagadja olvasói érdeklődését?
    Kóros és korjellemző infantilizmus törődést-gondoskodást követelni a kölcsönösség legcsekélyebb készsége nélkül - ezt réges-régen tudom, s tisztában vagyok azzal is, hogy "nevelődésem" (mert jobbára nem választott szülői befolyásolás, hanem a "kor hatalma" határozott) engem éppen ellenkező irányban programozott: nem emlékszem, nem emlékezhetek arra a kezdeti pár évre, amikor nyilvánvalóan több ellátást, figyelmet igényeltem, mint amennyit adtam. Annak a kisiskolásnak, sőt óvodásnak, akit emlékezetem vásznára idézhetek, már felnőtt kapcsolatai voltak. És nemcsak úgy, azért, mert koromat meghaladó feladatokat is rám lehetett bízni, hanem mert magától értetődően részt vettem az élet-szervezésben, érdekelt és tudtam is, mi történik körülöttem, ki hogyan gondolkodik, mi ellen és miért küzd, és így tovább. De igazán felnőtté éppen a kölcsönösség tett - hogy szüleim (s aztán a barátaik) mintha soha nem is kezeltek volna gyerekként. Nem hiszem, hogy valaha latolgatták: mit láthatok-hallhatok-olvashatok, és tizenkét-tizenhárom éves koromtól biztosan legalább annyi könyvet ajánlottam nekik, mint ők nekem. A kialakult, nem tervezett, de élt felnőtt egyenrangúság - jogok és kötelességek hasonló szintje - bizonyára "eltájolt". Úgy is mondhatnám: érzelmileg és szellemileg elkényeztetett, talán ezért is viselem annyira nehezen, ha felnőtt embereknél megátalkodott (mert mindenek tetejébe értetlenségbe bugyolált) retardáltságot tapasztalok - legtöbbször a felnőtt kölcsönösség hiányát. De hajlamos vagyok további meghosszabbításra: a magán- és közéletet torzító, megnyomorító kórságnak gondolom ezt az infantilis, a kölcsönösséget nem ismerő kiváltságtudatot. Aki ugyanis elvárja, hogy "látva lássák", hogy produktuma iránt érdeklődjenek, de ő maga - még udvariasságot sem mímelve - fütyül mások produktumaira, feltehetően uralkodói kiváltságok birtokosának érzi magát. Milyen groteszk jelenség, ahogy a hierarchikus, élesebben osztályokra tagolt társadalmak termékének vélt kiváltságtudat "demokratizálódott": egyszerűen elterjedtebbé vált. Naponta idézem magamban Karinthy egyik gulliveriádáját: a felicák ("magukat szerencséseknek nevező bennszülöttek") országába vetődő hajóorvos itt különösebbnél különösebb törvényekkel találkozik. Például "kötél általi halállal büntetendő minden olyan leírt vagy kimondott mondat szerzője, amelyben a többes szám első személyének névmása átvitt értelemben használtatik, és nem jelenti szigorúan és szó szerint azt, hogy az állítmányban jelzett cselekvés a ?mi? szócskában inkluzíve foglalt ?én?-re is szó szerint vonatkozik. Például, ha valaki, akár magánember, akár államférfi, így fejezi ki magát: ?Mi szívesen vérzünk? anélkül, hogy míg ezt kimondja, tényleg vérezne..." Gondolja csak meg, milyen sok igazságtalanságtól, felelőtlenül okozott kíntól megmenekednénk - a legelemibb magánkapcsolatainkban, például erősen vágyott barátságainkban, s persze állampolgárként is -, ha senki sem érezné felhatalmazva magát, hogy vizet prédikáljon, miközben bort iszik. Bár ma már hazudni-alakoskodni, ideologikusan magyarázkodni sem szükséges, a legtöbb "pozícióban lévő" ember s az "elitbe" jutottak valamennyien egyszerűen hatályon kívül helyezik a felnőtt polgári értékrendet - hiszen ha a "szabadság, egyenlőség, testvériség"-jelszó valamiféle magatartást meghatározó norma, a kölcsönösség eleve kötelező, a kiváltságosság meg értelemszerűen tilos. Az én felicákhoz hasonló világképemben így semmi sem menti a "megszorító rendelkezéseket" hozó közalkalmazottat, ha rendelkezése legelőbb is nem őt magát szorítja meg - és enyhén szólva is éretlennek, fogyatékos gondolkodásúnak vélem a saját bűvkörén túl nem látó, de minél nagyobb számú közönségért, vagyis közönséges érvényesülésért lihegő művészt.
    Nem ültünk le egymással szemközt. Kérdéseim sehogyan sem jutottak el Magához - s ha olykor úgy sejtem, ösztönösen óvakodik a helyzettől, sőt, körültekintően ügyel arra, hogy ne szembesüljön az én ismeretlen, de minden bizonnyal kényelmetlen és haszontalan irodalom-értelmezésemmel, még paranoiával is megvádolom magamat. Hogy eszébe sem jut "óvakodni"? Elhiszem. Mostanáig erről írtam: hogy attól félek, mindez már eszébe sem jut. Hogy szemernyi feszélyezettséget sem érez, amikor figyelmet kér anélkül, hogy Maga figyelne. Igen, azt tapasztalom, hogy nincs az érdektelenségében semmi gonoszság, rosszhiszeműség, előítélet - hogy a Semmin kívül nincs is semmi.
    S ha már írom ezt a levelet, nem hallgathatom el, hogy a neheztelésemnél - vagy legyen: a haragomnál - sokkal erősebb és keservesebb a mulasztás-érzetem. Mert a Maga kor szabta meggondolatlanságáért én is felelős vagyok. Minthogy tudom: a legfiatalabb gyerekemnél is fiatalabb, és pályakezdőként hozzám fordult, nem háríthatom a szellemi kudarc, a felemássá lett irodalmi játék s a létre nem jött kapcsolat vétkét egyedül Magára - vagy előkelően a Korra. Valamit téveszthettem. Talán elmulasztottam. Talán én sem látok ki a magam burkából. A számvetés pedig azért is elengedhetetlenül szükséges, mert az efféle "értetlenség", az értelmezhetetlen "szétmenés", kisiklás, sértés és lefokozódás egyre gyakoribb. Hogyan közeledjek hát? Miféle utat-módot találhatnék Magához - jelképesen és konkrétan Magá-hoz -, ha eltekintek az egész világ megváltoztatásától, legalábbis az uralkodó és rohamosan terjeszkedő kapcsolat-képtelenség megszüntetésétől? Említettem már: adódott egy röpke pillanat, amikor élhettem volna a felkínált, szokvány szerkesztői hatalmammal. Maga talán észlelte, hogy ezt nem kérem, csak még ebbe a furcsa "másság"-ba sem gondolt bele. Alkati idegenkedésemtől függetlenül: mit kezdenék a bármilyen kicsi hatalommal? Hatalommal legfeljebb rajongókat, díjakat, idomított lelkendezőket, no meg pénzt lehet szerezni, ami aztán további rajongókat, díjakat, idomított lelkendezőket és pénzt hoz - a végtelenségig, az elmeháborodásig növelve a számokat. De mi köze ennek az irodalomhoz, a szellemi kapcsolódáshoz, mindahhoz, amit szinte kamaszként elképzeltem, megáhítottam, s amit ma éppoly gyönyörűségesnek érzek - hiszen tapasztalhatta, a Maga írásait is azonnal és kíváncsi drukkal olvastam -; szóval hatalommal kellene közelednem? Szolgai, simuló énjéhez talán. Az efféle ajánlkozás zavarba hoz, megszégyenít - reménytelenül messzire lök, és növeli a mulasztás-érzetemet. "Iszonyú kísértés a hatalom - mondja Illyés Gyulának a háború után mindenét elvesztő gróf -. Ön nem tudhatja. Én gyakorlatból ismerem. Esztendőkig rám volt bízva, hogy százezrek közül ki menjen halálba. Elképzeli ezt?" Illyés pedig tárgyilagosan-bölcsen válaszol: "Esztendőkig énrám volt bízva, kinek versét közli az ország első folyóirata, ki megy a halhatatlanságba... ősi védekezési mód a megosztás, az ellenőriztetés. Sokan választották az alázatosságot, hatalmuk növekedése arányában. De ez is végletbe vitt, tehát ez is őrülettel fenyeget. Középúton maradni annak, aki nem középszerű, ez a legnagyobb teljesítmény". Azt hiszem, a "halhatatlanságról" érték-alapon ma nem ítélkezhet szerkesztő - már csak azért sem, mert az "ítélkezéshez" nem elegendő egy önkinevezéses bíró. Ahhoz teljes "bírósági apparátus" és jogrend kell, esetünkben olyan szerző, olvasó, aki nem téveszti össze az e világi, talmi érvényesülést a halhatatlansággal; olyan szellemi légkör, amelyben az írástudók maguk választotta kötelességük teljesítése szerint méretnek meg, például hogy ellenálltak-e a különféle hatalmi (üzleti) kísértéseknek, és pontosan használták-e anyanyelvük fogalmait.
    Tudom, hogy ha elkerülhetetlen volt nekifognom ennek a levélnek, elkerülhetetlen kievickélnem belőle - s befejezésül mi mást tehetnék: tovább lököm az abszurditásba (ha egyáltalán van még tovább), és megkérem, hogy ha valamiképp eljut Magához, jelezze. Érveljen ellenem, vagy csak morogjon - ne engedelmeskedjen az ostobaságot színlelő süketségnek.