Hangoskönyv

Richard Strauss Élektrájának új felvétele

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2014 december

Noha budapesti előadás-történetét vizsgálva úgy tűnhet, mintha Richard Strauss Élektrája ritkán játszott darab, a boldog kevesek számára fenntartott ínyencség volna, mely népszerűség tekintetében nem veheti fel a versenyt a Saloméval és A rózsalovaggal, ha vigyázó szemünket nyugatra (keletre, északra, délre) vetjük, meggyőződhetünk e vélekedés hamisságáról. Nem kell ahhoz Strauss-évforduló, hogy a magukra valamit is adó operafellegvárakban időről időre elővegyék az Élektrát: a mélyen gyökerező operakultúrával rendelkező színházak ugyanis pontosan tudják, hogy a mű nem a Salome felturbózott és keleties egzotikumtól mentesített változata, hanem minden külsődleges hasonlóság ellenére is alapjaiban más problémafelvetést feldolgozó tragédia. Igaz, ha rendszerszerűen nem is, különleges alkalmakkor Budapesten is tisztába jöttek az Élektra jelentőségével: mind 1976-os, mind 2007-es operaházi felújítása kivételes művészi erők koncentrátumaként jött létre, példát statuálva arra, hogy az itthoni lehetőségek maximuma olykor egyenlő lehet a világszínvonallal. Az utóbbi produkció, Kovalik Balázs rendezése néhány év pihentetés után az évek múlásának velejárójaként elkerülhetetlen apróbb szépséghibákkal együtt is olyan magától értetődő természetességgel támadt fel idén tavasszal két előadás erejéig, hogy nem lehetett kérdéses: a rendezőnek sikerült bizonyítani a darab máig ható érvényességét. A budapesti Élektra nézői nem a szörnyülködés, hanem az átélésből/beleélésből fakadó katarzis miatt járnak az előadásra.

Egy kivételesen magas művészi színvonalú megvalósítás értékét is tovább növelheti a genius loci: a mű első megszólalásának helyszínén élő hagyomány. Drezda Strauss egész pályafutása során kitüntetett szerepet játszott: legtöbb operájának, így az Élektrának is itt volt az ősbemutatója. Mint a Deutsche Grammophon új kiadványának kísérőfüzete tájékoztat, a tradíció a Semperoper második világháborút követő meglehetősen kései újranyitása után is élő maradt: már 1986-ban színre került az Élektra (akkor Ruth Berghaus rendezésében), amit idén, a jubileum alkalmából követett újabb produkció, ezúttal Barbara Frey irányítása alatt. A most tárgyalandó kiadvány ezt a betanulást rögzítette - meglepő módon azonban csak a hanganyagot. Meglepő módon, hiszen korunk elsőszámú zenei adatrögzítője immár nem a CD, hanem a képi információkat is tároló DVD: ha egy minden szempontból érdeklődésre számot tartó operaelőadásnak kizárólag a zenei részét örökítik meg, az vagy számunkra kideríthetetlen piaci kompromisszumok eredménye, vagy azt tükrözi, hogy a karmester önmagában és önmagáért is kellően értékesnek tartja koncepcióját ahhoz, hogy a közönség elé tárja. No és hogy ő is van akkora húzónév, hogy ezt a lemezpiac siralmas állapota ellenére megtehesse. Christian Thielemann kétségkívül ilyen jelentős dirigens, ráadásul Wagner életműve mellett éppen Strauss-interpretációi jelentik legsajátabb szakterületét; mindezek tetejében pedig 2012 óta ő a Semperoper állandó zenekaraként is működő Drezdai Staatskapelle vezető karmestere. Szinte magától értetődő, hogy az elmúlt tíz év folyamán sorozatban rögzített (amúgy szintén élő előadásokon alapuló) Wagner-hangfelvételei után (melyek között két komplett Ring is szerepel) most egy Strauss-bejátszással rukkolt elő - jól összeszokott csapatra alapozva, melynek tagjai ugyanakkor olyan énekes-egyéniségek, akiknek produkciója színpadi segítség nélkül, önmagáért is jótáll.

A felvétel egészét meghatározóan fontos, ám közel sem vitathatatlan döntés, hogy annak helyszínéül nem a Semperoper, hanem a Berlini Filharmónia szolgált. A legendás koncertterem akusztikájának analitikussága természetesen számos előnnyel bír: nem csupán Thielemann részletező megközelítése, de a hangzásviszonyok is hozzájárulnak, hogy a zenekari játék transzparensebb, áttekinthetőbb, mint más Élektra-lemezeken. Ugyanakkor a karmester érzékelhető szenvedélyességét, és egyáltalán: a partitúrában rejlő vad indulatkitörések erejét tompítja, hogy a terem mintegy kiegyenlíti a dinamikai viszonyokat: a legfinomabb pianissimo is nagyszerűen hallható, a háromszoros fortissimók viszont egyszerűen nem ütnek úgy, ahogy ütniük kellene. Thielemann interpretációjának fölényességét és erejét bizonyítja azonban, hogy a hátráltató tényezők ellenére is alig-alig veszít hatásosságából: a karmesteri-zenekari teljesítmény kétség kívül a nagy előadások körébe utalja a produkciót.

Evelyin Herlitzius (Élektra) és Waltraud Meier (Klütaimnésztra) párosának össz-
hangja nem csak Drezdában, hanem Aix-en-Provence-ban és Milánóban is érlelődött (utóbbi két helyen Patrice Chéreau utolsó rendezésében): vokális megformálásuk, noha teljesen másként, de egyaránt lenyűgöző. A dráma természetesen elsősorban Élektra alakítójának vállán nyugszik: ha ő nem bírja a terhet, az egész darab előadása dugába dől. Szigorúan kritikus füllel hallgatva Herlitzius éneklése nem tökéletes: nem a vokális formálás kifogásolható (az ilyen terjedelmű és súlyú szólamokban lényegében elkerülhetetlen minimális hibaszázaléktól eltekintve), hanem maga a hanganyag tűnik ezúttal problematikusnak. Herlitzius szopránja - mellyel kapcsolatban budapesti fellépései után, ha egyáltalán elhangzott bírálat, akkor elsősorban egyenességét és bizonyos fokú élességét emlegették - ezúttal inkább lebegésével, a kelleténél szélesebb amplitúdójú vibratójával kelt kétségeket a hallgatóban. A mérleg másik - jóval súlyosabb - serpenyőjében azonban ott van a csúcshangok kifogástalan birtoklása, a szólam egészének értelmező-deklamatív, ugyanakkor a zeneiséget sosem nélkülöző megformálása, és az egész alakítás mélyen átélt szenvedélyessége. Az alapok tehát szilárdak: elbírják a rájuk nehezedő építményt.

Waltraud Meier szinte hangról hangra, szóról szóra, mindenki másnál inkább szövegközpontúan, már-már a schönbergi Sprechgesang szellemében építi fel Klütaimnésztráját. Ez nem csupán az előadásmód szuggesztivitása miatt válik élményszerűvé, de azért is, mert e szárazabb megközelítés következtében szinte kabalakövekként kopognak a királynő szavai Élektráéval szemben: a - meglehet, elvakult, de valamibe mégiscsak kapaszkodó - hit és a teljes nihil áll itt szemben egymással.

Anne Schwanewilms Khrüszothemisze minden elsődleges igényt kielégítő, az ugyancsak komoly nehézségeket támasztó szólam követelményeit hibátlanul abszolváló, korrekt alakítás. Bizonyos mértékű hiányérzetünk abból fakad, hogy ez a szerepformálás nem tud felnőni Élektra mellé, nem tud az ő halálszimbólumával szemben az élet jelképévé válni. Az ötvenesztendős René Pape tartalmas, kormos basszbaritonján kivételesen hitelesen: fiatalos férfiassággal szólal meg Oresztész szerepe. A kisebb szerepek alakítói közül kiemelést érdemel Frank van Aken Aigiszthosza: a jeles Wagner-tenor hangja bizonyos mértékig rehabilitálja a szerző és az előadási hagyomány által komolyanvehetetlen ellenfélként ábrázolt trónbitorló király karakterét.

S arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Felvigyázónőt sem kisebb jelentőségű művész személyesíti meg, mint Budapest egykori Élektrája, Nadine Secunde.

Ha az apróbb hiányosságok következtében ez az Élektra nem is tekinthető olyan beteljesedett tökéletességű, referenciaértékű előadásnak, mint - csupán az Universal háza tájánál maradva - Solti György és Birgit Nilsson 1967-es Decca-lemeze, az elmúlt időszak új operafelvételeinek átlagát messze meghaladóan magas színvonalú, egységes koncepciójú, erős előadást nyer, aki megvásárolja e CD-t: Drezdához és Strausshoz egyaránt méltó interpretációt. }



Richard Strauss
Elektra

Deutsche Grammophon 2014

Elektra Evelyn Herlitzius

Klytämnestra Waltraud Meier

Chrysothemis Anne Schwanewilms

Aegisth Frank van Aken

Orest René Pape

Staatskapelle Dresden

Karmester Christian Thielemann

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.