Álomba kerítve

A varázsfuvola az Erkel Színházban

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2014 június

 

 Kovács István

 

Mozart

A varázsfuvola

Erkel Színház, április 12. és 13.

Sarastro Kovács István

Tamino Klein Ottokár

Pataki Adorján

Az Éj királynője Miklósa Erika

Kolonits Klára

Pamina Rost Andrea

Sáfár Orsolya

Első hölgy Bátori Éva

Wierdl Eszter

Második hölgy Balga Gabriella

Meláth Andrea

Harmadik hölgy Gál Erika

Bakos Kornélia

Öreg pap Bretz Gábor

Kováts Kolos

Fiatal pap Mukk József

Szappanos Tibor

Papageno Haja Zsolt

Rezsnyák Róbert

Papagena Jakab Ildikó

Gál Gabi

Monostatos Megyesi Zoltán

Kóbor Tamás

Első gyermek Csörgeő Luca

Csörgeő Kata

Második gyermek Szabó Barnabás

Reményi Bánk Farkas

Harmadik gyermek Dénes Erika

Bangó Ernest

Első őrtálló Szappanos Tibor

Mukk József

Második őrtálló Cserhalmi Ferenc

Hámori Szabolcs

Karmester Kovács János

Szabó Sipos Máté

Karigazgató Strausz Kálmán

Díszlet Horgas Péter

Jelmez Velich Rita

Koreográfus Nádasdy András

Rendező Szinetár Miklós

 

Megejtő és kritikuskímélő mozzanat, ha a rendezők deklarálják, hogy pontosan és egyedül ők tudják, mi volt Mozart szándéka A varázsfuvolával, és természetesen meg is valósítják azt a színpadon. Mostanában többször részesültünk ebben a szerencsében, ami után nem marad más dolgunk, mint referálni a látottakról, nyilván elismerően, mert aligha vonhatjuk kétségbe a zeneszerző felismert intenciójának hitelességét, hogy jönnénk mi ahhoz. Némileg bonyolítja a helyzetet, ha - mondjuk - két, egymáshoz közeli autentikus reveláció épp az ellenkezőjét állítja ugyanarról, de mint tudjuk, a valóság bonyolult, ellentétben A varázsfuvolával, ami egyszerű, különben nem bírna el ilyen kategorikus nyilatkozatokat. Egyébként az ellentmondásoktól fölösleges megijedni, dialektika is van a világon.

Mindenesetre biztonságérzetünk megzavarására nem szabad elolvasni Jan Assmann Varázsfuvola-könyvét vagy meghallgatni Fodor Gézát, aki szerint az operairodalom egyik legnehezebb darabjáról van szó. Ők illetéktelenek, elmerültek a mű tanulmányozásában, ami eleve nagy hiba. Jellemzően nem is állították, hogy megfejtették, tehát hiába fecsérelték az idejüket. Fodor például arra jutott, hogy „az operai alapművek legheterogénebb darabja. Bécsi népszínház, varázsopera, szabadkőműves beavatási rituálé, opera seria-ária, dalszerű formák, barokk korálfeldolgozás vegyüléke." Az ilyen akadémikus hozzáállás gátolja a szabad képzeletet. Ez is csak egy opera - a minap szó szerint ezt mondta a tenorista a Metropolitan Così fan tutte-előadásának közvetítési szünetében öt kontinens nézőinek -, s ezzel elvágta a gordiuszi csomót. Mint tudjuk, szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.

Az Erkel Színház új előadását Szinetár Miklós rendezte. Mai keretben kezdődik. Kortársunk, Tamino előírásosan rettegve menekül valami elől, ami az eredetiben sárkány, itt inkább sárkányfog-vetemény: az emberfaj terrorcselekményeiből készített filmbejátszás, amely hatalmas, osztott képernyős vetített felületen villódzva rémiszti ájulatba az érzékeny ifjút. Felfoghatjuk rémálomnak, de talán épp az az álom, amely most következik, a három jelmezbálkosztümös Hölgy ugyanis stikában mértéket vesz az alélt fiatalemberről, hogy csakhamar visszatérjenek a raktárkészlet szerephagyománynak megfelelő ruhakellékeivel, és miután beöltöztették továbbra is öntudatlan hősünket, elkezdődjék a klasszikus mese.

Ha úgy vesszük, Tamino a szörnyű valóság elől menekül a mesei fikcióba, ahol szintén akadályok tornyosulnak, de legalább tiszták a viszonyok, idővel elkülönülnek a Jó és a Rossz erővonalai, lehet küzdeni, és van esély a győzelemre. Le is folyik a megszokott beavatási szertartás, Sarastro birodalma beszippantja az ifjút, és bár a bölcsesség templomának főpapja kicsivel erőszakosabb az átlagosnál - a gyűlés bal- és jobboldali frakciójával többszöri nyomatékos ráhatásra megszavaztatja az utóbb elégedetten konstatált konszenzust -, a bevált rutin (némasági fogadalom, tűz- és vízpróba stb.) mentén haladva révbe juttatja a szelíd és engedelmes szerelmeseket. A finálé diadalmas apoteózisába azonban enyhe disszonancia vegyül, mert a három Hölgy a vesztes fél, az Éj királynője oldaláról habozás nélkül átáll a győztesekhez. De ami meglepőbb, az engedelmes Pamina, aki nemrég még azt kérdezte az őt Sarastro ellen fölbujtó anyukájától, miért nem nyerheti el Taminót beavatottként, váratlanul, a boldogság elérésének pillanatában odavágja a talárját, s a párját is kivetkőzteti belőle, azaz mintegy ráébreszti a boldogságszabályozó tervutasításos rendszert elhárító, független magánéletre. Kicsit furcsa, hogy ő teszi ezt, akit - ha megfigyeléseink helyesek - Tamino álmodik, de fogjuk föl úgy, hogy az álombeli nők is elég erősek ahhoz, hogy a tudatalatti vágyainkat érvényesítsék, végeredményben pedig mindegy, hogy ki kit álmodik, mert mindkettőjüket oda-vissza a rendező álmodja, mint Dsuang Dszi a lepkét, a lepke Dsuang Dszit, őket meg Szabó Lőrinc.

Elhamarkodottan vonnánk le a következtetést, hogy A varázsfuvola Szinetár Miklósnál a hivatalos társadalmi életmintával szemben az önálló, civil boldogságigényről szól. Arról is szól egy kicsit, de nem nagyon, mert ahhoz a rendezőnek mondania kellene a véleményét, és minden részletet ebbe az összefüggésbe ágyaznia, itt viszont több a sejtetés és a satírozás. Az is-is. Képzettársítások tömege indul el, kecsegtető távlatokat ígérve, részint háttérvetítéssel, részint a díszletekkel (Horgas Péter) és a jelmezekkel (Velich Rita). Kaleidoszkópszerűen torlódnak mindenféle ábrák és jelképek, ornamentikák és képletek, kozmikus jelek és szabadkőműves szimbólumok, a kultikus Mindent Látó Szem geometrikusan és naturálisan - bárki égi és földi Legfőbb Lényt belegondolhatunk -, a képária közben Pamina portréja áttűnéssel alakul az egyik művészettörténeti nőikonból a másikká, Nofretititől Botticelliig, Leonardóig, Klimtig, Picassóig, Warholig és tovább, mintha a női szubsztancia teljes spektrumát akarná felölelni. Sublódból válik koponyaszekreter, tükrös öltözőszekrény mögé - Pamina beparfümözi magát, amikor „szerepelni" indul - klasszicista architektúra térül-fordul, a Sarastro-parlamentet a gyermekelőadások táncikáló kisállatai ellenpontozzák (az első finálé közös matiné-ensemble minden korosztálynak), a szerecsen Monostatos politikailag korrekten „kaukázusi" fehér ember („sötét vagy kívül-belül", illetve „hazug vagy kívül-belül", mondja neki két, egymást követő előadáson különbözőképpen ugyanaz az énekes Sarastro szerepében). Kardok és fáklyatartó sisakok köszönnek ránk a hagyományból, a beavatási szertartáson Taminót koporsóba teszik, onnan is kiveszik, és amikor fontosnak ítélt szentenciákhoz, érnek, akkor - à la Bergman - rámutatnak a feliratozó gépen megjelenő szövegre. A sokat sejtetően kétarcú Sarastro először rokokó parókás, szigorú, fess, ridegen félelemkeltő lovag („Scarpia", mondta valaki találóan), aztán a szokásos paptaláros templomi bölcs. A három Gyermek közül kettő öltözetét tekintve kisméretű Tamino és Papageno, a harmadik a keretjáték civil Taminója pöttöm változatban, vagyis az „ártatlan én" vegyesen - valóságból és álomból - összeválogatott, kisded csapata kíséri végig a felnőtt utat. Mindez külön-külön - bizonyára - jelent valamit, de hogy együtt mit jelent, arra nem tudtam rájönni.

Sokat segít a zene, mondhatnánk fogódzót keresve, mégiscsak Mozart viszi a prímet, ő segít eligazodni a heterogeneitásban. Nem osztom ugyan a Schikaneder-librettó silányságát hirdető véleményeket, szöveg és zene ugyanarról a tőről fakad - más kérdés, hogy a kettő között markáns a minőségi különbség -, de kétségtelen, hogy az operisták szövegmondása (magyar színpadon) általában lerontja a muzikálisan megcélzott ethoszt, és gyakran erősen népszínművesíti a darabot (ez nem a bécsi „népszínjáték" ekvivalense), így a produkció még inkább két, inkoherens részre esik szét. Ráadásul A varázsfuvola nem lélektani realista (zenés) színház, ami leginkább megfelel a hagyományainknak. Az énekesek dolgát megnehezíti, hogy (zene)dramaturgiai felépítése nem ad lehetőséget pszichológiailag motivált szituációkra, itt markáns affektusokból, alapmagatartásból, gesztusból, lényegében formátumból kell építkezni, vagyis a jelenlétnek, a személyiségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint más operáknál.

Az Operaház szokás szerint két szereposztásban állította ki a művet, az egymást követő estéken - Fried Péter betegsége miatt - csak a Sarastrót alakító Kovács István duplázott. Nem a szerephez megkívánt eszményi mély basszus (amiből világszerte is alig akad), nem is a jelenlét súlyától önmagában uralkodó személyiség, mégis az előadás egyik legbiztosabb pontja, nemes, evokatív dallamformálással és a jellembe rejtett titokkal, mondjuk így, ambivalenciával, amely a prózamondásban is érzékeltetni tudja az emberi rétegeket, a kenetességet, az erélyt és a bölcsességet. A két este legteljesebb, legérettebb, legbeszédesebb teljesítménye az ifjúkori szerepéhez visszatérő Rost Andrea Paminája. Nem az álmodozó, passzívan szenvedő, a történtekre naivan rácsodálkozó, lírai tünemény, hanem szenvedélyes, dühöt és elkeseredést viharosan átélő drámai nőalak, aki hajlandó a kezébe venni a sorsát. A végén, ahogy lázadó daccal letépi magáról a beavatási palástot, és rohammal „beveszi" Taminót, az a legfontosabb, intenzíven megjelenő gondolat az előadásban. A telt, puha és érzéki szoprán a „szívhangok" teljes skáláját bejárja. Sáfár Orsolya finom, vokálisan karcsú, ihletett és finom kislány Pamina, megejtően lírai, ahogy „megágyaz" magának az öngyilkossági kísérlethez; élettapasztalatlanságában még nincs annyi keserűség, hogy zsigereiben érezze a fölszabadultság kényszerét: mint nem tetsző áruházi holmit veti le a közösségi egyenköpenyt.

Klein Ottokár biztonságos, a magasságokban is fel-felfénylő, csak néha kiélesedő tenor, Taminójában ugyan sok minden nem történik, azon kívül, hogy végiglépdeli a kötelező szerepfázisokat, ami a konzervatív konvencióhoz elég lenne. Itt viszont többet várnánk tőle, valamit, ami visszaigazolná a valóság-kataklizma és a menekülés (álom) közötti összefüggést. Pataki Adorjánnal ugyanez a helyzet, mindamellett homogén, bár kevésbé átfűtött és a felső régióban érezhető óvatossággal kezelt hangon énekli végig a szerepet. Két, merőben különböző Éj királynője jelenik meg a két estén. Miklósa Erika a furor megszállottja, indulatos, bosszúálló, koloratúrái darabosak, tombolóak, szaggatottak, pengeszerűen élesek, az első áriában (kis híján) tökéletesek, a másodikban kínosan üzemképtelenek. Kolonits Klára puhább, kétszínű anyatípus, a szánalomból indít, folyékonyabb, gömbölyűbb, gördülékenyebb koloratúrákkal, amelyek szintén kisiklanak időnként, hiába, gyilkos szólam. Bretz Gábor méltóságteljes (nem is olyan) Öreg pap, látszik, hogy befolyása, tekintélye van, ebben a felállásban veszélyes lehet a kedves vezetőre (ki fogják küldeni Brüsszelbe). Kováts Kolos ugyanebben a szerepben dohogó vidéki káplán, innen megy majd nyugdíjba. Mukk József és Szappanos Tibor két ambiciózus Fiatal pap; az utóbbi hangsúlyos dinamikáján érződik, hogy türelmetlenül várja az előléptetést.

Papagenón el lehet csúszni, és Haja Zsolt egy amatőr színkör harsány, durva, színfalhasogató népszínműves erőltetettségét produkálja „színészileg". Vokálisan is inkább a nyers hatás, mint a finomabb jellem, a hétköznapi életrealitás, a vágyódás és a turpisság humánus színeit hozza elő. Rezsnyák Róbert mindenesetre visszafogottabb, szerényebben használja a vidéki színjátszás ősrégi kliséit. Mindketten távol vannak a szerep hétköznapi természetességet és ikonikus életstratégiát hordozó jelentéstartalmától, illetve humanisztikus lehetőségeitől. Jakab Ildikó Papagena vokális megfogalmazásban, Gál Gabi a szerepkarakter egészében jobb, de mindketten átugorják a lécet. Akárcsak Megyesi Zoltán és Kóbor Tamás buffó vonásokkal felruházott, epekedő Monostatosa. A három Hölgy (Bátori Éva, Balga Gabriella, Gál Erika, illetve Wierdl Eszter, Meláth Andrea, Bakos Kornélia) egyaránt muzikális együttest képez, az előbbiek mintha több próbát kaptak volna, mint az utóbbiak, akikben valamivel több az esetlegesség, mint a végiggondoltság, de egymás közti rivalizálásuk mindkét esetben inkább kamu, azaz színházi sablon (például abgangot megelőző közhelycsipkelődés), mint belső indíttatás. A két gyermektrió csengő hangon énekel - biztonságos megoldással lányok is el vannak helyezve köztük, noha a megfelelő hangzáshoz fiúknak kellene lenniük -, és jól idomítva játszik.

A Kovács János vezényelte zenekarban több a poétikus árnyalat, a transzparencia, a karaktergazdagság és a klasszikus kereteken belüli emfázis, de Szabó Sipos Máté vezénylése is megbízható formai tisztasággal közvetíti a művet. A Strausz Kálmán védjegyét viselő kórus jól teljesít, a hangzás tömör és egységes. Hüledezve, egymásra pillantgatva nézik a szerelmesek tűz- és vízpróbáját, s a fináléra szerencsésen megmenekülnek a robbanástól, amelyet a három Hölgy három női asszisztense - három fekete özvegyre hajazó öngyilkos merénylő - idéz elő, égő gyújtózsinórral a kezében, de már off stage. Megbízóik azonnal át- és beállnak a záró apoteózisba. Papagenóék a családtervezési program későbbi, sikeres fázisát képviselik a fináléban, Tamino újra mai civilben van. Láthatóan még nem ébredt fel. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.