Imádom a 180 fokos fordulatokat

Komlósi Ildikó

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2014 május

 

 

 Szekeres Ildikó felvétele

A közelmúltban ünnepelte Komlósi Ildikó pályafutásának harmincéves jubileumát az Erkel Színházban. Ez az évforduló, no meg a küszöbön álló Richard Strauss-premier adta az apropót beszélgetésünkhöz.

- Hogyan vezet az út Békésszentandrásról a világ vezető operaszínpadaiig?

- Ez elsősorban az elmúlt évtizedek magyar zeneoktatásának köszönhető: nagyon korán kiszűrték a tehetségeket a különböző, alapfokú zeneiskolákra építő programok segítségével. Hatéves koromban megkértek, hogy tapsoljak vissza egy bonyolult ritmusképletet; s mivel ez sikerült, úgy ítélték, hogy tehetséges vagyok. Ettől kezdve folyamatosan tanultam szolfézst, zongorát, zenetörténetet, s ez olyan biztos alapokat nyújtott, hogy később, a szegedi Konzervatóriumban, majd a Zeneakadémián évfolyamokat is össze tudtam vonni (itt, Budapesten például a harmadikat és a negyediket, ami azzal járt, hogy harminckét vizsgám volt egy évben; ezért döntöttem úgy, hogy tizenhat év után abbahagyom a zongorát). A zeneakadémiai tanulmányaim végeztével mindenképpen el akartam menni Londonba egy posztgraduális képzésre, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Bár az Akadémián tanultam korábban németet és olaszt, szükségem volt az angol nyelvre. A Rózsa Vera tanárnőmnél töltött időszak alatt fantasztikusan jó képzést kaptam, de az itthoni alapok fontossága megkérdőjelezhetetlen volt és maradt számomra egész pályám során.

- Sosem volt Önben megingás, bizonytalanság a kezdeti időszakban a pályaválasztását illetően?

- Nem. Hatévesen még csak az örömöt éreztem, hogy muzsikálhatok, hiszen ez minden bánatomra és bajomra gyógyírt jelentett. Ha valamiért nem éreztem jól magam, oda mentem, ahol egy faluban a legközvetlenebbül találkozhatunk a zenével: a templomba, ahol elbújtam az orgona alatt, és onnan füleltem. Nagyon szerettem az egyházi énekeket, számomra ekkor még ezek jelentették a zenét. Később, mikor már a szarvasi zeneiskolába jártam, hallhattam nagyobb szabású koncerteket, sőt operát is itt láttam először, méghozzá a Szegedi Nemzeti Színház tájelőadása jóvoltából: a Bohéméletet játszották a csodálatos Berdál Valéria főszereplésével. Végigsírtam az előadást, akkor ért utol a végzetem... Nem tudtam többé opera nélkül élni. Nem sokkal később olyan szerencsém volt, hogy egy szarvasi tanárom elvitt magával Valikához, és énekelhettem neki. Ő megkérdezte, hogy hány éve tanulok énekelni, és mikor megtudta, hogy sosem tanultam, hitetlenkedett, mondván, hogy teljesen pozícióban van a hangom. Berdál Valéria elismerése és támogatása is olyan jel volt számomra, ami megerősített abban, hogy ez lesz az én utam. Akkoriban rengeteget sportoltam, viszont a gondolataim már csak a zene és az opera körül forogtak, emiatt vállaltam akár még családi konfliktusokat is a célom megvalósítása érdekében: a szegedi konziba csak úgy mehettem el, hogy édesanyám - apukám tiltása ellenére - gyakorlatilag megszöktetett otthonról.

- A Zeneakadémia elvégzése után következett tíz év az Operaház szerződtetett tagjaként. Hogyan látja ezt az időszakot? Volt-e lehetősége a tudatos pályaépítésre: megfelelő szerepeket kapott-e megfelelő sorrendben?

- Nagyon sokat köszönhetek tanáromnak, sőt mesteremnek, Mikó Andrásnak: az ő jóvoltából a kezdetektől nagyszerű szerepeket kaptam. Az első nagyobb feladatom A rózsalovag Octavianja volt az ő rendezésében. Bár, mint tudjuk, Strauss nagy hangi és technikai felkészültséget igényel, testalkatommal és muzikalitásommal ki tudtam egészíteni a talán kicsit hiányos énektechnikámat. Kicsit később szintén Mikó rendezésében énekeltem a Gioconda Lauráját, amit utána sokáig félretettem: többet vártam magamtól, úgy éreztem, mellhangokból és középhangokból jóval többet igényel ez a szólam - sok évvel később a Veronai Arénában már magaménak éreztem a szerepet. Hasonlóképp történt Amnerisszel: három előadás után visszaadtam a szerepet, mert hiába győzködtek, hogy mennyire nekem való, tudtam, hogy ekkor még nem volt itt az ideje. Kiemelkedően szép előadások voltak a Békés András által rendezett Dido és Aeneas, valamint a Boleyn Anna, amelyben Jane Seymourt énekeltem. Visszatekintve szinte felkiáltok: Istenem, miért nem most jönnek ezek a lehetőségek! Egy részük bizony korai volt még akkor - de a lényeg, hogy sokakkal ellentétben, akik nem tudnak nemet mondani, nem mentem tönkre. Annyira szeretek énekelni, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy tönkremenjek!

- Volt olyan pillanat az első tíz évben, amit akár a szakma irányában, akár a közönség felé áttörésnek érzett?

- Talán az 1993-as Carmen-premier volt ilyen, amelyet Szikora János rendezett, s amelyben Kelen Péter volt a partnerem. Rendezőileg szokatlanul erősen kézben tartott előadás volt, olyan alaposan végiggondolt koncepcióval, és azon belül is olyan erőteljes vízióval Carmen szerepéről, hogy az egyik kritikának nem véletlenül volt az a címe: Carmen, a bika. Korábban csak egyetlen produkcióban énekeltem Carment, Bregenzben, ahol minden professzionalizmus mellett is elsősorban a látványosság volt a lényeg; itt viszont mondatról mondatra dolgoztuk ki a szerep pszichológiáját. Egy érzékeny művész persze képes a karakter érzelemvilágát pusztán a hangjával is megjeleníteni, ám a Carmen próbafolyamata során ráéreztem a teljes színpadi játék ízére, és azt hiszem, ha nem megyek férjhez Olaszországba, aminek következtében hosszabb időn keresztül nem voltam itthon, alighanem itt is teljesen más irányba terelte volna a művészi fejlődésemet ez a színészi megújulás. Ám ennek köszönhetem azt is, hogy rádöbbentem: énektechnikailag nem állok azon a szinten, ahová ekkorra színészileg eljutottam. Nem szégyellek erről beszélni, mert azt hiszem, minden énekes pályája során eljön a pillanat, amikor a fiatalos elán már nem repíti tovább. Hiába ment jól a külföldi karrierem, és hiába vigyáztam a hangomra, eljött a pillanat, amikor elhatároztam: egy időre abbahagyom a fellépéseket, és az alapoktól elkezdek ismét éneket tanulni. Megkerestem egy jó nevű olasz tanárnőt, és belevágtam. Ez szerencsésen egybeesett gyermekem születésével is, így aztán fél év elteltével technikailag felkészültebben határozhattam el magam egy részleges szerepkörváltásra. A mai napig járok énektanárhoz, és tanácsot kérek bizonyos kollégáimtól: nekem fontos, hogy ha majd eljön az ideje, úgy fejezzem be a pályámat, hogy azzal én is elégedett legyek.

- Nem okoz-e konfliktust, ha egyazon szerepet két, homlokegyenest ellenkező rendezői koncepcióban kell megvalósítania? DVD-n láthattuk például az Ön Amnerisét Robert Wilson és Franco Zeffirelli rendezésében is...

- A bennem élő Amneris-kép mindig változatlan marad. Éppen ezért elsőre sokszor megrémülök, és azt hiszem, nem vagyok képes arra, amit a rendező elvár tőlem. Aztán a próbák során fokozatosan rádöbbenek az ellenkezőjére, és egyre több erőt ad, hogy meggyőzöm magam: de igenis, képes vagyok. Wilson mozgásszínházat csinál, amit a saját érzelemvilágunkkal vegyítünk. Nehezebb ilyen testhelyzetekben, pozíciókban énekelni, ám abban a pillanatban, hogy megértjük a rendszert, amit Wilson kialakított, a nehézség segítséggé válik. Mindketten meglepődtünk, amikor még nem próbált részeket egyszer csak megcsináltam úgy, ahogy ő azt előzetesen elképzelte. Izgatottan kiabált fel a színpadra, hogy honnan tudtam, hogy ezt szeretné, amire csak azt tudtam válaszolni: „Tőled!". Ehhez a fajta mozgáskultúrához persze adottság, érzékenység is kell: ezt én „föntről" kaptam. Meggyőződésem, hogy az érzelmeket nem gesztusrendszerben, hanem természetesebben megjelenítő Zeffirelli-féle színház is hasonlóan működik, csak klasszikusabb értelemben. Sokan viszolyognak a Wilson-féle modernségtől, számomra azonban ez a gondolkodás- és játékmód egy bizonyos szempontból könnyebb, mint a Zeffirellié. Hiszen mi a legnehezebb, ha nem magát a letisztult egyszerűséget és az életszerűséget eljátszani? Szeretem, ha efféle kihívások elé állítanak, hiszen a megújulás munkára és gondolkodásra késztet, és ezáltal születnek erős produkciók a színpadon.

- Nehézséget okoz-e, hogy A kékszakállú herceg vára Juditját a nemzetközi színpadokon is szinte azonosítják Önnel?

- Nincs súly, csak boldogság. Huszonhárom éves korom óta éneklem, kéz a kézben, együtt nőttünk föl, s Judit így lett fokozatosan kislányból nő, majd asszony - ám olyan asszony, akiben még megvannak az előző stációk emlékei is. Sokszor elmondtam, hogy szinte jobban szeretem koncertszerűen énekelni, mint színpadon, hiszen borzasztóan nehéz meggyőző rendezői koncepciót kitalálni a darabhoz. Gyönyörű emlékeim vannak azonban azokról az előadásokról, amikor csak két ember állt a pódiumon - legtöbbször Polgár Lászlóval formáltuk meg a párt. Ő is fiatalon kezdte énekelni a Kékszakállút, később már őszülő hajjal: ezáltal jelmez nélkül is tökéletes jelenség volt, s amikor elkezdte mondani a prológot azon a felejthetetlen orgánumán, mindenkiben meghűlt a vér. Rengeteg helyen énekeltem hatalmas sikerrel, összesen több mint százötven alkalommal, s mindig ügyelek arra, hogy a legszebb ruhámban lépjek föl, hiszen Juditként én a nőt képviselem. Ugyanakkor azért is örökre hálás leszek, hogy megtalált ez a szerep: magyarkodás nélkül mutathatom meg benne a világnak az igazi, mélyen magyar művészetet, amivel Bartók megajándékozott minket.

- Következő itthoni feladata Richard Strauss operája, Az árnyék nélküli asszony lesz, egy komplikált, zeneileg nehéz opera, amit idehaza még sosem játszottak...

- Én nem tartok tőle, hogy ez problémát jelentene, hiszen a budapesti publikum nagyon jó és értő közönség. Az utóbbi években az Operaház sok Strauss-darabot tart műsoron, ami jó előkészület volt a legigényesebbhez, Az árnyék nélküli asszonyhoz. Ebben az én figurám, a Dajka a legnehezebb: mikor felkért rá a Metropolitan (ahol a szerepet életemben először énekeltem, az idei évad első felében), az egyéves felkészülési időszak alatt három olyan pillanat is volt, amikor majdnem visszaadtam. Nagyon kevés próbánk volt rá, és a produkció többi szereplője már mind énekelte a szerepét korábban. Ez volt a sokadik Met-produkcióm, eddig minden alkalom után visszahívtak, és éppen ez bizonytalanított el: vajon megéri most kockáztatni? A darab négyórás, és ebből én csaknem három órát a színpadon vagyok, ráadásul rengeteget kellett mozognom, amit szerencsére fizikailag is bírtam, a végére pedig már igazán élveztem is. Itthon a húzások következtében „csak" háromórás lesz az előadás, ami bizonyosan könnyebbséget jelent, de még mindig én éneklem a legtöbbet... Szédületes, ahogy Strauss olykor szándékosan csúnya zenét komponált, hogy elérje a célját. A Dajka gyűlölete az emberi faj iránt kifejezetten groteszk hangzásra inspirálta a zeneszerzőt, és nehézség az is, hogy a folyamatos utálkozás mind a mezzo lágéban, mind az alsó és fölső regiszterben komoly hangi produkciót igényel. Egy darabot akkor érdemes bemutatni, ha egy színháznak adott a szereplőgárdája, és mindenki után szinte kiabál a szerep. Ismervén kollégáimat, úgy gondolom, ez most így is lesz. Én pedig örülök, hogy egy újabb karakterrel bővült a repertoárom, hiszen a pályám kezdetén azt kívántam, ne legyek háromszerepes énekes. Imádom a száznyolcvan fokos fordulatokat! }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.