Új magyar művek a színpad bűvöletében

Hangversenyciklus a Fészek Művészklubban

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2014 február

 

Megyeri Krisztina - Felvégi Andrea felvétele

Lírai szövegek, regényes hangulatok, valós és elképzelt személyek, drámai helyzetek álltak az Új Magyar Művek 16. hangversenyciklusának középpontjában. A legtöbb mű - felvállaltan vagy „titokban" - irodalmi-színházi inspirációról árulkodott, a hangversenyekről készült felvételeket végighallgatva e beszámoló szerzője úgy érezte, hogy a 2013-as Fészek-koncerteken viszonylag sok vokális vagy kvázi-vokális kompozíció szólalt meg. Lássuk, valóban így volt-e.

Kezdjük a sort a dalokkal. Sáry Bánk és Megyeri Krisztina Gárdonyi Géza-szövegekre komponált egy-egy ciklust. Mindketten regisztrálták, hogy a szerző nyelve, stílusa, költői világa nem automatikusan, nem magától értődően nyílik meg a 21. századi zeneszerzés számára. Sáry Bánk tulajdonképpen „töredékesítette", tovább lirizálta a kiválasztott Gárdonyi-passzusokat, s olyan közvetlen beszéd-, illetve énekhelyzetet hozott létre, melyben mind az ének, mind a szöveg természetesnek hatott. Sáry Bánk lefejtette e szövegekről az irodalmiasságot, olyan dalokat írt, melyek nemcsak az egyszerűségre való készségről, az egyszerűség iránti alkotói vágyról, hanem az erre való képességről is tanúbizonyságot adtak. Jónás Krisztina pedig úgy adta elő ezeket a kíséret nélküli dalokat, hogy azok plaszticitása, közvetlensége, nemes hétköznapisága tökéletesen nyilvánvalóvá vált. Megyeri Krisztina másik utat választott. Elképzelte a kiválasztott szövegek autentikus zenei kontextusát (például a 19. századi műdalt), s e hajdan volt nyelvet alakította át önmaga számára. Az eredmény részben (vagy „csak") stílusjáték, de annak kifejezetten izgalmas. Ducza Dóra a szerző zongorakíséretével adta elő.

Nógrádi Péter (Tengertánc - Weöres Sándor „Kodály Bicíniáira emlékezve" című versére) valaha egynemű karra fogalmozott tételeit most ének, klarinét és zongora triója (Heiter Melinda, Galavics Gábor és Balog József) adta elő. S ha az ének szólamát is egy hangszerre bízta volna a szerző, akkor most e sziporkázó kis ciklust néhány bekezdéssel lejjebb, a szövegtelen zenés színházak között dicsérném.

Juan Ramón Jiménez versét (El viaje definitivo - A végleges utazás) dolgozta fel 1980-ban Sáry László. A vonószenekarra és szopránra komponált sűrű és impulzív hangulatképet Csordás Klára és a Rondino Együttes adta elő. Az Utazás Ixtlán felé című tételhez hasonlóan spanyol ajkú költő verseit dolgozta fel Karosi Bálint is. A Poems of the Night (dalciklus Jorge Luis Borges verseire) a szöveg akusztikus asszociációit bontotta ki, mintha a dalok egy-egy öntudatlan „hangreflexből" sarjadnának ki. A Dél című szöveg magáról a versről, erről a speciális szövegtárgyról szólt, melyet megfoghatatlannak, légneműnek mutatott, olyannak, mint amilyen a hirtelen felszáradó, nyári páracsepp, vagy egy szétpattanó buborék. S e kép vált hallható effektussá a dal végén. A második (Rémálom) fémes hangzásokból táplálkozott (ezzel is utalva a megidézett király vaskoronájára), a harmadik (Belső udvar) a külvilágra fokuszáló korábbi hangképektől egy (a cím által sugalmazott) belső tájra vitte át a hallgatóságot, s ekként ez a tétel tűnt a leginkább dalfogantatásúnak. A hangképek naturalisztikus megjelenítését szolgálta az izgalmas (ütőhangszereket, harmonikát is felvonultató) ensemble-hangszerelés. Az előbbieket Láng Zénó, az utóbbit Szatzker Zsanett szólaltatta meg. Vámosi Katalin szép hangon, de néha szokatlan kiejtéssel énekelt, Horváth Balázs pedig határozott profilt adva irányította a THReNSeMBle Együttest.

Horváth Balázs zeneszerzőként is jelen volt a műsorban. Férfiszemmel/Női szemmel című, különböző költők verseire írt ciklusából öt tétel hangzott el. A teljes mű ősbemutatójára az Átlátszó Hang Fesztiválon kerül sor, melyről kritikai értékelést e folyóirat következő számában olvashatnak.

Három kórusművet adott elő a Kecskeméti Ars Nova Énekegyüttes (kórusvezető: Kiss Katalin). Csíky Boldizsár ballada- (Nagy hegyi tolvaj), Vajda János és Zombola Péter liturgikus szövegre komponált. Soha nem egyszerű egy balladát kórussal énekeltetni, ugyanakkor e vállalkozás igen szép hagyományra tekint vissza. Csíky Boldizsár műve magára a hagyományra is hivatkozik, talán túlontúl is sok e kompozícióban a reflexív elem. Vajda János (Ave verum corpus in G) mind a szöveg, mind a hivatkozott hagyomány tekintetében egyszerűbb utat választott. A szöveg már-már semleges, a zenei anyag pedig egy széles értelemben vett - akár amorfnak is ható - hagyományra utal. Zombola (Libera me) konkrétabb, 15-16. századi kánontechnikákra, s gregorián dallamra hivatkozó műve olyan, mint egy találmány, legfontosabb tulajdonsága a működőképesség. Működik! - kiált fel a konstruktőr, amikor látja legújabb szerkezetének beindulását. Hasonlóan emfatikus élményt nyújt a Zombola-kompozíció is, azt hiszem, hogy a művészi tett lényegét magában a megtalálásban ragadhatjuk meg: a szerző olyan felépítésű gregorián-dallamot dolgozott fel, mely alkalmasnak mutatkozott (vagy alkalmassá vált) a különböző proporciók szerinti kánonok kialakítására.

Távolról kórusműnek „látszik" Gryllus Samu Két nő című darabja, mely közelről persze nem az, hanem „vokális színház". Gryllus (Orbán Eszterrel karöltve) egy kisregényt (Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina) gyúrt át. A regény sajátos zenei szerkezete (a motivikus redundancia), illetve (nem a regényelméletből ismert terminus technicus értelmében vett) polifóniája eleve konkrét zeneiséggel rendelkezik. E prózaszövegben maga a dramaturgia válik polifon természetűvé: azonos eseményekről különböző (jobbára egyidejű) beszámolókat olvashatunk. E bábeli zűrzavar teremti meg a regényben és Gryllus darabjában is az akusztikus hangulati bázist. Aki ismeri a könyvet, nagy kedvvel merülhet el a Gryllus által újrateremtett hangkáoszban, aki nem, az bánkódhat, hogy az elmerültség (elveszettség) érzetét tovább mélyíti az a körülmény, hogy a librettót nem a regény nyelvén (magyarul), hanem németül koncipiálták. Már nem hagyatkozhatunk csak a hallgatásra, olvasni is kell. Úgy tűnik azonban, hogy a nyelv a szokásosnál kevésbé determinálja a zenei anyag alaptermészetét, érdemes lenne tehát kialakítani egy magyar nyelvű változatot is. Az idősödő operaházi kottatáros szerelmi ámokfutását ecsetelő regény végeredményben arról szól, hogy az „én" önmagáról szerzett benyomásai szükségszerűen ellenmondásosak, maga a személyiség pedig nem más, mint ezen ellentmondások összessége. Az integritásba vetett hit puszta babona, s e konklúziót Gryllus (és az À la cARTe Énekegyüttes) is tökéletesen megragadta.

Míg a Két nő hátterében mindig ott áll egy mitikus ház, az OPERA, addig Melis László fagottokra írt darabja magában a mitikus házban játszódik. A Commedia del fagotto egy velencei történetet mesél el az olasz vásári komédiák (akarom mondani: az opera buffa) modorában. A négy szerepet (Pantalone, az ellenszenves uzsorás; Aurelio, toszkán nemes; Vittoria, fiatal, szemrevaló lány; Brighella, az életművész) fagottok alakítják, s csak mellékkörülmény (de mosolyt fakasztó), hogy a fiatalokat megjelenítő fagottszólamokat valóban fiatal előadóművészek, Pantalonéét pedig Lakatos György adta elő. Az általa és ifjú kollégái (Stefán Zsófia, Tóth Sára Rebeka, Duffek Mihály) által alkotott Corridor Quartet, úgy tűnik, a következő évek egyik kedvelt kamaramédiuma lesz. A négy fagott adta izgalmas hangzás immár számos komponistát inspirált.

A velencei mesében Pantalone hiába vágyik Vittoriára, hiába szeretné visszakapni kölcsönadott pénzét, Brighellának köszönhetően megüti a guta, s ezzel tulajdonképpen mindenki jól jár. A történet egyes epizódjait (à la Stravinsky) a narrátor (jelen esetben Melis László) előre elmeséli, a karakterfagottok pedig megjelenítik az elhangzottakat, illetve jellegzetes mozgásba, hangvételbe, melodikus toposzokba fordítják át. Melis igen szórakoztató, humoros, helyenként kifejezetten szellemes muzsikát komponált, s érteni vélem, hogy miért tekinti e művét „valódi, igazi operának". Igazi, mert zenéjének nincs szövege.

Ha van szöveg nélküli dal, miért ne lehetne szöveg nélküli zenedráma - tehetnénk fel egy régi kérdést. Király László Emlékezés barátainkra című triójában (Klenyán Csaba - klarinét, Bizják Gábor - kürt, Banda Ádám - hegedű) a három hangszerrel színházi jelenetet mintázva alakít ki különböző interakciókat. Az instrumentumok egyben allegorikus alakok (helyesebben: valóságos személyek allegóriái). Egy új hangszer megszólalása színpadi értelemben belépés, a duett dialógus, a tercett oldott csevegés, az elhallgatás pedig távozás. Kérdés maradt ugyanakkor, hogy a hangszerek beszélnek-e valamilyen konszenzuális, könnyen hozzáférhető nyelvet, vagy a külső szemlélőnek pusztán a „helyzet" létrejöttének konstatálása a feladata. Bujtás József triójában (Kiss Péter - zongora, Szendrey Dániel - kürt, Ölveti Mátyás - cselló) szintén könnyebb tájékozódni, ha jelenetként hallgatjuk. A csillagos ég és a kozmosz rejtélyei tehát - címével ellentétben - nem a hajdan volt szférák zenéje utópiáját porolja le, az egymásnak feszülések nagyon is földi világát skicceli fel. Pócs Katalin (Emlékdarabok zongorára) darabjának mindkét tétele „emlékmű". Egy-egy alakot, illetve az alakhoz kapcsolódó hol személyes, hol drámai mozzanatokat felidéző kompozíció. Egyik sem hosszadalmas memoár, pusztán egy felvillanó kép, a sok-sok emlékképből kikristályosodott töredék, de valahogy mégis szubsztanciális töredék. Kollár Zsuzsa előadása igen jól érzékeltette, jól közvetítette a komponistát vallomásra kényszerítő egykori hangulatot.

Vonószenekar és cimbalom egyidejű jelenlétére számít Horváth Márton Levente munkája, a Falak. A szerzői kommentár beszédes megfogalmazása szerint a „kompozícióban egymással köszönő viszonyban sem lévő zenei anyagok szólnak váltakozva", a mű tehát a dialógushelyzet azon speciális esete, mely a dialógus tagadására épül. Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy még a legabszurdabb párhuzamos monológok is dialógussá kovácsolódnak össze a színpadon, egy zenei előadásban pedig még inkább. A zenei percepció számára gyerekjáték két elkülönülő réteg összehangolása. Horváth Márton Levente darabjában is „összehangolódnak" a különböző zenei anyagok, s talán nem is kizárólag a befogadói percepció által.

Hosszú marimbaszólót, sűrűsödő-ritkuló anyagok dinamikus láncolatát vetette papírra Kondor Ádám. A Wege aus dem Schlamassel (Kiutak a slamasztikából) utolsó szakasza színházi élmény. A marimba hosszadalmas magányát a szó legszorosabb értelmében belépő hangszeresek törik meg. A színpad benépesül (Rabovay Júlia - hegedű, Tornyai Péter - brácsa, Kántor Balázs - gordonka, Rákóczy Anna - fuvola, Rozmán Lajos - klarinét, Horia Dumitrache - basszusklarinét, Winkler Balázs - trombita), a marimbahangot eleinte körülveszi, majd ellepi a hangszeres korál. Puszta hangélményként (azaz felvételről hallgatva) a forma arányai inkább zavarba ejtenek, meghökkentenek. Ugyanakkor színpadi akcióként maga az előadás hatásos. Kérdés, hogy a kettő miként egészíti ki egymást. Vajon a színpadi hatás nem érvényteleníti a darab legfontosabbnak tűnő, legkarakteresebb tulajdonságát, magát az aránytalanságot?

Marimbán Bolgár Dániel játszott. Szép pianókat, puha felületeket alakított ki, a pregnáns hangok viszont (pedig nem kellene, hogy feltétlenül így legyen), sprőden, esetlegesen szólaltak meg. Kielégítően sikerült Kósa Gábor darabjának (Ballada szóló marimbára) előadása. Az etűdszerű kompozíció jó technikai színvonalon, ízlésem szerint azonban kissé fantáziátlanul szólalt meg, de ezúttal is kifejezetten érzékinek találtam a pianóit.

 *

 Nagyjából eddig tart a „regényes hangulatokat és drámai helyzeteket" körvonalazó művek lajstromozása. Az alábbiakban absztrakt zenéről lesz szó, de kezdjük a sort határesetekkel. Vig Tommy két, össze nem illő ember baráti beszélgetését ültette át tubára és vibrafonra. A mű kissé a vibrafonos (Vig Tommy) felé „lejt", de hát hol van az „megírva", hogy mindenkinek ugyanannyit szabad csak beszélni? Hollós Máté új műve (Quintetto da concertina) sajátos hangszerelése, a zenei anyagok rapszodikus összekapcsolása (vagy inkább össze nem kapcsolása) megizmosodó retorikus hajlamról árulkodik, ami a lírikusként elkönyvelt Hollóstól mostanában nem meglepő. A formát - különösen a darab második tételében - dramatikus eseménysorként koncipiáló munkát valamiféle jóleső fésületlenség jellemzi. Ki tudja, mennyire írható mindez az előadás rovására (Szatzker Zsanett - harmonika, THReNSeMBle Együttes).

A Melis-darab környezetében nehéz a fagottban nem egy buffa-hőst látni, annak ellenére, hogy a Corridor Quartet számára írt kompozíciók tiszta absztrakciók voltak. Táncabsztrakciók (Borbély Mihály: Bolgáros; Madarász Iván: Slow Fox és Ragtime), dalabsztrakció (Duffek Mihály: Legenda), vagy egy előadásmód (jazz) absztrakciója (Csuhaj Barna Tibor: Clap Dance). Valamennyi mű nagyszerűen aknázta ki a fagottkvartett hangszínparadoxonjait, mindegyik darab egy-egy akusztikus fata morgana volt.

Dubrovay László 12 tételes, elektroakusztikus zenei eszközökre komponált ciklusából (Computer Mikrokosmos) két tétel hangzott el, a Könyörgés (No. 7) és A clown utolsó álma (No. 12). Dubrovay e darabokban - látszólag - más utakon jár, mint a közelmúltban hallott, a formaelvek és a hangszerelés tekintetében hagyományosabb kompozícióiban. A Könyörgésben a szerző egy összetett gesztusvilág finom zenei absztrakcióját, mérnöki-mértani értelmében vett vetületét hozta létre. Mérnöki, de nem steril zene volt ez. Régen találkoztam már ilyesféle szintetizátorhangzással, melyben nem tűnt fel vagy nem zavart a hanganyag digitális jellege. Bizonyára hasonló leképezés-technikákkal dolgozik Dubrovay „analóg" hangszeres zenéjében is, ám úgy tűnik, hogy azokban a művekben túlságosan is az előtérbe tolakodnak formai és szerkezeti tipológiák, melyektől épp a lényeg nem látszik, a transzformáció mikéntje.

Tipikus formulák tűnnek fel A clown utolsó álmában - mint például a jellegzetes vonalvezetésű dallam és harmóniakapcsolatok, a verkliszerűen ismételgetett valcerritmus - , ám a hangbeállítások, effektek, szűrők hatására mindezek az elemek korántsem tipikus módon találkoznak (vagy térnek ki egymás elöl), a rétegek sajátosan úsznak el egymás felett. (Mindez nyilván csak egyfajta érzet, mert az egyes rétegek numerikusan bizonyára a frame-ek nagyságrendjében is szinkronizált módon kerültek egymás fölé.

Fekete Gyula átlagos nehézségű darabként jellemezte új fuvola-zongora-kettősét. Ám a kompozíció előadása adós maradt a problémátlan építkezés, a zenei anyag természetes kibontakoztatásának illúziójával, a hangvétel és a hangadás magától értődő közvetlenségével. Playner Ilus (fuvola) és Turós Enikő (zongora) interpretációja a műnek egyfajta iskolás jelleget kölcsönzött.

Ha iskola, akkor magasiskola Soproni József Bach nagy sorozatára hivatkozó három zongoradarabja. A Prelúdium és fúga (in Esz, in F, in B) beszélget a nagy művel, de nem az elődtől elcsent szavakkal, s lám, a saját szókincs is kiállja a szerkezet próbáját. A könnyen éttekinthető előadást Baráth Andrásnak köszönhettük. Bujdosó Márton figyelemreméltóan saját nyelvet beszél új ensemble-kompozíciójában (...read the unshapeable shock night... - Hopkins). Darabja nem nélkülözi a mágikus erőt, látomásos hangfolyam, melyről a küszöbön álló újrahallgatás után (szintén az Átlátszó Hang Fesztiválon) részletesebben is referálok majd.

Pertis Jenő vonószenekari Adagiója 1980-ban keletkezett, rádiófelvétel született a műből, hangversenytermi bemutatójára a Lázár Eszter szerkesztésében megrendezett Fészek-koncertek adták a lehetőséget. A Rondino Együttest Gémesi Géza vezényelte.

Hangszeres monológokkal jelentkezett Sári József (Novelette, no. 7) és Láng István (Scherzo strepitoso). A Novelette szólistája Horváth Bence volt (trombita); Láng „zajos, lármás" scherzóját Lukácsházi István (nagybőgő) adta elő.

Beszámolóm végére hagytam Balassa Sándor két művét. Az oboára és brácsára írt Négy miniatűrt (op. 132) és a hegedű-angolkürt hangszerelésű Tavaszváró kettősöket (op. 125) Ábrahám Márta (brácsa, hegedű) és Lencsés Lajos (oboa, angolkürt) szólaltatta meg. A produkciójukat szívesen jellemezném „nagyszerűnek", ha nem azt gyanítanám, hogy a Balassa-műveket nem is lehet máshogyan játszani, csakis nagyszerűen. A végtelenül egyszerű imitációkban míves naivitással kialakított leheletformák (Balassa tételei rövidek, de nem töredékesek) esszenciális, tiszta zenei fogalmazású, játékos zeneszerzői ujjgyakorlatok. A Négy miniatűrben van valami lényegi, de a lényegre törés erőszakos retorikája nélkül. Kissé komplikáltabbak a Tavaszváró kettősök, s a komplikáltabb zenei szerkezet (automatikusan?) összetettebb pszichológiai helyzetet, ambivalensebb létállapotot tükröznek. Megható darabok. Fészek Művészklub, 2013. november 20., 27.; december 4., 11. Rendező: Fészek Művészklub

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.