Csengery Kristóf és Malina János kritikái

Szerző:
Lapszám: 2014 július

{ CSENGERY KRISTÓF

Luganszkij

Nyikolaj Luganszkij (1972) már korábbi budapesti fellépése alkalmával is bizonyította, hogy nem tartozik a könnyű sikerre törő zongoristák közé. 2009 januárjában, a Müpa pódiumán Janáček ritkán megszólaló, elvont és igényes opusa, a tragikus történelmi eseményt felidéző 1905. X. 1. szonáta megszólaltatásával indított, majd Prokofjev Rómeó és Júlia balettjének részleteivel folytatta, csak a második részben térve át a Chopin-repertoárra. Mostani zeneakadémiai szólóestje is effajta emelkedés és fokozás dinamikáját követte a művek stílusa, műfaja és hangvétele terén. A hangverseny bevezető száma, César Franck Bach előtt liszti szellemben hódoló Prelűd, korál és fúga című tételsora (1884) minden, csak nem könnyen emészthető, felszínes hallgatnivaló. Luganszkij előadásában a prelúdiumot súly és komolyság, melankolikus és filozofikus karakter jellemezte, a korál olvasatában a tisztaság és egyszerűség ragadott meg, míg a fúga hallgatásakor mindenekelőtt a tétel felépítésében jeleskedett a zongoraművész: keze alatt tökéletesen feltárult a kontrapunktikus forma logikája.

Prokofjev 4. szonátája (op. 29 -1908) a zenei szakembert persze elbűvöli titokzatos modernségével, gazdag, sokszínű és kifinomult karaktervilágával - de nem közönségdarab. Sokat ad, ám csak a felkészült és figyelmes hallgatónak. Luganszkij így is tolmácsolta: elmélyülten és alázattal, a mű világában való odaadó „bent-lét" állapotában - ám nem hatáskereső gesztusokkal. Előadása nem az előadóművészi konyhára hozott, hanem a műnek kedvezett, a kompozíció újszerűségét-invencióját tárta fel a saját siker építése helyett. Hangja érzékeny volt és árnyalt, de ezt a hangot egyelőre nem jellemezte a tiszta, karcsú, fényt árasztó, kristályos csengés: Inkább fátyolos, kissé tompa és elmosódott volt ez a tónus - igaz, nem esett nehezünkre úgy gondolni, hogy mindez tudatosan vállalt attitűd, a darabokhoz illőnek vélt megszólalásmód.

Ezt a feltételezést igazolta a második részt kitöltő, nagyszabású sorozat, Rahmanyinov Tizenhárom prelűdje (op. 32 - 1910). Önmagában a Prokofjev-szonáta és a Rahmanyinov-gyűjtemény egymás mellé állítása is találat, hiszen a két opust mindössze két esztendő választja el egymástól, és a művek stiláris-zenetörténeti szerepvállalása az évszámokkal fordítottan arányos: a korábbi alkotás összehasonlíthatatlanul modernebb, míg a későbbi a posztromantika túlcsorduló érzelemvilágát és harmóniai telítettségét képviseli. Luganszkij kongeniális olvasata Rahmanyinov prelűdgyűjteményében felmutatta a kompozíciós műhelytanulmányok sorozatát, érzékeltetve, hogy a zeneszerző minden egyes tételben valamely jól körülhatárolt problémát, karaktert vagy fogalmazásmódot, témát, ritmusképletet vagy harmóniafordulatot jár körül és dolgoz ki módszeresen, egy-egy látszólag „lírai" darab keretei között. Ugyanakkor tolmácsolásának ez az intellektuális tisztaság és áttekinthetőség csupán egyik rétege volt: egy másik szinten akadálytalanul érvényesült a prelűdök végtelenül gazdag invenciója, színvilága, mindenekfelett azonban érzelmi és indulati energiája, mely magával ragadta és felemelte hallgatóját, világossá téve, hogy igazi nagy zenékről van szó ­- a lehető legköltőibb előadásban. Luganszkij koncertjének tehát ezúttal is megvolt az emelkedő íve, mely az elmélyültség és a műveket előtérbe helyező előadói alázat tisztes keretei között maradva, végül az átütően hatásos teljesítményekig is eljut. A második rész már ezek jegyében telt, s aligha hinném, hogy akadt, aki nem a legnagyobbaknak kijáró csodálattal hallgatta a művész zongorázását. Négy ráadást kaptunk: először egy Mendelssohn-tétel, a D-dúr Dal szöveg nélkül (op. 85/4) szólalt meg, majd két Chopin-mű, az F-dúr etűd (op. 10/ 8) és a cisz-moll keringő (op. 64/2) következett, végül Nyikolaj Luganszkij egy ritkasággal, Nyikolaj Medtner Canzona serenata című darabjával búcsúzott a magyar közönségtől. Május 12. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

Farkas, Vajda,

MR Szimfonikusok

Egymáshoz több szálon is kapcsolódó kompozíciókból összeállított műsort vezényelt az MR Szimfonikusok évadzáró hangversenyén az együttes leköszönő vezető karmestere, Vajda Gergely. Mivel e minőségében ez volt utolsó fellépése a zenekar élén, visszatekintve megismételem, amit korábbi kritikáimban is hangsúlyoztam: Vajda kitűnő munkát végzett a Rádiózenekarnál, maradéktalanul beváltva a hozzá fűzött reményeket. Sajnálom, hogy ilyen rövidre szabatott ideje az együttes háza táján - miközben örülök, hogy Kovács János személyében ismét kiváló muzsikus kerül a nagy múltú szimfonikus műhely élére.

Ami a művek közti rokon vonásokat illeti, a koncert a hős fogalma és az egyes szám első személyű narrativitás köré rendeződött. Történetet mond el Bartók fiatalkori Két arcképe (op. 5, Sz. 37, BB 48B - 1911) - egy csalódással végződő szerelem históriáját, egy ideális és egy torz portréban elbeszélve. Történet - egy hős története - Richard Strauss (op. 40 - 1898) szimfonikus költeménye, a Heldenleben is (tudjuk, az ifjú Bartók a művet fejből zongorázta). Itt is van szerelmi portré (a 3. tétel: Des Helden Gefährtin, a hős társa - Strauss feleségéről, Pauline de Ahnáról mintázva, annyi iróniával, sőt szarkazmussal, hogy akár Egy torz címmel is elláthatnánk), s ezt is a szólóhegedű játssza. A Bartók- és a Strauss-mű az est kezdetén és végén megszólalván keretbe foglalta a koncertet, s mindkettőben az MR Szimfonikusok kiváló koncertmestere, Line Ildikó talált maga számára hálás jutalomjátékot, olykor talán nem a régi fényű hangon, de mindig lendülettel és színekre-hangulatokra érzékenyen hegedülve. A zenekar pedig sok változatos karakterrel, igényesen kidolgozott összjátékkal és rugalmas alkalmazkodó készséggel követte e két műben Vajda Gergelyt, aki mindkét darabot költőien és karakteresen tolmácsolta, Strauss nagyszabású szimfonikus költeményének szélesvásznú előadásával itteni munkájának egyik legszebb teljesítményét téve le búcsúajándékként az együttes és a közönség asztalára.

A két kabinet-concertót magába foglaló kompozíció között két igazi versenymű szólalt meg - hasonlóképpen illeszkedve a kapcsolódások eddig vázolt rendszerébe. Bartók Két portréjának legfőbb kompozíciós elve a liszti tématranszformáció. Ez ott munkál az A-dúr zongoraversenyben is (S. 125 - 1857/61), melynek fő- vagy rondótémája a mű során négyszer, négy különböző alakban hallható. Farkas Gábor elegánsan, könnyedén játszotta a versenymű magánszólamát, csengő hangon, a liszti megszólalásmódok komolysága és eleganciája iránt egyként fogékonyan. Felvezetésül a romantikus kompozíció 21. századi párdarabot kapott: Vajda Gergely a Liszt-bicentenárium évében komponálta, nemrég pedig revideálta Csárdás obstiné című alkotását, mely címével az 1880-as évek szólózongorás csárdásaira hajaz ugyan (Csárdás macabre, Csárdás, Csárdás obstiné), műfajával azonban, mivel a szólózongorát e műben ensemble kíséri, a zongoraversenyekre. Annál is inkább, mivel Vajda igen nehéz, reprezentatív szólót írt a zongoristának. Vonzó zene Vajda darabja, igen erős ritmikával, az ütőhangszerek concertáló szerepével. Ritka az olyan kortárs alkotás, amely egyszerre kompromisszummentes és ugyanakkor követhető - ez a darab ilyen. Vajda így vallott a mű kapcsolódásairól: „a Csárdás obstiné inspirációi között jegyzem többek közt Bartók és Kurtág kolindáit, Ligeti Hungarian rock és Eötvös Sonata per sei című műveit." A szerzői vezényletű Rádiózenekar affinitással és igyekezettel játszott, Farkas Gábor odaadással, de a Liszt-versenyműben tapasztalt otthonosságához képest még a mű elsajátításának fázisát reprezentáló biztonsággal tolmácsolta a szólókat. És hogy hogyan illeszkedik Vajda Csárdás obstinéja a hős-központú koncert gondolatköréhez? Hát úgy, hogy itt mi magunk vagyunk a hősök - a magyarok évszázadokon át visszaköszönő „nemzeti karakterisztikuma", a makacsság-nyakasság áll a zene középpontjában. Május 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió }

Harding, LSO

Daniel Harding (1975) és a Londoni Szimfonikus Zenekar - a karmesterre és az együttesre egyaránt jól emlékszik a magyar közönség: előbbit hallhatta 2009-ben a Mahler Kamarazenekar élén Schumann-Beethoven-Brahms-műsort vezényelni, utóbbi pedig a Müpa visszatérő vendége: játszott itt 2005-ben Beethovent John Eliot Gardiner, 2007-ben Mozartot és Csajkovszkijt Colin Davis, 2009-ben Prokofjevet, Stravinskyt és Rahmanyinovot Valerij Gergijev vezényletével. Gergijev ma is az LSO vezető karmestere, Harding pedig állandó vendégkarmester. Most vele jöttek el a Londoniak, hogy a szokásos nyitány-versenymű-szimfónia sablont mellőzve, két zenekari művet szólaltassanak meg: Schubert- 8. (h-moll, Befejezetlen - D. 759, 1822) és Mahler 1. (D-dúr, A Titán - 1887/88-1898) szimfóniáját.

Különös időarányok jellemezték a hangversenyt. A Schubert-szimfónia huszonhárom, a Mahler-mű ötvenöt perces. Valami különös kohézió mégis összetartotta a két kompozíciót, s ez az elveszett otthon gondolatának jelenléte, a fájdalmas nosztalgia. De nem csak a két mű, a két előadás is összekapaszkodott: az atmoszféra sűrűsége, a súly, az erő, a drámaiság, a különlegesen intenzív koncentráció hozta őket közös nevezőre. Daniel Harding nem az a fajta muzsikus, aki együtt emelkedik és süllyed, együtt lobog a zenével, átvéve annak érzelmeit és indulatát. Külső pontból figyel, mérlegelő intellektussal irányítva, s miközben mindent megvalósít, amit a zene emóciók és hangsúlyok, szenvedély és tűz terén kínál, ő maga színjózan marad. Ismerjük a színházi alapszabályt: ne a színész legyen megrendült az alakítástól, hanem a néző. Ezt az elvet képviseli Harding, a vérprofi. Egy nagyszerű, ihletett muzsikus, aki minden pillanatban uralja és ellenőrzi az interpretáció folyamatait.

Nem vezényel ortodox professzionizmussal. A Befejezetlen hallgatásakor mindjárt az első tételben feltűnt, milyen sokszor dobja a lovak közé a metrikai gyeplőt (ilyen lovakkal megteheti!), leejtve jobbját, s a ballal is csupán dinamikát, karaktert sugallva. De nem is kell iskolásan taktíroznia: zenekar és karmester együtt lélegeznek, tökéletes összhangban, s közös munkájuk nyomán egyszerre születik meg az Allegro moderato sejtelmes visszafogottsága (dinamikában, tempóban egyaránt) és plaszticitása. Nagyon fontosak a misztikus pianók ebben a tolmácsolásban, amely egyértelműen az érett romantika felől közelít a műhöz. Ugyanakkor rendkívül kidolgozottak a gesztusok, a hangsúlyok - ez azonban nem csökkenti az előadás életteli jellegét. Az Andante con motóban nagyon élveztem a tétel elején a hosszú hangok belső feszültségét, a történésekben való gazdagság sajátos húzóerejét. Lebilincselően életteli hatást keltettek az akcentusok, és a tétel lelkét magukba sűrítő, éneklő-táncos nyújtott ritmusok.

Rokonszenvesen szakmai mozzanat korunk külsőséges-versengő pódiumvilágában: Harding a Schubert- és a Mahler-szimfóniát egyaránt partitúrából vezényelte. Utóbbiban nagyszerűen érvényesült a kezdet sejtelmessége, majd szélesen kitáruló hangzáshorizontja, a születészene sok pianója és madárhangja, a hajnali természetneszezés. És működött a nagyforma grandiózus belső késleltetése, a csupán legvégül megszülető dinamizmus diadala. Más hasonlóan bátor előadásokhoz képest is feltűnően rusztikus-robusztus hatást keltett a Ländler, rendkívül intenzív vonós basszussal, a középrészben elbájolóan hajlékony hegedűkkel. És ugyanígy a limesig ment el Harding az ironikus gyászinduló karikírozásában, a „kicsipkedett" dallamok staccatóiban (bőgő, klarinét, oboa) és a trombiták siránkozásában. A finálé az első ütemek ránk zuhanó riadójának alig artikulált jajkiáltásától a formaépítkezés tervszerűségével jutott el a végkifejlet diadalmámoráig. Két nagy előadás egy világklasszis zenekarral és remek karmesterével, ráadásként pedig something very English, Elgartól: az Enigma-változatok felemelő és hatását sohasem tévesztő Nimród-tétele. Május 22. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

 

{ MALINA JÁNOS

Várjon, Keller,
Concerto Budapest

A Zeneakadémia saját soraiból - rezidens zenekarából, kamarazenei műhelyének vezetőjéből és zongora főtárgyat oktató egyik tanárából - állított ki egy olyan produkciót, a Beethoven-zongoraversenyek két hangversenyre elosztott előadását, amely a most záródó, élményekben gazdag koncertévad környezetében is sokáig emlékezetes marad majd. Persze a hallgató szempontjából az intézményi kötődés másodlagos: a Concerto Budapest a főváros egyik vezető szimfonikus zenekaraként, Keller András az egyik legjelentősebb magyar karmesterként, Várjon Dénes pedig lassan igazi mesterré érő, nagy zongoraművészként jelent meg, teljes joggal, a közönség előtt.

Az első este műsorát a C-dúr, a c-moll és az Esz-dúr koncert alkotta, átívelve a Beethoven-versenyművek keletkezésének jó másfél évtizedes korszakán. Előadásukban azonban mégis az egylényegűség vált döntővé, ide értve a korai és a „kései" darabnak - az érettségben mutatkozó jelentős különbség által sem elrejthető - jelentős nyelvi és gesztusbeli átfedéseit. Ezt az egylényegűséget hangsúlyozták magának az előadásnak olyan mindvégig jelenlévő kvalitásai, mint a zongorahang érzéki gazdagsága és az artikuláció magával ragadó gazdagsága a szólista, vagy a hangzás tömörsége, a gesztusok beszédes jellege a zenekar részéről, illetve az a robbanékony és mégis oly kiegyensúlyozott előadói attitűd, amely Keller Andrással együtt az egész együttesre jellemző volt.

A C-dúr koncertnek már a kezdőpillanatában erős hatást gyakorolt ránk a zenekari bevezető zenekari pianóinak magvassága, s ehhez teljes harmóniában csatlakozott a zongora belépésének tündéri könnyedsége, a hangok gyöngyözése. Tanúi lehettünk annak, hogy a rugalmasság Várjon játékában nem csupán a staccato menetek, a „rossz" akcentusok vagy az agogikailag érzékeny pontok sajátja, hanem egyéniségének meghatározó eleme. A lassú tételben még a gyengéd triolamozgás is valamiféle rugalmas energiát hordozott magában, ugyanakkor a harmóniák álomvilágát a legfinomabb érzékenységgel tolmácsolta Várjon. A zárótételben feltűnő volt az indításnak az a kirobbanó ereje, amellyel egyébként inkább csak az Esz-dúr koncert előadásaiban találkozunk. A zenekar vonós basszusai megmutatták, hogy sem izmos nonlegatók, sem izgalmas akcentusok tekintetében nem maradnak el a szólista mögött; végeredményben mindenki mindent megtett azért, hogy megmutassa: Beethoventől a tiszta derű sem áll távol. Ezt szolgálta a zongora könnyed szökellése és a magas regiszter ezüstcsengettyű-színei, az aranyló hangszínű oboaszóló, és az egész hangzáskép valószínűtlen tisztasága - miközben Keller András látszólag csak a célirányos vezetésre szorítkozott.

Líra és szenvedély járta át a c-moll zongoraversenynek már az első tételét, a sóhajos zenekari bevezetőtől a szólista belépésének hatalmas emelkedésén át a kóda gyönyörűséges, mennyei timpani-ütéseiig. Rácsodálkozhattunk - csak látszólag kicsiny erény! - Várjon Dénes trilláinak ritkaságszámba menő tömörségére, vagy éppen ellibbenő frázisvégeinek végtelen puhaságára. Itt kezdtem felfigyelni az egész előadás már említett retorikus kidolgozottságára, amely többek között a hegedűszólam gesztusainak átélt szenvedélyességében mutatkozott meg, bizonyára Keller kamarazenéből átmentett „titkainak" egyikeként. Úgy éreztem, a karmester ebben a tételben (is) minden elemet egészen pontosan a helyére rakott, és maximálisan hatni hagyott. A lassú tételben a zongora-recitativo valóban Beethovenhez méltó megrendültséggel szólalt meg, s a rugalmas energia itt a lágyság legszélső fokozatainak adta át a helyét Várjon játékában. A szépséges szordínós lezárás egy különlegesen költői módon előadott lassú tételt koronázott meg. A zárótétel ezzel szemben meglepően evilági hangot ütött meg: széles tempója úgyszólván rusztikus képzeteket keltett, falusi táncmulatságot idézett meg. Persze a zeneszerző és az előadók is finomították, differenciálták azután ezt az alaphangot, s a skála a tündéri súlytalanságú futamoktól az őserejű zenekari tuttikig terjedt.

Az őserő persze mégiscsak az Esz-dúr koncert jogos attribútuma; s itt és most úgy érezhettük, hogy ez a darab, s persze nem csak ez az oldala, tökéletesen Beethoven szándékai szerint szólalt meg. Része volt ennek a zongoraszólam belső figurációinak hallatlan energiája, az a mód, ahogy a zenekar egy-egy érzékeny megszólalásának Keller - zeneileg és vizuálisan - gyengéden alányúlt, így különleges színnel és súllyal felruházva, az éteri szférába emelkedő magas és a baljós üzenetű mély vonósok egyidejűségének hallatlan feszültsége, s az, hogy ízlés, mérték és rend találkozott ebben az interpretációban az izzó szenvedéllyel, valamifajta varázslat keretében. Végtelen változatossággal a szemünk előtt kibontakozó álomként hatott a lassú tétel, a finale kontrollált, mégis diadalmas őserejét pedig nem is próbálom meg tényezőire bontani. Káprázatosan szép este volt. Május 10. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

A Concerto Budapest és Várjon Dénes Beethoven-zongoraverseny-összese a legkorábban megkezdett B-dúr zongoraverseny megszólaltatásával folytatódott. Amikor Beethoven ennek komponálásához hozzáfogott, még pár év távolságban voltak Haydntól vett kompozíciós leckéi - s hiába beszélt alapvetően más nyelvet tanár és tanítvány, azért a B-dúr koncert mégiscsak más, valamiképpen karcsúbb megformálású darab, mint akár a következő, C-dúr zongoraverseny. Ennek a „másságnak" a vállalása bizonyos fokig más karakterű koncertet eredményezett, mint amilyen az előző heti volt: a mostani két darab óhatatlanul is egymás ellentéteként jelent meg a programban.

A zenekar első megszólalása itt is erőteljesen előlegezte meg az egész hangverseny kvalitásait: már a bevezetőben tapasztalhattuk azt az élettel teli, mechanikus elemektől mentes játékot, amely általában is jellemzi a zenekart és karmesterét, s amely az első hangverseny élményét olyannyira meghatározta. A szólóhangszer és a zenekar párbeszédének meghittsége, sejtelmes pillanatai mellett nem hiányzott a képből a zongorázás muszkuláris öröme, a zenekar nonlegato skáláinak férfias rugalmassága sem. Az imitációs kergetőzéssel kiteljesedő nyitótétel egészen friss benyomást keltett ebben az előadásban; magam még sohasem csodálkoztam rá így a tétel biztos formálására, ökonómiájára. Az álmodozó lassú tétel hosszú lélegzetével, a basszus lágy ringatózásával, és rendkívül finom dinamikai árnyalásaival, no meg a simogató befejezés gyengédségével ragadta meg a hallgatót. A szilaj zárótétel olyan ruganyos és hajlékony volt, amilyen csak lehetett, csak úgy sziporkáztak az előkék - ám eközben nyoma sem volt differenciálatlan száguldásnak - minden zenei esemény pontosan a maga súlya által megkívánt, agogikailag „megágyazott" pillanatban szólalt meg.

A G-dúr zongoraverseny a nyitótétel hallatlan, úgyszólván életrajzszerű bonyolultságával, lassú tételének megismételhetetlen drámaiságával az a Beethoven-zongoraverseny, amelyet valószínűleg sokan érzünk a szívünkhöz legközelebb állónak - talán ezért is vált ez a mű a sorozat záródarabjává. S már a zongora in medias res megszólalásával kaptunk valamilyen új impulzust vele kapcsolatban Várjon izgalmasan differenciált artikulációja révén. S szépen kapcsolódott ehhez a zenekar kamarazeneszerűen áttört belépése is. Azután útjára indult a történet a maga idilli hangjaival, különös súlyaival, álmodozásaival és baljós fenyegetéseivel; Várjon és a zenekar pedig mindezt valóságos, személyes élménnyé tette számunkra a zongora összes színének megmutatásával, a billentyűk lehető legfinomabb vagy éppen mázsás súlyú érintésével, az átszellemült zenekari szívekkel, cselló-szívdobogásokkal, s a tétel teljességét összefoglaló, nagyszabású kadenciával. A középső tétel ezzel szemben valamiért hiányérzetet okozott, számomra legalábbis. Pedig a dráma: a fenyegető erő és a kiszolgáltatott, gyenge individuum szembenállása, majd megbékélése, összefonódása lezajlott és jól meg volt formálva; mégis, talán a tempó némileg eltúlzott lassúsága, talán a feszültség kissé alacsonyabb szintje - mármint a koncert egyéb pillanataihoz képest - halványabbá, kevésbé retorikussá tette az e-moll Andantét a vártnál. A zárótétel pedig már nem igazán tudta egyensúlyba hozni az előadás egészét, jóllehet megvolt benne minden, ami kellett - könnyedség és hajszálpontosság, a gyors tempóban is kamarazenei viszony a szólista és a zenekar között, a fafúvósóknak, például a fagott-párnak megszokott briliáns megszólalásai, egy igazán szuggesztív kadencia - csak hát a méltó súlyú középtétel nélkül ez a darab nem volt egészen önmaga. Május 17. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Holokauszt-emlékkoncert

A Soá emlékévének keretében, az áldozatok emlékének adózva rendezték meg „Az árnyék völgyében járva..." címmel azt a hangversenyt a Zeneakadémián, amelynek műsorát Bársony Péter brácsaművész állította össze zsidó és nem-zsidó magyar zeneszerzők, áldozatok, túlélők és áldozattá ki nem szemeltek műveiből. A hangversenyt, amelynek első változata már egy évvel korábban felhangzott New Yorkban, a New York állambeli Bard College professzoraként és rektoraként is működő amerikai karmester és zenetörténész, Leon Botstein vezényelte, sőt létrejötte is az ő ösztönzésének köszönhető. A koncert további közreműködője volt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), továbbá Kelemen Barnabás (hegedű), Bársony Péter és a Váradi Zita-Vörös Szilvia-Balczó Péter-Bretz Gábor énekkvartett.

A programot nyugodtan nevezhetjük monumentálisnak, nem csupán az előadói apparátus és az időtartam tekintetében, hanem a koncerten képviselt szerzők sokfélesége miatt is. A darabok műfaja, hosszúsága és súlya is széles skálán szóródott. A koncertet annak a Pártos Ödönnek a szólóbrácsára és zenekarra írt műve nyitotta meg, aki még időben emigrált, és így élete zenészként már Izraelben teljesedett ki. Ezt három olyan komponista: Weiner László, Gyopár László és Nádor Mihály egy-egy darabja követte, akit 1944-ben meggyilkoltak; a koncertnyi zenét pedig a szünet után még Dohnányi Ernő Miséje (Missa in dedicatione ecclesiæ vagy Szegedi mise) követte.

Mint már céloztam rá, a bemutatott művek színvonala korántsem volt egyenletes - de a különleges alkalom különleges célokat is határozott meg, s a cél sokkal inkább a sokszínűségnek, a veszteség művészeti szempontból is átfogó - vagy inkább felfoghatatlan - természetének a megmutatása lehetett. A műsorral kapcsolatban inkább csak azt jegyezném meg, hogy ha Dohnányi mellett Kodály vagy Bartók már nem fért be, legalább 1941-es nyilvános kiállásukat meg lehetett volna említeni a műsorfüzetben - legnagyobb két zenészünk erkölcsi példamutatása szorosan hozzátartozik a hangverseny gondolatköréhez.

A koncert első két száma inkább történeti dokumentumként bizonyult érdekesnek. Pártos Ödön 1946-ban komponált darabja, a Yizkor - In memoriam brácsára és vonószenekarra, amely Bársony Péter szólójával hangzott fel, dús harmóniákkal kísért végtelen dallamba sűríti a végtelen fájdalmat, de kissé monoton, nem hagy maga után markáns emlékeket; szemben Bársony meggyőző és expresszív játékával, gazdag tónusával. Sok jel utal arra, hogy a 28 évesen meggyilkolt Kodály-tanítvány, Weiner László egyike volt nemzedéke jelentős ígéreteinek. Nyitány kis zenekarra című műve üde és szellemes kompozíció, amelybe friss színeket visz az egészhangú skála alkalmazása is, de a felhasznált népzenei elemek, a hol bartókos, hol kodályos, hol prokofjeves fordulatok nem állnak össze egyéni hanggá, s nem mutatnak túl az ujjgyakorlat vagy az alkalmi kompozíció igényén. Zenekari szempontból azonban igényes műről van szó, amelynek előadásában a filharmonikusok korrektül helytálltak.

Mindenképpen méltó figyelmünkre viszont a Weinernél is két évvel fiatalabb Gyopár László d-moll miséjének Credo tétele, amely magyarországi bemutatóként szólalt meg. Miséjét fő művének tekintette Gyopár, s a kalandos körülmények között fennmaradt kézirat alapján megtartott ősbemutató megszervezésében Szőllősy András játszott kezdeményező szerepet. A misetétel meglepően érett, a nagy apparátust kézben tartó, sőt szuverén módon használó, a késő-romantika nyelvét jól beszélő és talán Verdi Requiemjének látomásos erejét újrateremteni vágyó, ambiciózus zeneszerzőt állít elénk. Drámai pillanatokban, valóban szép részletmegoldásokban nem is szűkölködik a rendkívül terjedelmes tétel, az összbenyomás azonban az, hogy egy kevésbé részletező, kevesebb epizódra szabdalt, s érzelmi hőfokában talán egy árnyalattal visszafogottabb tétellel még többet érhetett volna el a szerző. Mindannyiunk tragédiája, hogy erre kísérletet sem tehetett. Az előadókkal szemben rendkívül igényes tétel kiváló előadásban szólalt meg; Botstein tökéletes áttekintéssel irányított, hűvös nyugalmával ellensúlyozva a zene látomásos képeit; a kórus remekelt, az énekes szólisták pedig hangilag és zeneileg is elsőrangúak voltak és egymással is kiválóan harmonizáltak, Váradi Zita különösen emlékezetes jelenség volt szoprán szólistaként.

Nádor Mihály ismét egy egészen más pályát és sorsot képviselt. Egyrészt azáltal, hogy őt egy szinte teljes zenészpálya befutása után, 62 évesen érte utol a gyilkos erőszak, másrészt azáltal, hogy ez a rendkívül sikeresen induló zenészpálya túlnyomórészt a legkönnyebb zenei műfajok birodalmában zajlott; Babavásár című operettje a műfaj egyik klasszikusa. De komponált Nádor vonósnégyest és balettet is, Hegedűversenyén pedig csaknem négy évtizeden át, 1942-ig dolgozott. Kelemen Barnabás szólójával most a mű magyarországi bemutatóját hallottuk, s első benyomásom az, hogy erről a magyaros-brahmsos-utóromantikus nyelven rendkívül biztos kézzel és remek hangszerismerettel megírt darabról jelentős vétek volt szinte hét évtizeden át tudomást sem venni. A virtuóz kézzel hangszerelt, napsütéses lassú tételt és különösen szellemes és virtuóz zárótételt felmutató hegedűverseny talán nélkülözi az igazi, emlékezetes melódiákat, de igazi élvezet a közönség, és valószínűleg az előadók számára is. Kelemen Barnabás látható kedvvel és átütő virtuozitással játszotta el a hálás szólamot, s a minden tekintetben meggyőző előadás a zenekart is dicséri.

Dohnányi 1930-ban komponált miséje Botstein továbbra is lényegre törő, láttató erejű és egyben nyugodt és mértéktartó vezényletével, a kitűnő szólistákkal és kórussal pedig mindenképpen az este legjelentősebb, legtartalmasabb zeneműve volt. A Gyopár-misetétel szomszédságában pedig alkalmunk nyílott megfigyelni, hogy mit jelent egy érett mester művészi ökonómiája. Jó lenne, ha ez a mű a koncertrepertoár szerves részévé válhatna. Május 11. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Várdai, Delahunt

Lemezbemutató hangversenyként rendezték meg Várdai István kamaraestjét, amelynek műsorán Walter Delahunt kanadai zongoraművésszel együtt a német Profil cégnél „Cello Variations" címmel nemrégiben megjelent CD-jük anyagát játszották el. A 18. század legvégétől a 20. század derekáig terjedő műsor Beethoven, Mendelssohn, Paganini, Rossini, Popper és Martinů variáció-sorozataiból állt - előadásuk pedig bátran remekmívűnek mondható.

Vegyük számba az előadói erényeket a műsor sorrendjében. Bohuslav Martinů Változatok egy Rossini-témára című kompozíciója üdítő felfedezést jelentett számomra választékos eleganciájával, természetes hangszerszerűségével, érdekes harmóniavilágával. Tökéletesen megfelel a darab annak a karcsú, könnyed hajlékonyságnak, s persze a virtuozitásnak, amely Várdai István sajátja. Azonnal szembetűnt a zongorista jelentékeny egyénisége is: Delahunt játékában van valami tömör felépítettség, zömökség, igen határozott és biztos formálás, és teljes zenei-technikai tisztaság - ami természetesen Várdait is maximálisan jellemzi, az intonáció vonatkozásában is.

Mendelssohn Variations concertantes-ja volt a program egyik klasszikus értékű darabja, sőt zenei középpontja. Ez a zene tele van robbanékonysággal, erőteljes akcentusokkal, cigányos hetykeséggel. És jelentős feladat a zongorista számára is a virtuóz, a szólista szüneteiben különösen jelentékeny és igényes játszanivaló - utóbbiak szinte szétfeszítették a zongorát, amikor Delahunt egyedül maradt, de példás érzékenységgel vonult vissza mindenütt, ahol a gordonkáé volt a vezető szerep. Előadásuk kitárulkozó érzelmekben sem szűkölködött, mégis kiegyensúlyozott és mértéktartó maradt mindvégig.

Beethoven korai Varázsfuvola-variációiban - „Ein Mädchen oder Weibchen" - megcsodálhattuk Várdai gyönyörű és kristálytiszta hangjait, s azt, ahogyan az előadók kiemelték a Beethoven-zene szellemességét. A karaktereknek a religioso csöndességétől a kitörő vidámságig terjedő széles skáláját maradéktalanul mutatták meg, s Delahunt a remek, rugalmas basszusokon és az álomszerű pillanatokon túl egy szonáta-lassú súlyát tudta felidézni a moll-variációban. A hangverseny első félidejét egy másik, egészen kései Martinů-mű, a Variációk egy szlovák témára zárta le. Ez azonban minden népies-dobbantós elem ellenére korántsem bizonyult olyan izgalmas darabnak, mint a nyitó kompozíció - az előadás persze ezúttal is lendületes, meggyőző volt.

A szünet után Popper Dávid műve, a Fantázia egy kis orosz dalra zeneileg a szlovák variációkkal sem ért fel, az orosz nép hangja elsősorban bővített másodlépések és színpadias búsongás formájában tört utat magának. Mindez persze a hangszer mélységes ismeretével és szeretetével párosul, így az eredmény mégiscsak élvezhető volt: Várdai István kedvtelve és imponáló tökéllyel aknázta ki a flageolet-játékmódban, a magas regiszterben megszólaló kantilénákban, a nyaktörő futamokban rejlő lehetőségeket, de Delahunt is alkalmat talált arra, hogy ismét bizonyítsa játékának tömörségében is áttetsző módját. A záró dudanóta-féle lendülete pedig feledtetni tudta Popper zeneszerzői korlátait is.

A Rossini „öregkori bűnei" („Péchés de viellesse") közé tartozó a-moll Téma és variációk (Une larme) ismét elsőrangú zenei minőséget hozott a műsorba - a téma átszellemült, letisztult líraisága csodálatosan áradt Várdai vonója alól. Azután sokféle plasztikus karaktert, finom artikulációt, pompás nonlegatót, gyöngyöző zongorafutamokat hallhattunk - bár a legvirtuózabb csellófutamok és -oktávmenetek esetében, kivételképpen, a csellóhang mintha kissé színtelenebbé vált volna. A záró kabaletta lendületében azt azonban már el is felejtettük. És végül még egyszer Rossini: a zárószám Paganini Sonata a preghierája, a Mózes „Dal tuo stellato soglió"-jának témájára komponált variációsorozat volt, meggyőző előadásban - zenei élmény szempontjából azonban sokkal többet jelentett az első ráadás, egy mendelssohni Lied ohne Worte, amelynek letisztult szépsége és egyszerűsége valóban szívbemarkoló volt, és megerősítette azt a meggyőződésünket, hogy kivételes adottságú szonátapárost hallhattunk ezen az estén. Május 13. - Vigadó. Rendező: Magyar Művészeti Akadémia }

Pressler, Szamosi,
Csaba, MÁV Szimfonikusok

A MÁV Szimfonikusok bérleti hangversenyének műsora kifejezetten a hagyományokat követte: egy nyitány és egy versenymű után (mindkettő Mozarttól) egy romantikus szimfóniát tartalmazott (Saint-Saënstól). A szép program ellenére a koncert igazi vonzerejét, ünnepszámba menő nagy eseményét a vendégművész, Menahem Pressler jelentette. Az ötvenéves működés után 2008-ban visszavonuló Beaux Arts Trió alapító zongoristája, a háború utáni időszak egyik legnagyszerűbb kamaramuzsikusa, zongoristák és kamarazenészek nemzedékeinek mestere ezúttal a nevével - minden sokoldalúsága mellett - kevésbé szorosan összefonódott szerepben, egy Mozart-zongoraverseny szólistájaként jött el Budapestre. S ajándék volt számunkra, akik ott lehettünk, hogy ebben a minőségében is hallhattuk őt.

Ezt megelőzően azonban meghallgathattuk a Figaro házassága nyitányát is a zenekar művészeti vezetőjének, Csaba Péternek a vezényletével. Biztató előjelet és nagyszerű ráhangolódást jelentett ez a zongoraverseny előtt: az indulás tökéletes precizitása már erőteljesen éreztette azt a magas fokú igényességet, amelyet Csaba Péter jelenléte magával hoz; s az egész nyitány székéhez szögezte a hallgatót feszes energiájával, és formálásának intenzitásával, színeinek csiszoltságával és kiegyensúlyozottságával. Az volt a benyomásom: a MÁV Szimfonikusok egész általam ismert pályájának tetőpontjára jutott, s immár tagja a legjobb magyar zenekarok szűk csoportjának.

Menahem Pressler ebben a várakozásteli pillanatban vonult be a pódiumra, Csaba Péter gyengéd támogatásával, de a legkevésbé sem keltve a gyengeség benyomását. Mozart utolsó, K 595-ös B-dúr zongoraversenyében már a belépés pillanatában világossá tette, hogy különleges élményben lesz részünk. Pressler játékát semmiképp sem a muszkuláris értelemben vett erőteljesség jellemzi elsősorban. Ami azonban a zongorahang szépségét és - igen - intenzitását illeti, a szólista lenyűgözött minket. Megvallom, tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni, mi adja ennek a hangnak a rendkívüli sugárzását, azt a csengő-bongó kvalitást, ami oly tökéletesen Mozart és a zongoraverseny szelleméhez lett alakítva - talán valamifajta különleges ujjlegato, talán a billentés valamiféle fortélya - nem tudom, de a 20. sor tájékán úgy szólt a piciny Pressler által mindenfajta erőlködés nélkül megszólaltatott zongora, amilyen plaszticitással sokszor még önmagában, zenekar nélkül sem halljuk megszólalni.

Menahem Pressler művészetének természetesen számos további fontos összetevője van, de az első, amelynek a hallgató a hatása alá kerül, maga a hang. Ezt követi a zene lélegzése, a tagolás természetes nyugalma és hajlékonysága, az egész előadás életteli és színekben gazdag jellege. A futamok izmosnak talán nem hatnak, de Pressler előadása igenis bővelkedik jelentős emfatikus pillanatokban és akcentusokban, miközben - a hangok említett különleges kohéziója ellenére - az artikuláció is érzékenyen differenciált, s a teljes legatótól a ruganyos nonlegatóig terjed. A lassú tételben pedig ünnepi és emelkedett pillanatoknak voltunk tanúi: miközben Csaba Péter a legnagyobb precizitással kontrollálta a részleteket („Az iskolázottság az a kulcs, mellyel kinyithatjuk a szív kapuit" - mondja Mozart Szentkuthynál), a Menahem Pressler játékából, sőt jelenlétéből áradó mennyei nyugalom gondoskodott a lényegről. A zárótétellel kapcsolatban pedig mit említhetnék még? Talán a nyugalom mellett a derűt, a cadenza beszédességét, a leheletszerű pianók és a szólóhangszer és a zenekar közötti párbeszéd finomságát - mindazokat a kivételes tulajdonságokat, amelyekben azután a Chopin-ráadásokban újra, immár búcsúzásképpen, részesülhettünk.

Saint-Saëns III., c-moll szimfóniája, a nevezetes Orgonaszimfónia, mindig újra meglepi a hallgatót elképzelésének alapvető, bájos szemtelenségével - tulajdonképpen minek egy romantikus szimfónia zenekarának egy orgonát a nyakába rakni - ha legalább még versenyműről volna szó? És úgy, hogy a zenekarban még zongora is szerepel? S miután tudjuk, hogy a mű vége felé az orgona minden regiszterével és fortissimóban fog zengeni... De a darab azután minden alkalommal szerethetőnek bizonyul, mert mindez valami nehezen meghatározható üdeséggel társul. Szamosi Szabolcs orgonaművész és a zenekar és karmestere sikerrel tettek meg mindent azért, hogy a művet ezúttal is rokonszenvesnek találjuk. Csaba Péter a rendkívül határozott és erőteljes, mégis érzékeny és érzékiséget mozgósító irányítása, a színek és karakterek imponáló kidolgozottsága, illetve a szebbnél szebb zenekari színek, így a csellószólamé vagy a fúvósoké, messze űzte az elnagyoltság vagy a hatásvadászat veszélyét. A Szamosi Szabolcs által megszólaltatott orgona pedig úgy tudott főszerepet vinni az előadásban, hogy minden tekintetben meggyőzően alkalmazkodott is a zenekarhoz, s valóban részévé tudott válni az együttesnek. Május 24. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MÁV Szimfonikusok }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.