"...hogy idő többé nem lészen"

A Ránki család Dukay-estje

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2014 december

 

 Klukon Edit, Dukay Barnabás és Ránki Fülöp - Felvégi Andrea felvétele

Dukay Barnabás műveiről zenekritikát írni embert próbáló feladat. Ámde szeretjük a kihívásokat, ezért könnyelműen, már az első szóra igent mondunk kedvenc zenei havilapunk felkérésére. Aztán, amint közeledik a lapzárta, feltárul a feladat nehézségének teljes vertikuma. Nem mintha halványulna az október 10-i Fesztivál Színház-beli hangverseny emléke; egészen különös, fényes pillanata volt ez a 2014-es esztendő budapesti hangversenyéletének. Csakhogy amint újra- és újrahallgatom a Ránki család mindhárom zongorista tagja által celebrált szertartás hangfelvételét, nem szellemes sziporkák szaporodnak gondolataimban, amelyek felpezsdíthetnék a recenziót, hanem egyre növekszik és mélyül bennem... - a csend. Jóleső, rácsodálkozó, boldogító csend. Mondanám, felujjong bennem a csend, ha illenék bármiféle oximoron e koncert spirituális világához. Zenekritika helyett tehát erről a csendről kellene inkább értekezni. Ez azonban a dolog természetéből adódóan kétes kimenetelű vállalkozás.

De hát miért is volna oly nehéz Dukay műveiről írni? Például azért, amit a műsorfüzet szavai megfogalmaznak: „Dukay zenéje semmilyen - régi vagy új - hagyományhoz nem kötődik..., nem kifelé szól..., mentes a hatásoktól... Mintha Dukay a zene érzéki elemeit a lehetséges mimimumra akarná csökkenteni, hogy semmi ne vonja el figyelmünket attól, amire a zene rámutat." Márpedig ha a mű nem épít a hallgató korábban hallott zenéken pallérozott tapasztalataira, megrögzött reflexeire, hanem valami gyökeresen új befogadói attitűdöt céloz, akkor a kritikának is új ösvényt kellene taposnia, hogy a jelenséget megfelelően le tudja írni. Nem kompozíciós technikákat kell mérlegre tennie, hanem valamiképp el kellene jutnia annak az alkotói magatartásnak forrásához, amely ezeket az újféle zenéket létrehozza. A forrásvidékre, mely Dukay műveinek poétikus címeiben folyvást megjelenik: „Kút, hajnal, forrás, vizek".

Ugyanakkor az október 10-i hangverseny nem nevezhető tipikus Dukay szerzői estnek. A koncerten elhangzott négy eredeti Dukay-mű közül csupán kettőt, a ...napfényből, vízből és kövekből... és a Kútnál - áradó vizek idején című hangkölteményeket jellemzi a hagyományos zenei idő felfüggesztése, amely oly magánvalóvá teszi Dukay darabjainak jelentős részét. Erre a műsorra még az sem igaz, hogy a zenetörténeti hagyomány ne lett volna folyamatosan jelen a háttérben, s készséges lélekvezetőként ne fogta volna kézen a hallgatót. Mindenekelőtt Bach-korálfeldolgozások szegődtek a Dukay-kompozíciók beszélgetőtársául, részben Kurtág György, részben Dukay átiratában. Ebben még nincs semmi meglepő, hiszen ha ez az este a szakralitást célozta (lehet, hogy nem célozta, de mindvégig a szakralitás magaslatán haladt), nem érdemes Bachot megkerülni. François Couperin két rondójának műsorba emelése viszont két dologra is figyelmeztet. Egyfelől hogy a hangverseny korántsem csupán a „szent komolyság" jegyében zajlott. (A „szent" jelző csak a hipokriták számára azonos a „komollyal".) Másfelől senki nem gondolhatja „komolyan", hogy a két Couperin-mű, illetve azok Dukay-átirata „a lehetséges minimumra csökkentené a zene érzéki elemeit". Mert hát a jelek szerint az érzéki szépségnek van olyan fokozata, amely már átlép a szakrálisba, vagy fordítva: a szakralitásnak van olyan fokozata, amelybe még az érzéki szépség is természetesen olvad bele. S aztán következett egy darab Erik Satie-tól, akit nem neveznék par excellence „egyházi szerzőnek", de visszatérő kadenciák által tagolt zenei anyaga, mint szent szöveg, elmélkedő textus illeszkedett a műsorba, s Dukay átirata ezúttal még fokozta is az eredeti emelkedett fegyelmét. Figyelemre méltó, hogy Couperin és Satie mellett ugyancsak francia zenetörténeti asszociációkat hívott elő a másik két eredeti Dukay-mű is: a koncert nyitódarabja (Oroszlános kút a növekvő Holdnál - a vörös) Debussyre emlékeztetett, a hegy fái kétrészes kánonmotettája pedig a 14. századi Ars Nova, mondjuk, egy Philippe de Vitry világát idézte meg. S ami e legfontosabb: e sokféle forrásból táplálkozó, 74 perces ciklus a legkevésbé sem hatott zenetörténeti időutazásnak; az egyes műveket elválasztó évszázadok a semmibe tűntek, s az elhangzó zenék mintha megszabadultak volna korhoz kötöttségük béklyóitól, s elnyerték volna az időtlenség örök aktualitását. Nem véletlenül kölcsönzi Dukay egyik kórusművéhez János Jelenéseinek szavait: „hoti chronos ouketi estai - ... hogy idő többé nem lészen".

Ha már itt tartunk, ideje, hogy megpróbáljam szavakba önteni a zongorázásnak azt a minőségét, amellyel Klukon Edit, Ránki Dezső és Ránki Fülöp végigjátszotta ezt a sok részből születő, de egységes ívű ciklust. A billentés érzékenységének és az együttes játékban megnyilvánuló tökéletes egymásra hangoltságnak ugyanis döntő szerepe van abban, hogy amit hallottunk, egymást értelmező, megvilágító, kiegészítő részek tökéletes egységének éreztük. Évtizedek óta ámulattal figyelem, hogy Ránki Dezső mennyi színt képes előhozni hangszeréből a piano dinamikai tartomány keretein belül, s lám, most már hárman ismétlik meg ugyanazt a csodát. A billentés nyomán születő színgazdagság pedig a szakralitás egyik forrásává vált, hiszen a zongorahang puha melegségének vagy épp telt zengésének, a mindvégig keresetlen egyszerűségnek jelentős szerepe van abban, hogy a hangversenyhez - az első hangjától az utolsóig - a tisztaság képzete kapcsolódott. De hogyan válhat egy akusztikus, érzéki benyomás egy etikai, erkölcsi erény kifejezőjévé? Aquinói Tamás segít ebben eligazodni: Pulchritudo est splendor veritatis - „a szépség az igazság felragyogása". Mielőtt Pilátussal együtt feltennénk a kérdést, „Micsoda az igazság?", s ami rosszabb, elhamarkodottan meg is válaszolnánk, kövessük inkább végig részleteiben a koncertprogram egyes stációit.

Fentebb Debussyre hivatkoztam a hangverseny első műsorszáma, Dukay Oroszlános kút a növekvő Holdnál - a vörös című, két zongorára írt hangkölteménye kapcsán. Korántsem valami impresszionisztikus hangfestés rokonítja Dukay darabját a francia mesterrel. A tonális zenéből ismerős akkordokat hallunk, de immár a tonalitás hajtóerejétől, „akaratától" megfosztottan. A dallamosság is meg- megszakad, de mindez nem hiányérzetet, hanem nyugalmat kelt. Debussy zenéjének kiváltságos pillanatai ismerik ezt az elengedettséget, ezt az árkádiai boldogságot. Az Orgelbüchleinból vett hét Bach-korálelőjáték, mely Kurtág György kétzongorás átiratában hangzott el ezután, az égi és földi világ találkozásának színtere. A Christum wir sollen loben schon (BWV 611) és a Christe, du Lamm Gottes (BWV 619) a kíséret földreszállás-figurájában (a retorika katabasis-motívumában) is finoman rímel egymásra. Kurtág egyetlen hangot sem tesz hozzá a bachi eredetihez, csupán minden szólamnak megtalálja a megfelelő regisztert, amelyben a polifon textúra még áttetszőbben ragyog fel, mint a legmesteribb orgonaregisztrációval. A három középső korálelőjáték (Ach wie nichtig, ach wie flüchtig BWV 644, O Lamm Gottes, unschuldig, BWV 618, Gott, durch deine Güte BWV 600) mozgalmas belső szólamainak sürgölődése is fantasztikusan érvényesül. Majd a Das alte Jahr vergangen ist (BWV 614) fájdalmas kromatikus meneteire a Liebster Jesu, wir sind hier (BWV 633) hoz enyhülést, amely trilláival, nyugodt, egyenletes harmóniameneteivel ismét visszavezet Árkádiába.

Dukay kétrészes kánonmotettája, a hegy fái háromzongorás apparátusával és fegyelmezett, szimmetrikus szerkezetével készítette elő Dukay Bach-átiratait. Ez a mintegy háromperces darab hívta elő az emlékezetemből Philippe de Vitry és a 14. század Ars Novájának motettastílusát. A stiláris kapcsolatot nem a hangokban, sokkal inkább a darab ritmusszókincsében lehet megragadni, de ami ennél is fontosabb - ha fogalmazhatunk így - a kompozíció lelkületében. Dukay a stílusutánzás vagy stílusparódia érzése nélkül képes belehelyezkedni ama távoli kor zenéjének objektív hangjába, és romlatlan frissességébe. Olyan zene ez, amely nem egyes elemeiben, retorikus eszköztárral akar kifejezni valamit, hanem egészében, a szerkezet, forma és lendület egységében idézi meg a zenetörténet egyik tavaszi pillanatát. A kánonmotetta két része olyan viszonyban áll egymással, mintha Ockeghem Missa cuiusvis tonijának kétféle megvalósítási lehetőségét állítanánk egymás mellé: ugyanazon ritmikus szerkezet hangzik el két különböző móduszban.

A hangverseny arra is lehetőséget teremtett, hogy a Bach-korálfeldolgozások Kurtág-féle és Dukay-féle átiratainak különbségeit megfigyelhessük. Míg Kurtág az eredetihez tökéletesen ragaszkodva „csupán" zongorára hangszerel, Dukay merészebben bánik a forrással. Merészség kell már ahhoz is, hogy olyan emblematikus műveket egyetlen poétikus cím alatt új nagyformává egyesítsen, mint a Wenn wir in höchsten Nöten sein (BWV 641) korál és a Kánonikus változatok, azaz Vom Himmel hoch, da komm ich her (BWV 769a). Előbbi az a nevezetes korál, melynek végső formáján Bach a halálos ágyán is dolgozott (ebből lett a Vor deinen Thron tret' ich hiermit, BWV 668), az utóbbi a kánonszerkesztés remekműve, amellyel letette névjegyét a Lorenz Mizler tudós társaságába való belépésekor, s amely utóbb Stravinskyt zseniálisan tiszteletlen hangszerelésre ihlette. A mindösszesen hat tétel Dukay-átirata ...a teljesen tiszta hajnal szegénység... - magány áttetszőségben, korálelőjáték és öt kánon címet viseli, és három zongorára készült. Dukay a mű minden egyes hangját megtartja, de a belső szólamokat különböző hangközpárhuzamokban mozgatja. A kvintpárhuzam eszközével Kurtág is él, de hisz ez csupán egyfajta színező elem: mintha az orgona kvintfelhangokban gazdag regiszterét (például a Sesquialterát) használná. A további kánonokban viszont egyre távolabbi hangköz-párhuzamok rajzolják át a szólamokat, eljutván a kis szeptimig, amely eltévedt, elhangolt hatást kelt. Az eljárás mégsem elsősorban az elidegenítést szolgálja, hanem talán sokkal inkább annak felmutatását, hogy Bach mesteri konstrukciója még így is sérthetetlen marad, s őrzi integritását. Az igazi polifónia mindig feszültség és fájdalom, s a 21. századi hallgató tán épp e retusok segítségével tudatosítja magában a bachi szerkezet komplexitását.

A hatalmas Bach-ciklus után időzített kétzongorás hangköltemény, a ...napfényből, vízből és kövekből... felcsendülése az est legemlékezetesebb pillanatává vált számomra. Az előadóknak itt adott számú hangot kell kiválasztaniuk a rendelkezésre álló hangfürtökből. A felhangzó zenei folyamat azonban nem az improvizáció, az esetlegesség érzését keltette, hanem a végső kérdésekkel szembenéző, csodás, csöndes utóhangként, a dolgok teljes elnyugtatásaként hatott. Az együttes játék és a billentés érzékenysége itt érte el maximumát, s az egész koncert nagyformája egyfajta hangulati mélypontra jutott. (Hogy is van Pilinszkynél? a mélypont ünnepélye.) Ebből ragadtak ki Couperin zseniálisan hangszerszerű csembalódarabjai, a Július és a tikk-kopp sokk, avagy a buzogányosok, amelyek persze ugyancsak poétikus címet nyertek Dukay átiratában (Angyalok látogatása a mulandóság forrásánál - megismerésből és nemtudásból szőtt fátyol - két rondó). Elképesztően modern zenék ezek a Couperin-művek. A Július végtelen szekvenciái úgy hatnak, mintha egy régóta tartó folyamatba kapcsolódnánk be (akárcsak Schumannál), a tikk-kopp sokk pedig valószínűleg az európai zenetörténet egyik legkorábbi repetitív zenéje, hallatlan humorral. Az átiratban Dukay csak csipetnyi adalékanyaggal dúsítja fel az egyébként is komplex textúrát.

Míg a Couperin-darabokban az eredeti művek játékosságát és pianisztikus örömét nagyítja fel az átirat, Satie A Názáreti második prelűdje című zongoraművének átdolgozásában az eredetiből lepárolt egyszólamú szakaszok beiktatása teremt új formát és új fegyelmet, hogy a befejezés telten zengő akkordjai koronázhassák meg a párbeszédet. (A mintegy duplájára növekedett tétel Dukay változatában A Názáreti második darabja - hangszeres responzórium címet viseli.) Az Aus Tiefer Not schrei' ich zu dir Bach-korál négykezes Kurtág-átirata szolgált előjátékául a hangversenyt záró Dukay-műnek. A kútnál - áradó vizek idején - három parafrázis egy hangkölteményre - egy és két zongorára a maga 18 perces folyamatával a leghosszabb elemét alkotta a hangverseny műsorának. A végletekig letisztult, immár konkrét zenetörténeti fogódzóktól mentes meditáció ez, a Dukay-féle szellemi méregtelenítő kúra utolsó, a „terápiát" kiteljesítő dózisa. Utána már csak a csönd van, amiről sem a cikk elején nem tudtam, s most sem tudok közelebbit mondani. Csak annyit, hogy nagy szükségünk van efféle csöndekre. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.