←Vissza

 

Darányi Sándor

"ÉS MOST KEDVEZŐTLEN FELTÉTELEKKEL"

Kezdetben csak azt vesszük észre, hogy bábok vagyunk. Később a táj kezd érdekelni, a téli mezők fekete-fehére. Végül a sakkhúzások.
      Az újabb iraki háború előestéjén, amikor az Egyesült Nemzetek és az Egyesült Államok között kellett választania, John Brady Kiesling beosztott amerikai diplomata, az athéni nagykövetség politikai munkatársa benyújtotta lemondását Colin Powell külügyminiszternek. "Nehéz szívvel teszem. Neveltetésemnél fogva mindig is kötelességemnek tartottam, hogy valamit visszaadjak hazámnak - kezdi Kiesling. - Azért fizettek, hogy idegen nyelveket és kultúrákat értsek meg, külügyéreket, politikusokat, tudósokat és újságírókat válasszak ki és győzzek meg arról, hogy az USA érdekei alapvetően az övéik is. Diplomáciai fegyvertáram leghatásosabb fegyvere volt ez az országomba és értékeibe vetett hitem.
      A Külügyminisztériumban eltöltött húsz esztendő során persze óhatatlanul rafináltabb és cinikusabb lettem, ha azok a szűklátókörű és önző bürokratikus szempontok kerültek szóba, amelyek politikánkat néhanap meghatározták. Az emberi természet olyan, amilyen, engem pedig azért jutalmaztak és léptettek elő, mert tudtam ezt. Ám a mostani kormányzatig még hihettem, hogy elnököm irányvonala egybeesik az amerikai nép és a világ érdekeivel. Többé nem hiszem ezt..."
      Miért emlékezetes, aminek ezzel a gesztussal akaratlan tanúja lettem? Mert tiltakozása cseppben a tenger. Ha az ember az államigazgatás, majd az államközi kapcsolatok közelébe téved, könnyen beszippanthatja egy erőtér anélkül, hogy észrevenné vagy megértené. Hogy magammal vagy az állammal azonosulok, ez a választás kivétel nélkül mindenkit próbára tesz. Csakhogy ez az örvénynek a torka csupán, nem a mélye.
      Nürnberg és a Tienanmen tér, vagy Pristina és talán most majd Bagdad felveti, miféle kísértet az állam? A társadalmi, gazdasági, szellemi és politikai potenciál kerete; szervezet, amelyben a felsorolt hatóerők egyvelege hatalommá alakul át, mint robbanómotorban válik erővé a benzin. A lóerőkön milliók munkálkodnak; közülük egyes törpék a kormányt tekergetik, de mivel a szélvédőn nem látnak ki, az összeütközés más tragacsokkal vagy luxus-Limuzinokkal jóformán elkerülhetetlen. A kérdés azonban ez: az államot büntették Nürnbergben vagy a Biztonsági Tanácsban más államok, avagy embereket embertársaik, amiért az állam csörömpölő maskarájában tetszelegve más embereket megaláztak, tönkretettek és megsemmisítettek? S erre egész egyszerűen nem létezhet más válasz, mint hogy a tapasztalat szublimálódása során az egyénire, majd a kollektív egyénire rátehénkedett az elvont. Rászáradt, mint a bőrpáncél, funkcióival, melyek működtetéséhez és elviselésükhöz ismét ránk van szükség, lévén az ember az állam üzemanyaga is. Valami elképesztő módon, melyben az apró lépések taktikája legyőzte a nagyívű handabandázást meg az álmodást, bármit tapasztaljon az a faj, melynek egyetlen példánya vagyok hatmilliárd közül, azt már csak a szervezet keretei között teheti, s minden reakciója ezeket a kereteket erősíti vagy gyöngíti. Tapasztalataim rárakódnak a másokéira, anyaggá válnak, olyasmivé, ami fennmarad, farigcsálható, alakítható, eltüzelhető abban az értelemben, hogy belőle munkavégző képesség, azaz energia szabadul fel; nemkülönben salak, mégpedig tévedések, selejt, vargabetűk és zsákutcák, pusztuló és elpusztítandó struktúrák formájában. Így zajlik az anyag átszellemítése, ami természetesen a munkát végző robotok - mi -, valamint az önfenntartásunkat fedező, kevésbé, de leginkább másként strukturált környezet rovására végezhető csupán.
      Az eddig elmondottakról hihetném persze azt is, hogy tervezői aberrációról vagy a végtermék - Kiesling - hibás működéséről van mindössze szó, ha nem lebegne itt körülöttünk T. S. Eliot néhány sora, mely évtizedek óta vezérlő csillagomnak mutatkozik, s ezúttal nem kerülheti el, hogy megnevezzem. A Négy kvartettből az East Coker vége felé hangzik fel az alábbi szakasz:

"Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni?
Csak hogy elmondhassa, amit már nem muszáj
elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy
Már nincs kedve elmondani. És így minden kaland
Új kezdet, portyázás a kimondhatatlanság területére
Kopott fegyverzetben, amely mindig még csorbábbra romlik
A pontatlan érzelmek általános zűrzavarában,
Az indulat fegyelmezetlen brigádjával. És ami meghódítandó
Erővel és engedelmességgel, azt is már fölfedezték
Egyszer vagy kétszer vagy többször, olyanok, akikkel úgyse remélhetünk
Versengeni - de nincs is itt verseny -
Csak a harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett
És megtalálták és elveszett újra meg újra, és most kedvezőtlen
Feltételekkel."*

      Ne részletezzük, miféle hegyorom számomra ez a gondolatmenet - más, mint a Duinói elégiák, ahogy az Alpok van másutt és máskor, mint a Pireneusok -, mert nem ez számít. Hanem hogy mit emelek ki belőle? Melyik a csúcs? Gondoljuk csak meg: "Mi dolgunk a világon? Küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért" - ebből a két sorból is három pontra mutathatok, aszerint, hogy a kérdésre a küzdés - vesd össze Madách végszavával Az ember tragédiájában -, a képesség korlátai vagy az eszmény a válasz. Ugyanígy a szavak, a pontatlan érzelmek meg az indulat, felfedezők és hódítók örök dilemmája, a harc, múlt és jelen őrlődése: mind lehetséges gyújtópontjai Eliot tükrének. Nekem mégis a feltételek mérlegétől lobban lángra, válik visszavonhatatlanul igazzá az egész.
      Mindig zavarba jövök, ha valakinek sikerül helytállnia. Nem hiszem, hogy manapság természetes volna a helyes viselkedés. A szabad akaratból eredő félreértés lehet, hogy a feladatát ki-ki maga választja. Olykor talán igen, ám gyakran inkább csak megjelenik az ember életében, azután vár. Ott van, és nem lehet tőle továbbmenni.
      "Lemondok állásomról, mert noha megpróbáltam, nem sikerült összeegyeztetnem lelkiismeretemet azzal, hogy az Egyesült Államok mai kormányát képviseljem" - fejezi be Kiesling. Mit mondhatnék? Tiszteletet érzek iránta, és homályos hálát, mert amit tett, helyettem is tette; valamennyiünk helyett, akiknek nem adatott meg, hogy a bőrébe bújjunk, nem lehettünk akkor és ott. Az adott pillanatban tévedhetetlenül rájött, mi a dolga. Hogyan ragozzam, hogy megértsék? Fején találta a szöget, bekötött szemmel is káprázatosan visszaütötte a feléje suhanó labdát. Nagy elégtétel ez.