Barista a bőség zavarában

Októberi kortárs zenei mustra

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2014 december

Megszámolhatatlanul sok programjával az október „győztese" egyértelműen a CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál volt. Nem számítva az ARMEL Operafesztivált, a Várjon-Simon Kamarazenei Fesztivált, az élőzenés filmkoncerteket, az improvizált és a komponált zene közötti határokat légiesítő jazz-esteket, október 3. és 19. között tizenhat kortárs zenei esemény között választhattunk. És akkor még nem szóltunk azokról a koncertekről, melyek a CAFe két hetében, de a fesztiváltól függetlenül próbáltak közönséget találni. És persze az élet nem állt meg 19. után sem: a hónap alighanem legfontosabb koncertje David Lang zeneakadémiai szerzői estje volt (október 26.).

 David  Lang

A - leginkább félházas - koncertek szüneteiben azonban a felhőtlen örömnek kevés jelét tapasztaltam, majd' mindenki a túlkínálat csapdáin merengett. Olvasom a világháló enciklopédiájában, hogy a kávékészítés, a kávékóstolás és a kávé felkínálásának mesterei, azaz a baristák -- „tudásukat tanfolyamokon vagy gyakorlat során szerzik meg. Ismerniük szükséges a kávékészítés teljes folyamatát, gyakorlatilag a szüreteléstől kezdve: a kávénövényt és annak fajtáit, annak szüretelését és tárolását, a pörkölés módjait és folyamatát, a darálás módszereit, a kávé megfelelő tömörítését, az elkészítéshez szükséges anyagok fizikai jellemzőit, valamint képesnek kell lenniük a vendég ízlését figyelembe véve megfelelő kávét ajánlani". Hát ez valóban igen összetett feladat...

A barista - ki tudja, miért - nem kínálta fel fogyasztásra a BMC október 6-i koncertjét, melyen Wiedemann Bernadett és Pataki Bence dalokat énekelt. Köztünk élő zeneszerzőktől, Kocsár Miklós-tól, Tóth Péter-től és az idén hatvan esztendős Hollós Máté-tól. A felszolgálás jogát átengedte egy másik baristának. Nagy tekintély ő a szakmában, immár negyven éve szervezi a Korunk Zenéje Fesztivált. Más kérdés, hogy idén valahogy megfeledkezett róla. Ne tévesszen meg senkit a sajtóközlemény, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy „a Filharmónia Magyarország idén az ország öt nagyvárosában rendez koncerteket a Korunk Zenéje Fesztivál keretében október 1. és 12. között, hogy bemutassa a kortárs zeneszerzők műveit a nagyközönségnek. Szeged, Budapest, Miskolc, Pécs és Szekszárd várja izgalmas helyszínekkel a korunk zenéit kedvelőket".

A kissé körülményes címet viselő est - „Dalok emberi hangon és hangszereken énekelve" - egy sor meglepetéssel szolgált. Nem győztem álmélkodni például Pataki Bence („civilben" Wiedemann Bernadett fia) nemes és fiatalos zengésű (egyelőre a bariton fekvés irányába nyitottabb) basszusán, plasztikus és értelmező szövegejtésén, disztingvált eleganciáján. Talán a bemutatkozó szám (Tóth Péter: Bordal) szövege és tónusa is közrejátszott abban, hogy képzeletemben azonnal Pataki Bencére osztottam a szökött szerzetes, Varlaam szerepét a Borisz Godunovból. Ugyancsak kedvező benyomást tett rám Kocsár Miklós dalciklusának (Kései szelek - öt dal Kassák Lajos verseire) négy számában. E korai (1958-ban szerzett) sorozat ráadásul egy újabb keletű Kocsár-mű szomszédságában hangzott el (Maradj még - négy dal Moldvay József verseire, 2002). Előbbiben a zeneszerzői eszközök gyarapításának lázas igyekezete, utóbbiban az eszköztelenség vonta magára a recenzens figyelmét.

Sok előadóművészi színnel és karakterrel énekelt Wiedemann Bernadett. Finom önreflexivitással tolmácsolta Tóth Péter darabjait (Dalok Kiss Judit verseire), hitelesen teremtette meg a lírai hangulatképek vallomásos jellegét (Hollós Máté: Péter-dalok), és szolidan dramatizált (Kocsár Miklós: Négy dal).

A Lied és a chanson műfaji tradícióját eleven hagyományként tételező koncert harmadik kulcsfigurája Virág Emese volt. Zongorajátéka biztos támaszt és értelmezési orientációt nyújtott, egy ősbemutatóként felhangzó szólódarabban (Hollós Máté: Búcsú előtt) pedig szuggesztív pódiumművészi alkata is erősebb megvilágításba került.

Afféle bónuszként hangzott el Hollós egyik leggyakrabban játszott darabja (Căra luma phírav). A cigány népdalt feldolgozó (az „adatközlő" eredeti énekét hangfelvételről is felidéző) kompozíció fúvósszólamát ezúttal Lakatos György (fagott) adta elő. Bámulatosan. A nem éppen fagottbarát hosszú hangokat földöntúli simasággal, tökéletes dinamikai kontroll alatt tartva és megindító színekkel varázsolta elénk. A mű ezúttal sem maradt hatástalan. Október 6. - BMC. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft. }

Ősbemutatókkal és magyarországi premierekkel tarkított, összhatásában kifejezetten magas színvonalú volt a FUGA „Új művek és kommentárok" című koncertje (ez az esemény sem volt része a CAFe Budapest Fesztiválnak). Nagy érdeklődéssel követtem Matkó Tamás (X Pieces, no. 1, no. 2) két tételét, valamint Bolcsó Bálint 2008-ban írt, hazai koncerten először előadott brácsadarabját (Switching On a Different Light). Utóbbit Tornyai Péter nagyvonalúan, a zenei anyag természetét, mozgását átvilágítva, érzékien és a kompozíció összefüggéseit plasztikussá téve szólaltatta meg. A bécsi ősbemutató felvételét visszahallgatva (akkor Jelena Popržan vállalkozott a darab előadására) számomra úgy tűnik, hogy Bolcsó munkájának értékeire és jelentőségére a mostani produkció jobban felhívta a figyelmet.

Kompozíciós szempontból Kedves Csanád új műve (Artificial Theater) kevésbé hatott sikerültnek. Az amerikai angolsággal fogalmazott cím talán a darab sajátos szereposztására/hangszerelésére utal. A színészre (Bocskor Lóránt remek volt) és zenei együttesre írt munka ezúttal instrumentális formában hangzott el. A szerzői kommentárból tudható, hogy a tételnek két, egyenértékű változata létezik. Egy vokális (elektronikus?), illetve az énekszólamokat hangszerekkel helyettesítő ensemble-változat. Magam végig azt a talányt próbáltam megfejteni, hogy az éppen megszólaló zene miként származhat énekelt anyagból, de sehogyan sem jöttem rá.

A koncertműsor nagyszabású kommentárral kezdődött. Balogh Máté Sinfonie című zongoraciklusa rövidebb intermezzók és hosszabb interlúdiumok láncolata, összesen tizenöt tétel. A darab önmagában nem, csak Johann Sebastian Bach Háromszólamú invencióinak közjátékaként adható elő. A Bach-tételek közé Balogh átvezető funkciójú szakaszokat illesztett, ezek anyagukban asszociatív - azaz nem mindig kiismerhető - kapcsolatban állnak a megelőző invencióval, a hangmagassági viszonyok (a hangnemek) tekintetében pedig valamiféle - néha egészen triviális - modulációs összeköttetést teremtenek. Minden ötödik invenció (tehát az Esz-dúr, a G-dúr és a h-moll) után egy-egy eufonikus tisztaságú (hármashangzat tematikájú), hosszabb interlúdium hangzik el, mely az ekként „kierőszakolt" nagyformán belül leginkább a tételszünet benyomását kelti. A vállalkozás komolysága felől semmi kétségem nincs, eredményességével kapcsolatban viszont annál több. Már néhány invenció és intermezzo elhangzása után felmerült bennem, hogy Balogh miért nem a bachi sorrend átalakításával kezdte a munkát, miért nem kísérelte meg a 15 invenció átrendezését, mellyel eleve kijelölhette volna a „nagyforma" kontúrjait. A felhangzó forma most leginkább formálisnak hatott. Nagyon kevés mozzanat utalt arra, hogy Baloghnak az invenciókról egyenként is van valamilyen zeneszerzői közlendője. Ez az általam érzékelt zeneszerzői attitűd valamiképpen az előadásra is rányomta a bélyegét. Németh András kissé sérülékenynek ható interpretációja egyfajta „generál" Bach-játékot testesített meg, szín- és karakterszegénynek tűnt, s a koncentráció tekintetében sem volt egyenletesen kihegyezett. A lehetséges generálvéleménnyel azonban (mely szerint egy ilyen vállalkozás eleve kudarcra van kárhoztatva) nem értek egyet. Október 12. - FUGA. Rendező: FUGA }

A fesztiválesemények sorába tartozott az MR Szimfonikusok koncertje, melynek centrumában Beethoven és (véletlenül rímelve a két nappal korábbi FUGA-koncertre) Beethoven-kommentárok álltak. MégTornyai Péter zenekari darabja is (Monochrome) beethoveni asszociációkat erősített fel a hallgatóban, egyedül Michel van der Aa darabja (Second Self) nem illeszkedett e koncepcióba.

A szorosan vett Beethoven-blokkban három darab hangzott el. A szerző 1. szimfóniája, Louis Andriessen vaskos tréfája (Beethoven kilenc szimfóniája), valamint Barry Cooper kissé sápatag hipotézise (10. szimfónia). Az 1. szimfónia előadása nem a hagyománnyal lelkiismeretesen elszámoló Beethovent, nem a haydni, mozarti stílust eminens módon elsajátító zeneszerzőt mutatta meg, hanem a 3. szimfónia merész újítóját, a saját hangján magabiztosan és nagy lendülettel megszólaló komponistát. Vajda Gergely - élénken emlékszem egy Eroica-szimfónia vezénylésére - a mai közönség számára világossá tette e zene avantgárd jellegét, és képes volt megéreztetni, hogy egykoron Beethoven miféle meglepetést okozhatott.

Mindezek fényében meglepően vérszegény volt Barry Cooper rekonstrukciós kísérlete. A Beethoven életének utolsó aktív hónapjaiban született ilyen-olyan témaötletek, témacsírák és vázlatos feljegyzések alapján Cooper összeállított egy többé-kevésbé összefüggő motívumláncot, melyet aztán szimfonikus zenekarra hangszerelt. Az így létrejött „művet" nevezte el Beethoven 10. szimfóniájának. A cím tehát némileg félrevezető, mert azt a látszatot kelti, mintha Beethoven után is maradt volna - miként Bruckner vagy Mahler után - töredékszimfónia. Bár az „eredetihez való hűség" ebben az esetben teljesen értelmezhetetlen, Cooper mégsem mert komponistaként hozzányúlni az anyaghoz, megőrizte olyannak, amilyenként fennmaradt. Maga Beethoven biztosan nem ezt tette volna, valószínű, hogy a felismerhetetlenségig kalapálta, reszelte, csiszolta volna e témákat, s szemben Cooperrel, nem sok érdeklődést mutatott volna e témák melodikus arculata, karaktere, eredetisége iránt. Cooper Beethovenje nem utaztatja e témákat hangnemről hangnemre, nem tűz ki távoli célokat, nem állítja drámai akcentusok kereszttüzébe, és a hangszerelés sem jelöl ki önálló motivikus tömböket. Miközben hallgatjuk, a legritkább esetben érezzük e zenét beethoveninek. Hol Schubert, hol Schumann jut az eszünkbe, de tőlük is inkább csak a zsengék. Ebben az érzetünkben az sem zavar meg, hogy egy-egy pillanat mintha létező Beethoven-műből (például a 9. szimfónia lassú tételéből) vett idézet volna. Egyszínű, jellegtelen muzsika.

Egyszínűséggel, jellegtelenséggel Louis Andriessen 1970-ben írt darabja, mely egyetlen tételbe sűrítve „mondja fel" Beethoven összes szimfóniáját (hogy összes tételét is, abban egyáltalán nem vagyok biztos), nem vádolható. Oly színes (egy rockegyüttes és egy fagylaltos kocsi csengője is megszólal a darabban), mint egy vurstli forgataga: a Beethoven-idézetek mellett felbukkan még Rossini, az Internacionálé vagy polbeat harmonizációval az Örömóda. Pamflet? Kultúrakritika? Hommage? Vagy épp ellenkezőleg: gunyoros bírálat? Posztmodern vicc? Ki tudja?

A darab első része szerkezetileg érdekes (Andriessen is érzékenyen reagál az 1. szimfónia újszerűségére), és tetszik, hogy az Eroica egy átvezető anyaggal képviselteti magát. A darab második felének humora viszont amolyan térdcsapkodós viccelődésnek hat, s csak azért nem mondom, hogy fárasztó volt, mert a Rádiózenekar igazán nagy lendülettel, a viccmesélés szempontjából nélkülözhetetlen ritmusérzékkel, remekül poentírozva adta elő.

Tornyai Péter darabját most hallottam másodjára. Elsőként az Új Magyar Zenei Fórum döntőjén hangzott el, akkor is a Rádiózenekar játszott, Vajda vezényelt, és Kiss Péter (zongora, triangulum, némajáték) működött közre. A darab eseménytörténete egyszerű. Tornyai egy végtelenre nagyított bevezető akkord (Fisz-dúr domináns-szeptim) ezer színét, és csak lassított felvételen megtapasztalható belső mozgásait vetíti elénk (a zongorista is végtelenül lassan, centiméterről centiméterre haladva közelíti meg hangszerét), itt és most a nagy várakozást keltő beethoveni bevezetők karikatúrájának tűnik, s talán ezért is fedezzük fel benne könnyebben a 7. szimfónia elejét (az első elhangzáskor például nekem nem tűnt fel). A darab ott végződik, ahol a meg nem írt „másik" elkezdődik: egy nagy nehezen kiküzdött Fisz-dúr akkordon. Ahogy a zongorista leüti, már fel is áll, hogy megköszönje az ovációt. A darab hallhatóan beért, az első olvasat labilitása eltűnt, azok a bizonyos színek nagyon is elevenen éltek, minden pillanatát élveztem. A színpadon kívül elhelyezett hangszercsoportok is a „helyükre" kerültek. A hangversenyterem távoli sarkaiból különböző zenei stílusok, korszakok reprezentánsai szólaltak meg a csembalótól kezdve a nagybőgő és dob duettjéig. Egy adott pillanatban olyan akusztikai szituáció jött létre, mintha a Zeneakadémia összes gyakorlótermének egyszerre nyílna ki az ajtaja.

Minden szempontból az újszerűség élményével szolgált van der Aa zenekari darabja: egyfelől mert először hallottam, másfelől mert önálló és autonóm kompozíció benyomását keltette. S mindez - értve az előadásra éppúgy, mint magára a zenére - magas technikai színvonallal társult, így a felfedezés és a műélvezet öröme teljes harmóniában egyesült. Ugyancsak harmonikusnak éreztem a különböző zenei rétegek egymásmellettiségét, egy idő után a zenekari játék elválaszthatatlanul összeforrt a hangfelvétellel, a vonósnégyes hangzása a zenekarral, a technológia (melyet van der Aa számos darabjában oly virtuóz módon szelídít meg és humanizál) teljesen feloldódott és láthatatlanná vált. A darab címéről (Second Self) szívesen gondolom, hogy egy pszichológiailag releváns gondolatot fogalmaz meg. Létezik korszerű programzene! Október 14. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: CAFe Budapest }

Utólag nehéz vitatni Rácz Zoltán szavait. A David Lang (1957) két művét kínáló koncert előtt a nézőtéren helyet foglaló amerikai zeneszerzőt generációjának legjelentősebb alkotójaként mutatta be. A felcsendülő két darab (The So-Called Laws of Nature; The Little Match Girl Passion) Lang zenei világának, gondolkodásának két (talán ellentétes) oldaláról és egy tagadhatatlanul igen jelentékeny alkotóról tudósított. A közönség - különösen a Kis gyufaárus lány passióját - forró ünnepléssel (nem elírás!) fogadta. A „David Lang a Zeneakadémián" címet viselő program itt még nem ért véget, Lang egy mesterkurzus keretében találkozott a zeneszerzés szak hallgatóival. A Yale School of Music rutinos és nagy hatásfokkal tanító professzora - így értesültem - inspiráló légkörű, nagyszerű órákat adott.

A természet úgynevezett törvényei című, háromtételes, ütőkvartettre komponált darabot az Amadinda 2006-ban már játszotta Budapesten (a Tavaszi Fesztiválon), a Passió magyarországi bemutatóként hangzott el. Előbbiben Rácz Zoltánt, Holló Aurélt valamint két akadémistát, Lajhó Gyulát és Janca Dánielt hallhattuk. A fiatalok teljesítménye messze több volt, mint megnyugtató. A kompozíció a John Cage és Steve Reich nevével fémjelezhető „iskolák", „stílusirányzatok" vagy „szemléletek" szintézisére tett kísérletként is leírható. Jelzők után kutatva a nagyléptékű, a tágas, a koncepciózus, ám mégis érzéki, a rafinált és a szép jutnak elsőre eszembe. És mindenekelőtt - hatások ide, minták oda - az, hogy eredeti, és rendelkezik azzal a nehezen kifürkészhető tulajdonsággal, hogy azonnal magára vonja a hallgató figyelmét, és e figyelmet, e kíváncsiságot nem csekély (harminc percnél hosszabb) ideig is képes fenntartani. Az apró részletek és az akusztikai illúziók vagy a nagyobb folyamatok egyaránt élénk érdeklődést váltanak ki. A darab sokféle befogadói attitűd számára nyitott, szuggesztív, ám mégsem tolakodó.

Az evangéliumi történetet a kis gyufaárus lány anderseni meséjére cserélő, de a Máté-passió (illetve e passiótípus) szerkezeti kereteit (és jellegzetes intonációit) megtartó The Little Match Girl Passion megindító, megkapó, jólesően érzelgős, a giccs árnyékából ügyesen kihajoló darab. Már a hivatkozás mikéntje is nagyon érdekes. A szövegbetoldásoktól eltekintve Lang darabjában szó szerinti Máté-passió-idézet nincs; de a metrikus lüktetés, a hangnem vagy csak egyetlen hangközlépés - mint például a „nyitó-" és „zárókórusban", a „korálban" (9. tétel, Have mercy, my God), vagy a szívszorító „vacogóáriában" (13. tétel, When it is time for me to go) - finoman, szinte megragadhatatlanul felidézi a Bach-mű világát. Végtelenül egyszerű és őszinte zene ez, s talán éppen ezért nem hat egyetlen pillanatban sem blaszfémiának. Nem a Máté-passió ismerete élteti, de akit megfog a kompozíció, biztosan meghallgatja majd a Máté-passiót is.

Nagy-nagy elismerés illeti az előadókat. A négy énekes - Károlyi Katalin, Szathmáry Judit, Bubnó Márk és Tóth Péter - kisebb-nagyobb ütőhangszeres feladatokat is ellátott, de az előadás igazi nehézsége talán nem is ez. A Little Match Girl Passion lényegében egy énekkvartettre írt a cappella-kompozíció, melyben a recitativóknak és áriáknak megfeleltethető tételek „hangszeres kíséretét" is az énekhang látja el, mégpedig úgy, hogy magának a „kíséretnek" is van szövege. Ezen részletek beállítása - hangszín, dinamika, ritmikai akcentusok - és kivitelezése nagy gondosságot és koncentrációt igényel, s ennek az igénynek mind az énekesek, mind a karmester (Rácz Zoltán) maximálisan meg is felelt. Úgy láttam, hogy az est végén a pódiumra fellépő zeneszerző mosolya mögött valódi elégedettség volt. Október 26. -Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.