 |
 |
|
G. István László MADARAK ROKONÁNAK ROKONI SZERETETTEL Madarak rokona Krúgatják sápogják költöző madarak várt rokonunk ez ő ha látóhatára beborul nem tarthat ki helyén konokul igézik a fény a nyármeleg áramlatokkal kacér terek mert a vágy a káprázat nyitott útján hiszi boldog lehet ott tündér ígéret kísértené vándorol a névtelen felé s mikor amott a láng napokat nem enyhíti már az alkonyat megképzik benne volt otthona indul vissza úgy tudja haza ha azt mondod hisz nincs szárnya se nem is éltél emberként sose "Embernek többé ne szülessek / szárny nélkül élni nem lehet" - "ha azt mondod hisz nincs szárnya se / nem is éltél emberként sose" . A Weöres-sorpár a Rába-sorpár előtt. Mi változott? Ötödfeles jambusok helyett ötödfeles trocheusok. Más a sorlejtés és a sorslejtés: amott az anyából földre tett, röptétől megfosztott lét nosztalgiája vagy vágyképzete, emitt a szárnyasság mint antropológiai prerekvizítum. Látszólag kibékíthetetlen. Mégis a vágy és az előfeltétel a próteuszi mitológiában egylényegű. Szárnyra kelni, költözni a "nyármeleg", az "áramlatokkal kacér terek" igézetében s aztán "visszaindulni", mikor a "volt otthon" "megképzik" a szárnyalóban - ez a belső vándorlás minden próteuszi ars poeticában alapmozgás, alaphullámzás. Emberi jegyet nem-emberire cserélni, öregséget ifjúságra, helyén tartottat helyén kívülire mozdítani, vele mozdulni. Alanyban tárgyat lelni, tárgyban alanyt felejteni, az interpunkció nélküli sodrásban, grammatikai örvényességben nem elveszni: vándorlásban válni valakivé. Rába Györgyben ezt a vándorlást csodálom és tanulom, a magam módján, a magam rokon-közegében harminc év és nyolcvan év szárny-fesztávolságának egylényegű különbségével - persze az én szájamból a "különbség" nem ugyanazt jelenti: meghagyom Jónás Istenének ezt a relativizáló nagyvonalúságot. Amit tehetek, hogy a rokontémára írt rokonversemet Rába Györgynek ajánlom. Másik víz Egybeért szárnyak, mintha seb nélkül gyógyulna az ég. Olajfolt terjed a felszínen, költözni tanul a szenny, eloszlik, amíg odaér. Sajdul a szél, azt hiszi tenger, hullámát madárban keresi. Felhólyagzó égben a szárny magában mindahány csattog, együtt a másik víz ütemét veri. |