A lehető legközelebb a lényeghez

Kocsis Zoltán a 100 éves Fischer Annie-ról

Szerző: J. Gyõri László
Lapszám: 2014 július

- Ön szinte gyermek volt még, amikor megismerte Fischer Annie-t. Fischer Annie kivételes helyzetű és rangú művész volt, de mindig is érdekelték fiatal kollégái, nagyon támogatta például az önök nemzedékét.

- Nemcsak a miénket. Emlékszem, amikor Mocsári Károly mint a Liszt-verseny esélyese feltűnt, Annie elment meghallgatni őt. A rektori páholyban ült. Mocsári később elmesélte, milyen sokkoló volt fölnézni és megpillantani a páholyban Fischer Annie-t. Mindenesetre tény: minden fiatalt meghallgatott. Egykori tanítványommal, Csoba Tündével is nagyon bensőséges kapcsolatban állt. Sokat foglalkozott vele, úgyhogy Tünde akár a tanítványának is mondhatja magát. Bárkányi Évát is nagy szeretettel figyelte. Az utánunk következő generációról nemcsak hogy tudomást vett, de haláláig aktívan követte a fejlődésüket. Végtelenül nyitott ember volt, soha nem nosztalgiázott, távol állt tőle, hogy elefántcsonttoronyba zárkózzon, minden új, konstruktív gondolatra vevő volt, bár természetesen erősen szelektált. Erről így sosem beszélgettünk, de tudom, hogy elutasította az extrémista, modernista irányzatokat, ahogy minden mást is, aminek művészi vagy egyéb tekintetben nem látta az értelmét.

- Az előbb kitett ide az asztalra egy Fischer Annie lakásában készült fényképsorozatot.

- 1985. január 10-11. a dátum, jóval éjfél utánig ott ültünk nála az első feleségemmel, kecsegét vacsoráztunk. Emlékszem, kérte, hogy vigyek neki a lemezeimből, amelyeket azon nyomban meghallgatott, és véleményt mondott róluk. Ebből nagyon sokat lehetett tanulni. Nem sok ilyen rangú művész tesz ilyen gesztusokat. Lehetetlenség volt róla olyan képet készíteni, amelyen ne dohányzott volna. A cigaretta és a telefon volt a két legfontosabb tárgy a mindennapjaiban. A vacsorát megelőzően elhívott bennünket a Rottenbiller utcai stúdióba, ahol a Beethoven-szonátasorozatát vágták össze. A Pathétique-szonátát montírozta éppen Antal Dórával. Annie addigra már előválogatta a felvételeket, és arra kért bennünket, segítsünk a végső változat összeállításában. Emlékszem, sziszifuszi munka volt, Antal Dóra emberfeletti feladatra vállalkozott.

- Ez a Beethoven-szonátasorozat nagyon sokat elárul Fischer Annie esztétikai elképzeléseiről. Végtelen számú alkalommal végtelen számú felvételt készített, és ezekből vágták össze a lemezeket. Nem akarta alább adni a tökélynél, és valószínűleg pontosan ez az, ami miatt éppen ezt a sorozatot nem érzem tökéletesnek. Sokkal jobbak a hangversenyfelvételei.

- Valóban beleesett ebbe a csapdába: a tökéletességet akarta elérni, márpedig tökéletesség nincsen. Ezt ő is pontosan tudta. Az örökkévalósággal nem lehet kokettálni. Az vagy eljön magától ahhoz, akit érdemesnek tart, vagy nem. A művésznek a pillanatot kell dokumentálnia. A legnagyobb élmény az volt, ha az ember koncerten hallhatta őt. Olyan pillanatokat teremtett, amelyekben teljesen másodlagos volt, hogy esetleg félreolvasott, netán félretanult egy frázist, vagy mondjuk melléütött. Mindez nem számított ahhoz képest, ahogy például a Kreisleriana első tételét elkezdte, vagy ahogy Mozart d-moll zongoraversenyében a zenekari expozíció után belépett, illetve ahogy Liszt h-moll szonátájának végét játszotta. Neki ezek voltak a nagy tettei.

- Szerencsére nagyon sok hangversenye megmaradt hangszalagon és lemezen is. Ezzel együtt nem tudom, mit fog ez mondani azoknak, akik nem érezték a kisugárzását, vagy akik egyszerűen csak hangtechnikailag tökéletesebbet szeretnek hallgatni.

- Az utókor kegyetlenül szelektál, és nem úgy, ahogy mi azt megjósolnánk. Dohnányiért például rajongtak a kortársai. De ha meghallgatjuk Dohnányi felvételeit, csak ritkán érezzük meg a legendát. Fischer Annie-tól viszont nem ismerek olyan hangfelvételt, amelyen ne érezném, hogy mit akart, ne érezném a nemességét, és hogy mennyire közel van a művészi igazsághoz, a „szent tűzhöz", ami például Beethovent művei megkomponálására indította. És a technikai megvalósítás vagy a felvételtechnika esetleges tökéletlensége teljességgel másodlagos. De ezzel nem mindenki van így. Akadnak művészek, akiknek a játékából a hangfelvétel vissza tudja adni a lényeget. Backhaus vagy Lipatti például arra született, hogy stúdióban játsszék. Mások játékának a szubsztanciája nem jön át. Talán mert még mindig nem elég árnyalt és érzékeny hozzá a hangfelvételi technika.

- Ahogy a színész színpadi jelenlétét ritkán érezni egy rádiójátékban, a zenész kisugárzását is többnyire csak koncerten halljuk. Fischer Annie-nál ott kezdtük el érezni, ahogy belépett a pódiumra.

- Pilinszkyvel hallgattuk egyszer Lipatti előadásában a Desz-dúr noktürnt. Lipattinak két felvétele létezik a műből. A koncertfelvétel jóval felülmúlja a stúdióbelit. És ez még a lemezfelvételre született Lipattinál is így van! De visszatérve Annie-ra, nekem a felvételi technika mindegy, én megérzem a lényeget. A személyében pedig volt valami számomra megfizethetetlen: nem udvariaskodott, távol állt tőle minden körülményeskedés és kényszeredettség. Annie-nak soha egyetlen megnyilatkozását sem ismertem, amely ne lett volna teljesen őszinte. Nem mondanám, hogy sportot űzött az őszinteségből, de mindig megmondta a véleményét. Emlékszem, például elmondta, milyen rossznak tartja Rahmanyinov 4. zongoraversenyét. Vagy hogy Rahmanyinov milyen fantasztikusan adta elő saját műveit, de ha Bachot játszott... Richterrel gyakorlatilag egyidős volt. Mindig össze is hasonlították őket. Richter teljesen elismerte Annie művészetét, Annie viszont roppant kritikus volt Richterrel. Mint mindenkivel. Pillanatok alatt átlátta mindennek a lényegét, és nagyon nehéz volt rávenni, hogy változtassa meg a véleményét, ne az első benyomás után ítéljen. Viszont tényleg nagyon jó meglátásai voltak. Richter játékában például valamiféle öncélúságot érzett. Schubert B-dúr szonátájában például többször is elmondta nekem Richter előadásáról, hogy nem tudja kitölteni azt a lassú tempót, amit vesz. Annie a természetességre esküdött, gyűlölt mindennemű mesterkéltséget. Még az artisztikumot is gyűlölte, ha az mesterkéltnek tűnt. Nagyon sarkos véleményei voltak. Nem ismertem még egy embert, aki ilyen pontosan és egyszerűen szembesíteni tudott a maga világával. Hagyományőrző mivolta mellett sem volt konzervatívnak nevezhető, kíváncsi volt minden újra.

- Említette, hogy milyen kapcsolata volt fiatalabb pályatársaival. Amennyire tudom, szervezett formában soha nem tanított.

- Az a hihetetlen mennyiségű tudás, ami a fejében volt, még saját maga számára sem volt rendszerbe foglalható. Az élete pedig még annyira sem. Nehéz elképzelni, hogy Fischer Annie egy héten kétszer, szerdán és szombaton beballagjon a főiskolára, és kettőtől nyolcig megtartsa az óráit. Kizárt.

- Fischer Annie-tól megmaradtak a hangfelvételek, vagyunk mi, akik még hallhattuk őt élőben, és ezért emlékeink vannak róla, és megmaradt a legenda. Nyilván azok, akik a közelében voltak, őriznek még sok mindent.

- Mi talán a szellemét visszük tovább. Azt, ami őt is izgatta: hogy kiderítsük, mit akart a szerző. Ez volt az ő legfontosabb üzenete. Hogy minél közelebb akarjunk kerülni a lényeghez. }


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.