Az ember nem a kezével hegedűl

Kalló Zsolt hegedűművész

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2014 október

- Több évtizede muzsikálsz már, közel húsz éve állsz a Capella Savaria élén, az ország nagy nyilvánosságának mégis be kell mutatni. A vidéki művész sorsa ma sem könnyű, az ismertségből szinte csak helyi szinten jut neki. Nem bánt ez?

- Nem. Én boldog vagyok, mert hegedűs vagyok. Úgy érzem, hegedűvel születtem. Ha egyszer valami miatt nem hegedülhetnék, akkor is hegedűs leszek. Akkor sem veszíteném el az életkedvemet, mert ez belém van programozva. Ezért nem érzem, és soha nem is éreztem magam sikertelennek. Ha éppen nincs koncert, én akkor is bármikor tudok játszani. A színpadon állni sok esetben óriási stressz. Legyűrni azt a nyomást, ami az emberre nehezedik, nem könnyű, ugyanakkor szeretem is ezt. Ez a hit óriási próbája: hogyan vagyok képes megbirkózni a félelmekkel.

- Veled együtt a Capella Savariát is újra meg újra be kell mutatni, noha Magyarország első, legrégebbi régizene-együttese, és már 33 éves.

- Én megtiszteltetésnek veszem, ha foglalkozik velünk például a Muzsika. Nekem nem is volt soha ambícióm, hogy ismert legyek. Az életem már a Zeneakadémia alatt óriási fordulatot vett, mert addig a hit nem volt benne jelen. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtértem, a karrierépítés más helyre került. Egész pontosan a harmadikra. Első Isten, második a család, utána jön minden más. Én Budapestet is könnyű szívvel hagytam ott, noha sokan óvtak ettől az egzisztencia és a hírnév miatt is. A Sonora Hungarica koncertmestere voltam, kiválóságokkal muzsikáltam, kikiáltottak minket a Liszt Ferenc Kamarazenekar utódának, mégis úgy döntöttünk a feleségemmel (Bertalan Andrea fuvolaművész, a Capella Savaria tagja - a szerk.), hogy nem maradunk Pesten. Vidéken láttuk a családalapítás lehetőségét.

- Nem szombathelyi vagy?

- Győri. Vagyis én eredendően és szívből is vidéki vagyok. Örültem, amikor felkerültem a Zeneakadémiára, és élveztem a fővárost, de nem fájt a szívem, amikor eljöttem.

- Hogy kerültél Szombathelyre?

- A feleségem révén. A historizmussal is általa kerültem kapcsolatba. Ma, ha valaki barokk hegedűst keres, nyilván én is eszébe jutok, de akkoriban nem vonzódtam a korhű játékhoz. Sok negatív élményem volt. A nyolcvanas évek elején nem minden korhű előadásmód volt hallgatható, és ez nagyon zavart. Tanáraim az igényességre, precizitásra neveltek, és ehhez képest azt éltem meg, hogy sok pontatlansággal, hamissággal játszottak akkor sokan, és mintha ezzel a hangszert magát is degradálták volna. Ugyanazokat az érveket soroltam, melyeket sokan ma is: minek lépünk vissza, amikor már eljutottunk egy fejlettebb fokra stb. Andreán keresztül kezdtem érdeklődni iránta. Először csak vitáztunk: ő állította, ez a historizmus, én hogy ez a muzikalitás, aztán ráébredtem, hogy a kettő közös pont lehet, ekkor kezdtem komolyan foglalkozni vele, és szerencsémre ekkor hívtak a Concerto Armonicóba hegedülni. Ott csupa nagyszerű muzsikust hallottam és megnyugodtam: ha ilyen művészek veszik kezükbe az autentikus hangszereket, akkor ebből valami jó is kerekedhet. Megdöbbentett az a profizmus és szakmai hozzáállás, amit ott tapasztaltam.

Az első igazán meghatározó élményem azonban korábbra tevődik: Salzburgra, ahol Végh Sándor kamarazenekarában az egyik legifjabbként játszhattam, és bejárhattam a világot. Ez is egy csoda volt az életemben. Nem érdemeltem ki, egy véletlennek köszönhettem. Éppen eltűnt egy japán lány, lemezfelvételek következtek, és a helyére kerültem. Végh Sándor nehezen fogadott be, mert nem ismert, és hetekig vizsgáztatott, szólóztatott a legnehezebb állásokból - mindenki előtt -, de szerencsém volt, mindenki szimpátiáját elnyertem, aztán néhány hét múlva Végh Sándor odajött, és elnézést kért tőlem. Ez nagy dolog volt: a nagy művész a huszonéves senkitől. Számomra ő az egyik legnagyobb muzsikus példakép, mert nem tudományoskodott, a zenét a legtermészetesebben kezelte, és ha nem volt ötlete, hallgatott. Meg is mondta, vár valami jelet fentről, és ezt átadta. Manuális karmesteri technikája nem volt igazán figyelemre méltó, de a jelenléte sugárzott és mindent áthatott. Azt is bámultam, és megtanultam tőle, hogy képes önmagát revideálni. A profizmusra és a tökéletességre való törekvés gyakran elnyomja azt a természetes hozzáállást, amit ő képviselt, és ami nélkül szerintem nem lehet jól muzsikálni. A historizmusból az tetszik, hogy megpróbáljuk megkeresni a szerző eredeti gondolatait. Ahhoz kell hűnek lenni, nem a kottához. Gyakran játszunk Urtext-kiadásokból, melyekben sok a hiba. Egyszerű, naponta gyakorolt elveiket sokáig nem alkalmazták a zenészek, csak a kottát bogarászták. A kötésekhez sem ad mindig hiteles megoldást az Urtext-kotta, az elveket kell követni. Az evidenciák nincsenek mindig leírva. Bach sokszor azért nem írta oda a kötést vagy trillát a zárlatokban, mert az nyilvánvaló volt. Sokan betű szerint követik a kottát, és éppen így tévednek el.

- Ahhoz képest, hogy, mint mondod, sokáig eltartottad magadtól a historizmust, DLA doktori munkádat abból írtad: A historikus előadásmód hatása és alkalmazása napjaink hegedűoktatásában. Te több szinten, több helyen, több városban is tanítasz. Ezért tartottad ezt fontosnak?

- A tapasztalatokat, melyeket a historizmusban szereztem, nem lehet kihagyni a hegedűoktatásból. Nem hiszek egyébként abban, hogy van autentikus hangszer és van modern. Ugyanazokat az elveket lehet alkalmazni a maiakon is, a hangzás lesz csak picit más, de alapvetően a zeneiség a döntő. A mai eszközöket, mint a párna meg álltartó, nem mindig használom, de ha tudjuk úgy használni, hogy a hangzás nem sérül, viszont kényelmesebbé válik a játék, miért ne. Mi a fontosabb, a látvány vagy az eredmény? Az ortodox elv a fontos, hogy a fejet nem érintjük a hangszerhez, vagy az, hogy minél jobban szolgáljuk a zenélést? A mai közönség megkívánja a tökéletes hangzást, mert a CD-k ehhez szoktatták. Ez egyébként szinte megvalósíthatatlan feladat elé állítja a mai előadókat. Itt jön a mi pechünk vagy szerencsénk - én nagyon szeretek lemezt készíteni -, mert amikor ki kell állni egy koncerten, ahol ugyanazt a hibátlan hangzást várják el, az könnyen megbéníthatja az embert.

- Azt mondtad, hegedűvel a kezedben születtél. Tényleg? Úgy értem: mikortól játszol, hogy született a döntés, hogy zenélj, és min? Zenészcsaládból származol?

- Nem volt muzsikus a családban. Tanultak zenélni a szüleim, és ez alap volt a családban: zene nélkül nem lehet felnőni. Hogy min, nem volt kérdés. Hegedűs akartam lenni.

- De láttál valahol valakit?

- Igen, van is erről fotó, ahogy a zeneiskolában nézem a hegedűsöket. Hatévesen kezdtem magam is játszani. Előtte furulyáztam. Tehetségesnek indultam, de aztán kamaszkoromban mélyponthoz értem. A győri konziba egy évvel a megszokott előtt kerültem, egy főiskolai tanár tanított, és valahogy nem működött. Nem találtam az utat, lecsúsztam. Leadott a tanár egy kegyelemnégyessel. Egy fiatal tanárnő, Svikruha Márta kezdett velem foglalkozni mint problémás esettel. Már a zeneiskolában is szereztem egy papírt arról, hogy alkalmatlan vagyok: fizikálisan nem jók az adottságaim hozzá, túl vékony voltam, szűk vállakkal. Halász Ferenc tartott ott kurzusokat illetve szakfelügyeletet, ő sem volt rólam jó véleménnyel. Svikruha Márta az alapoktól kezdett újjágyúrni. Ha kellett, százszor megcsináltam valamit. Szerettem volna az út végét látni, de éreztem, hogy nagyon az elején vagyok. Ő kérlelte Halász Ferencet is konzi harmadikban, hogy csak egyszer még hallgasson meg. Megtette, attól kezdve én voltam mindig az első, akit meghallgatott. Így már némi önbizalommal jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahol Perényi Eszter tanítványa lettem. Akkoriban a kihívásokat kerestem, a virtuozitás vonzott.

- Salzburg erre az időre esett. Végh Sándor nem akart ott tartani?

- Dehogynem. Vissza is hívott a Mozart-évre, de én akkor inkább a nősülést választottam.

- Igazi csodabogár vagy: nem maradsz Pesten ismert művésznek, inkább vidékre mész tanítani, nem mész el Véghhez, inkább megnősülsz.

- Volt más is: 16 éve hívtak Győrbe, a főiskolára tanítani, ami akkora megtiszteltetés volt, hogy noha megijedtem kissé, azonnal igent mondtam. Akkor még két gyerekünk volt, de júniusban megszületett a harmadik. Így augusztusban felhívtam a főiskolát, hogy elnézést, de képtelen vagyok, mert a családnak most nagyobb szüksége van rám. Öt évvel később megint hívtak, akkor újra le kellett mondani, mert kicsik voltak a gyerekek, de nyolc éve megint felkértek, és akkor el tudtam vállalni. Arra is volt példa, hogy a Kanári-szigeteket mondtam le családi okok miatt. A Solti Kamarazenekar kért fel koncertmesternek egy turnéra. Elvállaltam. A próbákat teljesen hozzám alakították, és egyszer csak hívtam őket, hogy ennyi időre nem hagyhatom magára a családomat. Szerencsémre ők is megértőek voltak.

- Akkor mindent elkövetsz a pályád ellenében.

- Nem. Ha valamit visszautasítottam, nem lemondtam valamiről, hanem jobbat választottam helyette. Egyébként gyűlölök visszautasítani bármit, éppen ez a gyenge oldalam: képtelen vagyok nemet mondani. A kihívások elől nem szabad elugrani, de az isten, család, hivatás sorrendet nem szabad felülírni.

- Sok „első" van mögötted hegedűművészként: Tomasini, Kraus, Michael Haydn bizonyos műveit te mutattad be Magyarországon. Számon tartanak, hívnak szólistának?

- Hogyne. Most éppen a Concerto Budapest hívott koncertmesternek és szólistának. Pécsre is hívtak, abból decemberben lesz koncert, játszottam a Dohnányi Zenekarral, A Duna Szimfonikusokkal, a Győri Szimfonikusokkal, a szombathelyiekkel. Nem érzem, hogy ne lennék megbecsülve és foglalkoztatva. Ha meg épp nincs muzsikálás, kőműves vagyok, kertész, medenceépítő, ami kell. Sokan kérdezik, nem féltem-e a kezemet, de az ember nem a kezével hegedül. Belülről muzsikál. A kéz regenerálódik. Én nem is hegedűművész vagyok, hanem hegedűs.

- Megkerülhetetlen a Capella Savaria. 23 éve dolgozol velük, 16 éve vagy művészeti vezető, Németh Pált váltottad a zenekar élén. A váltás körül az együttes egy időre hullámvölgybe került, de a személyiséged, lelkesültséged és hozzáállásod nagyon jót tett, és lábra állította a csapatot. Újra sikert sikerre halmoztok, külföldi turnék, lelkes kinti kritikák, néhány év megszakítás után ismét szoros együttműködés Nicholas McGegan karmesterrel, akivel tíz évig rendszeresen együtt dolgozott a zenekar és számos világelső és díjazott lemezt csinált. Újabb lemezek készültek vele és nélküle is külföldi cégeknek és a Hungarotonnak, a megalakulás óta több mint 70. Kezdetek óta vagytok jelen a Régi Zenei Napokon és a fertődi Haydn-fesztiválon, talán csak Budapestre nem sikerül betörnötök, ha a világba és a nemzetközi lemezpiacra már évtizedekkel ezelőtt sikerült is.

- Két koncertünk volt az idén a fővárosban, az egyik a BMC-ben McGegannel, éppen a Tavaszi Fesztivál idején, bár a fesztivál programjába nem sikerült bekerülnünk, pedig nagyon örültünk volna neki. Meg is környékeztük a fesztivált, mivel pár éve az akkori igazgató megkeresett, hogy szeretne minket betenni a programba, de aztán ez ellankadt, és azóta sem sikerült. De nem tettünk le róla, számunkra ez nagyon fontos. Viszont nagy örömömre nemrég Bátor Tamás meghívott a Müpába 2015-re. Nem vagyok elégedetlen, úgy vagyok az élettel, hogy minden úgy jó, ahogy van. A Liszt-díjnak is örültem tavasszal, de nem érzem a sajátomnak, hanem a zenekarénak. Ettől az életem nem változott meg. Egy csoda, aminek a realitását sem érzem.

- Nemcsak a Capella a tiéd, te alapítottad az Authentic Quartet és a Trio Antiqua együttesét is. Mi lesz azzal Szekendy Tamás halála után?

- Semmi. A trió ő, Vályi Csilla és Kalló Zsolt. Nélküle nem létezik. Tamás egyébként is pótolhatatlan. Mindenhol.

- Én betenném a tíz legnagyobb magyar előadóművész közé, és róla sem vett tudomást a magyar zenei élet. Róla végképp nem. Hiánya, tudása, muzikalitása pótolhatatlan.

- Páratlan muzsikus volt. Vele nem készültünk, csak játszottunk. Megkérdezték, a doktori koncertemre miért nem egy ismert zongoristát kértem fel. Mert Szekendy Tamásnál nagyobb muzsikust nem ismerek. Ezért.

- Kamarazenélsz, szólista vagy, zenekart vezetsz, tanítasz a győri és szombathelyi konziban és a Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Intézetében, a Kroó György Zene- és Képzőművészeti Iskolában, nyáron a Savaria Régi Zene Műhelyben, ami nagyon intenzív kurzus. Hogy győzöd idővel, energiával?

- Nem tudom. Alapvetően nem vagyok szorgalmas. Lusta vagyok. Hajlok rá, hogy elhagyjam magam. Mégis sok mindent csinálok, és a három gyerekemből egy sem volt napközis. Most is gyakran én viszem őket iskolába, noha a fiaim már középiskolások. Szerencsés vagyok, hogy láthattam őket felnőni. A tanítást meg nem tudom elengedni, annyit kapok tőle. Egy tudás megerősítése. Én köszönöm meg a gyerekeknek, hogy taníthattam őket, mert így tudatosan át kellett gondolnom, meg kellett fogalmaznom, amit addig csak éreztem. Egyébként néhány évente revideálja az ember a nézeteit, és erre a tanításban módja van. Ezért is nem hallgatom meg soha a régi CD-imet, nem akarok szembesülni azzal, hogy ma másképp csinálnám.

- Érdekes, hogy az egyik volt tanárodról, Halász Ferencről elnevezett díjat is megkaptad a tanításért. Így érnek néha körbe a dolgok.

- Furcsa, valóban. Nagy tudású ember volt, sokat tanultam tőle.

- Szombathely mennyire támogatja a Capella Savariát?

- Ebben az évben 1,2 millió forintot kaptunk, de korábban inkább kevesebbet. Ez most jó, ebből másfél koncertet tudunk megvalósítani.

- Miből tudtok fennmaradni?

- Pályázatokból és támogatásokból működünk, és ebből tudjuk a lemezfelvételeinket is finanszírozni. Ez azért is fontos számunkra, mert a kinti remek kritikák itthon nem ismertek, elszállnak, de a CD-ink megmaradnak. Bolognában is nagy elismerést szereztünk épp a közelmúltban.

- A Gramophone-ban pedig éppen most ragyogó kritika jelent meg Négy évszak-felvételetekről. Remélem, előbb-utóbb itthon is észre veszik, hogy 33 éve léteztek...

- Csak ne az legyen, hogy közben megöregszünk. Bár az is szép. Ahogy múlik az idő, egyre jobban látom, mennyire meg kell becsülnünk a pillanatokat. Tegnap még így voltunk együtt, de fogyunk. Dabasi Laci, a rendkívül muzikális, ösztönösen tehetséges brácsás sincs már velünk néhány éve. Igazi színfolt volt a zenekarban. Mulandóak vagyunk. Fontosak az együtt jó hangulatban muzsikált percek. Imádok szórakoztatni. Nem kinyilvánítok a próbákon, inkább szórakoztatok. Minél felszabadultabban játszunk, a közönség annál jobban élvezi a produkciót. Nem szabad, hogy a hibák megbénítsák az embert. A lényeg nem a perfekcióban van. És ahhoz, hogy valaki jó muzsikus legyen, nem kell jó embernek is lennie. Nehéz volt ezt belátnom, amikor példaképekben csalódtam, de így van. Talán az istenhit is ezért lépett az életembe. A gyűlöletet sosem az emberrel, mindig a hamissággal és a bűnnel szemben kell gyakorolnunk. Ezért nem értem ezt a mai általános gyűlölködést.

- Annak idején, amikor Nicholas McGegan rendszeresen dolgozott a Capellával, te még nem voltál velük. Most, hogy néhány éve újra visszajár hozzátok, tudsz tőle tanulni? Az ő személyisége a leglehengerlőbb, amit valaha láttam, ő aztán tud hangulatot teremteni, hihetetlenül szuggesztív.

- Feltétlenül. Megerősített abban, hogy amit belül éreztem, az jó. Az a felszabadultság, ami belőle árad, ahogy fel tudja oldani a társaságot, a karakterteremtő képessége, és hogy mindenkiből kihozza a maximumot, lenyűgöz, és megdöbbent, hogy miket lát meg a kottában. Olyan gyermeki érdeklődéssel csodálkozik rá mindenre, amitől a legapróbb részletet is észreveszi és értelmezi. Vannak a világban megkülönböztetett emberek. Ő és Szekendy is ilyen volt.

- Nem is kérdés: boldog ember vagy.

- Igen. Ha nem az lennék, hogy muzsikálnék? }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.