Zsille Gábor
A VARSÓI FELKELÉS - KRAKKÓI SZEMMEL
Motívumok, villanások
(részlet)


Ez a kis híján esztendő alatt kihordott írás Krakkóban, 2003 augusztusának legvégén fogant, aznap este, amikor megérkezett hozzám a Liget szeptemberi száma. A postaládából kivéve éppen csak hónom alá vágtam, azzal a piactér egyik dzsesszpincéjébe siettem. A remek koncert szünetében elővettem a küldeményt, és találomra felütöttem. A hatvanharmadik oldalon nyílt ki, Horgas Béla Mesék az erkölcsi létminimumról című írásánál. Ebben hosszan idéz egy, a Bartók Rádióban elhangzott műsort, amely a Hannah Arendt Egyesület kevéssel korábban Budapesten rendezett programjából készült. Tekintetem e sorokra esett: Az a kérdés, hogy mit és hogyan tanítsunk a következő nemzedékeknek a be nem avatkozó többségről, az ellenállásról, az ellenállás lehetőségéről és szükségességéről
a diktatúrákban. Sokan mondják, hogy a többség passzivitása tette lehetővé a huszadik századi diktatúrák tombolását; ha ezt elfogadjuk, akkor a be nem avatkozás erkölcsi vétek. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy minden diktatúrában csak egy kisebbség vett részt az ellenállásban, és sokan még arra sem voltak hajlandóak, hogy a kollaborációval járó apró előnyökről lemondjanak, nemhogy az életüket kockáztassák. Magyarországon, mint Németország keleti részében is, két diktatúra emlékével-terhével kell megbirkóznunk...1
    Éppen e szavaknál megzavartak: egy mellettem ülő, egyetemista külsejű fiú valami praktikus dologról érdeklődött a koncerttel kapcsolatban. Lengyelül beszélt, de erős akcentussal; kérdésemre elmondta, hogy Németországból érkezett, méghozzá a volt kelet-német területről. Egy társadalmi szervezet önkénteseként két évet tölt Lengyelországban, és Németország népszerűsítéséért, a két nép barátságának fejlesztéséért tevékenykedik. Bizony-bizony, vetettem közbe (kínosan ügyelve, hogy kellően diplomatikusan fogalmazzak), a lengyel-német kapcsolatokat történelmi okokból néhány... hm... sötét fejezet terheli... Meglepően felelt, egyszersmind érzékeltetve a mai egyetemisták viszonyulását a születésüket évtizedekkel megelőző eseményekhez: Úgy van, gyerekkoromból tudom, hogy a kommunizmus nagyon sok kárt okozott. Így hát nem csupán egy, de két diktatúra magyarországi, illetve kelet-német emlékéről-terhéről beszélgettünk a hatvan esztendővel korábban (1940. szeptember elsejétől) még Adolf Hitler Platz-nak nevezett Rynek Gl/ówny egyik reneszánsz palotájában. Másképpen fogalmazva: a lengyelek legnagyobb nemzeti költője, Adam Mickiewicz a náci megszállás idején ledöntött s azóta helyreállított szobrának bűvkörében.
    A koncert következő szünetében visszatértem Horgas Béla írásához, és az alábbi mondatokra bukkantam: A Fehér Rózsa ellenállási csoport egyetemista tagjai 1942-ben, Münchenben a nemzetiszocialista rendszerrel szembeni ellenállásra szólították fel az embereket. Röplapjaikon többek között ez olvasható: ?Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb, mint hogy ellenállás nélkül eltűri a felelőtlen, sötét hajlamokkal terhelt kormányzást. Ezért most, ebben az utolsó órában, minden egyes embernek mint a keresztény és nyugati kultúra hordozójának felelőssége teljes tudatában küzdenie kell, úgy, ahogy tud. Dolgoznia kell az emberiség ostora, a fasizmus és az abszolút állam mindennemű hasonló rendszere ellen... Nemcsak jogotok, hanem kötelességetek is ezt a rendszert megdönteni.? A csoport tagjait kivégezték, csak néhányan élték túl.
    Ez már csakugyan az egybeesések hátborzongató netovábbja volt. Hiszen ötödik hete a varsói felkelés történetével foglalkoztam, minden augusztusi estémet egy erről szóló könyv fordításának szentelve - a gyönyörű Körpark kávéházi teraszain üldögélve, a vidám nyári forgatag kellős közepén is a megrendülés könnyeivel szememben. Akkor, a zsúfolt dzsesszklub sarkában szorongva határoztam el, hogy tanulmányfélét írok Varsó pusztulásáról.

A német hadsereg 1939. szeptember elsején lépte át hadüzenet nélkül a lengyel határt. A honvédő könnyűlovasság kivont, a nemesi hagyomány szerint függőlegesen maga elé tartott karddal vágtatott a betolakodók elé, ám a német harckocsik, a Tigrisek egyszerűen lekaszabolták őket - több ezer katonát. A villámháború során a nácik öt nap alatt érték el Krakkó peremét, ahol az úgynevezett Krakkói Hadsereg próbálta feltartóztatni őket. Szeptember hatodikán már horogkeresztes zászlók lengtek a Wawel bástyáin. Két héten belül egész Lengyelország a nemzetiszocialista Németország és a kommunista Szovjet-Oroszország uralma alá került. Nyugati területeinek döntő részét a Harmadik Birodalomhoz csatolták, a keleti területek pedig a szovjetek prédái lettek. Október kilencedikére a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg elfoglalta állásait az augusztusban megkötött Molotov-Ribbentrop paktum által kijelölt zónákban.
    Dél-Lengyelországot és a középső területek egy részét a németek nem csatolták közvetlenül a Harmadik Birodalomhoz. Helyette létrehozták az egyfajta gyarmatként kezelt Lengyel Főkormányzóságot, székhelyévé pedig az elvitathatatlanul "ősi német várost", Krakkót jelölték ki. A helytartó dr. Hans Frank lett, aki a Wawel királyi lakosztályába költözött. Hitler útmutatásának megfelelően az alacsonyabb rendűeknek minősített lengyeleket csakis rabszolgaszerepre szánta, és hozzáfogott a krakkói értelmiség likvidálásához. November hatodikán egy csapdaként szervezett "tájékoztató gyűlésről" közel kétszáz egyetemi oktatót hurcoltatott el az SS fegyvereseivel. A Heinrich Himmler birodalmi komisszár által meghatározott elv szerint a lengyel iskolarendszer kizárólag négyosztályos népiskolákból állhatott, ahol a lengyel gyerekek megtanulhattak ötszázig számolni és a nevüket leírni. Olvasni tudniuk azonban felesleges volt és tilos. Frank helytartó ennek szellemében az összes katolikus iskolát bezáratta, a vallásgyakorlásra pedig a legszigorúbb kereteket kényszerítette. A lengyel nyelv templomi használata büntetendő volt, még a gyónásnál is. A lengyel férfiaknak huszonnyolc, a lengyel nőknek huszonöt éves koruk alatt tilos volt házasodniuk. Szintén Frank volt az, aki a közeli Plaszówban koncentrációs tábort alakíttatott ki, ahol összesen százötvenezer lengyel keresztény és zsidó pusztult el. 1940-ben, egy sajtókonferencián kijelentette: Ha plakátokon akarnám kihirdetni minden hetedik lengyel agyonlövetését, nem sajnálnám az erdőket, amiket azért vágnánk ki, hogy papírt készítsünk belőlük azokhoz a plakátokhoz.
    Krakkóban a német megszállás idején hetvenezer keresztény lakost öltek meg, ez az akkori lakosság egynegyedét jelentette. A Kázmérvárosban (Krakkó Kazimierz negyedében) zárt tömbben élő hatvanezer zsidó polgárból kétezret sikerült keresztény családoknál elrejtve megmenekíteni, a többiek elpusztultak.