Baán Tibor
TÁRGYESET

Álomszerűen puha levegőbe
nyúlik a Kéz: felhőket tépdes.
Hófelhők vattacsomóit.
Január tizedikét áprilisban,
egy gyereksírást a szomszédból.
Azután semmit.
Gipsznéma legyintés.

Minden lezajlott már,
ünnepély, himnusz, szavalat,
térdszoknyás kislányok
tánca, szülők találkozása,
műmosolyok csikorgása.

Hosszú féknyom. Az érkezők
nyugodtak. Hűséges alattvalóik
a tárgyak mozdulatlanok és
nyugodtak. Tetszőleges ideig
tanulmányozhatók. Dehogyis
folynak el. Szilárdak. Lehet
építeni rájuk. Kibírják.

Kibírják aggódó pillantásainkat,
hogy elfolyók vagyunk tulajdonképp.




TŰRÉSHATÁR

Egyre nehezebben kelnek szárnyra
a kézbesítésre váró szerelmes éjszakák,
a nyugtalan betűkkel ágáló nappalok.

Megesik olykor, hogy a hétfő csak
szerdán érkezik meg a címzetthez.

Megesik, hogy télen jön a tavasz,
tavasszal a tél. Teljes a káosz,
de még sincs zűrzavar. Az élet,

bár nyugtalanabbul a megszokottnál,
de a megszokás ősi közönyével viseli
a megpróbáltatást. Söpröget, tesz-vesz,

lobogó víz a tűzön, a csirke megkopasztva,
figyel a kés.