Muzsika 2003. november, 46. évfolyam, 11. szám, 21. oldal
Alan Walker:
A weimari oroszlán: Liszt és tanítványai
Fejérvári Boldizsár fordítása
 

1

Liszt volt nemzedékének legnagyszerűbb zongoratanára. A tanítás zenészlétének középpontjában állt serdülőkorától, az 1820-as évektől kezdve élete legutolsó hónapjáig, 1886 júliusáig. Azt mondják, több mint négyszáz növendék ment át a kezén, és sokuk kimagasló eredményeket ért el. Gyakorlatilag Liszt teremtette meg a "mesterkurzus" fogalmát, amely mind a mai napig él. Hitt abban, hogy a fiatal művészeket zeneileg ösztönzi egymás társasága, a versengés légköre pedig megemeli a művészi színvonalat. Tanítványainak első generációjához tartozott Tausig, Klindworth, Bronsart és Bülow. Ám a második nemzedékben is találunk nagy hatású művészeket, amilyen például Moriz Rosenthal, Alexander Siloti, Emil Sauer, Eugène d'Albert és Arthur Friedheim; közülük egyesek még az 1940-es években is éltek. Lemezfelvételeik lenyűgöző bepillantást engednek a zongorajáték aranykorába, amely már mindörökre letűnt.

Milyen tanár volt Liszt? A témáról sok-sok írott feljegyzés maradt fenn, melyek nem kis része maguktól a tanítványoktól származik. Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt "metódusa", sem "szisztémája", ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. Távol állt tőle a zongorajáték technikai folyamatainak elemzése. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az ő számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. "A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza" - mondogatta azoknak a növendékeinek, akik még technikai segítséget igényeltek volna. Ennek megfelelően viszont azok a tanítványai sem tettek rá mély hatást, akik hivalkodtak technikai tudásukkal. "Érdekel is engem, hogy milyen gyorsan tudja lejátszani az oktávjait!" - dörrent rá egyik növendékére, aki épp Chopin Asz-dúr polonézének híres oktávmenetét játszotta. "Amit hallani akarok, a lengyel lovasság lovainak patkódobogása, amint erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az ellenséget."1 Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt - a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát - a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak, mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről.

A weimari órákat rendszerint heti három alkalommal, hétfőn, szerdán és pénteken, délután fél négy és hat óra között tartották. A növendékek a Hofgärtnerei zeneszalonjába gyűltek, és kottáik egyre nagyobb halmot alkottak a zongorán. A termet betöltötte a várakozás feszültsége, amint lesték, mikor lép be Liszt. Aztán elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártak. Hátul valaki ezt suttogja: "Der Meister kommt!" Mindnyájan fölállnak, és tiszteletteljes csendben nézik, ahogy Liszt belép és a zongorához megy. Miután mindenkit üdvözölt, a kottarakás felé fordul, lapozgatni kezd benne, míg olyasmit nem talál, amit hallani akar; ekkor magasba emeli a kottát és megkérdi: "Ki játssza ezt?" Erre előlép a boldogtalan növendék, és kezdetét veszi az óra.

A zeneszalonban két zongora áll, egy Bechstein hangversenyzongora és egy kicsi pianínó. 2 A tanítvány a Bechsteinhez lép, míg Liszt elhelyezkedik a pianínónál. Liszt általános bevezető szavait követően a növendék eljátssza a darabot, miközben Liszt és a többi tanítvány figyeli, majd a mester tesz néhány észrevételt, és esetleg maga is eljátssza a művet. Értékes pillanatok ezek, és a levegő vibrálni kezd, mikor Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról, amely eddig be volt zárva a kotta hangjegyei mögé. Liszt ihlető erő volt. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.

Mindez éles ellentétben állt Liszt némely kortársainak felfogásával, akik szinte megszállottan imádták a technikát. A kor számos pedagógusa - többek között Rudolf Breithaupt, Theodor Kullak és Ludwig Deppe - úgy vélte, a zongoristákat a katonákhoz hasonló módon, tömeges kiképzés révén lehet termelni. Szerintük megfelelő idő elteltével a "katonák" menetoszlopban lépnek majd ki a műhelyek és konzervatóriumok ajtaján, és meghódítják az egész világot. Kalkbrenner speciális kartámasza állítólag elősegítette, hogy a csuklók a játéknak megfelelő oldalirányú mozgásokhoz "idomuljanak". Kullak, aki mindennemű fölösleges mozgást helytelenített, ragaszkodott hozzá, hogy növendékei a kézfejükre helyezett pénzérmét egyensúlyozva játsszanak. (Egy tanítványa fanyar humorral megállapította, hogy ennek egyetlen eredménye az lett, hogy rengeteget gyakorolták a földre hullott érmék felszedegetését.) A mechanikus segédeszközök leghírhedtebb példánya azonban a Johann Logier-féle "Chiroplast" volt, pálcikák és gyűrűk bámulatos szerkezete, melybe az áldozatnak bele kellett illesztenie mind a tíz ujját, s ez, akár valami bilincs, megfosztotta a kezeket minden szabadságuktól. Ám Kullak aprópénzénél, Kalkbrenner karfájánál és Logier Chiroplastjánál egyaránt borzalmasabb volt a feltartóztathatatlanul terjedő divat, hogy a fesztávolság növelése végett felvágták az ujjak közti hártyát. 3 Az ilyesmi Liszt szemében sanyargatás volt, és mivel tudta, hogy leendő zongoristák százai tekintik példaképüknek, elutasította. Amikor egyik tanítványa, Johanna Wenzel (aki később a brüsszeli konzervatórium tanára lett, és hozzáment Liszt másik tanítványához, Juliusz Zarębskihez) a tanácsát kérte a műtéttel kapcsolatban, Liszt így felelt:

Igen tisztelt Kisasszony:

Nyájas soraira válaszolva mélyen esdekelve kérem Önt, ne gondoljon többé a barbár ujjoperációra, és inkább játsszon élete végéig minden oktávot és akkordot hibásan, semmint hogy ilyen bolond merényletet kövessen el kezei ellen.

A legmélyebb köszönettel és tisztelettel üdvözli Önt

F. LISZT

Weimar, 1872. június 10. 4

Liszt az effajta ötleteket tévesnek és ugyanakkor veszélyesnek is tartotta. Külsődleges dolgokon alapultak, és figyelmen kívül hagyták a mélyebb igazságot. A zongoristák, akár a növények, természettől fogva léteztek. A kertész ápolhatja a növényt, de létrehozni nem tudja. Így áll a dolog a zongoristák tanárával is; ápolhat, de nem teremthet. Továbbá minden jó zongorista bensőjében ott lapul a muzsikus, aki felszínre akar törni. Liszt azt a feladatot vállalta magára, hogy felszabadítsa. Ha a muzsikus felszínre került, minden más magától megy már, beleértve a technikai fejlődést is. Liszt egyszer aforisztikus megjegyzést tett életrajzírójának, Lina Ramann-nak, amely bennünket is elgondolkoztathat: "A technika a lélekből szülessen meg, ne a mechanikából!" 5

2

Feloldhatatlan paradoxon, hogy maga Liszt zsenge ifjúsága óta a transzcendentális technika megszerzése végett büntette saját kezeit és ujjait. Még idősebb korában is, amikor azt állította, hogy felhagyott már ezzel, rengeteg időt és energiát szánt olyan művek megírására, mint a háromkötetes Technikai tanulmányok (1869-71). Ami azonban a saját növendékeit illeti, ha csak lehetett, tudatosan kerülte a technika témakörét. Ennek ellenére az életrajzíró számára mi sem egyszerűbb, mint megmutatni, hogy a technikai problémák, illetve azok megoldása állandóan foglalkoztatta Lisztet. Olyan volt, akár a képzett sakkmester, aki már oly sokat sakkozott, hogy a sakkhoz és matthoz vezető bonyolult lépéssorozat szellemi életének minden területét átitatja. Liszt újra meg újra felülvizsgálta ezeket a kérdéseket.

Amikor Kurd von Schlözer egy ízben felkereste Lisztet a Santa Francesca Romanában, a mester épp azzal volt elfoglalva, hogy néma billentyűzeten próbálgatott egy trillát Beethoven op. 109-es szonátájából, "amelyet világéletében második és harmadik ujjal játszott". Most, idősebb korára, állapította meg Schlözer, hirtelen a fejébe vette, hogy harmadik és negyedik ujjal kellene játszania. 6 Hasonló dolog történt egyszer a korábbi években is, amikor William Mason beállított az Altenburgba, és eljátszotta az egyik Weber-nyitány Liszt-féle átiratát. Liszt, akit meghökkentett Mason sajátos ujjrendje, megállította őt és megkérdezte: "Miféle ujjrendet használ?" Mason habozott, majd ezt válaszolta: "Klindworthtől tanultam." "Klindworth ujjrendjét hagyja meg Klindworthnek! - vágott vissza Liszt. - Oneki ez nagyon jó lehet; Ön azonban ezt használja!" - majd Liszt beírt a kottába egy sokkal egyszerűbb megoldást. 7 A történet önmagában véve jelentéktelennek tűnhet, ám jól mutatja Liszt meggyőződését, hogy minden kéz más, és az egyedüli "helyes" megoldás az, amelyet az egyes zongoristák a legkényelmesebbnek találnak - s kísérletek és kudarcok során keresztül fedeznek fel a maguk számára. És ami kényelmes egy bizonyos életszakaszban, később kényelmetlenné válhat. Ezért nem volt hajlandó Liszt technikát tanítani. O az empirikus módszerre esküdött. A próbálgatás eljárása nála már bevált, használják hát a többiek is. Ha beavatkozna ebbe az elsődleges tevékenységbe, az olyan lenne, mintha a természet útjába állna. Amint Liszt módszereinek tanulmányozásából kiviláglik, fő feladatának azt tekintette, hogy a megtanulandó művek világos és helyes "hangzásképét" állítsa növendékei elé. Mintha azt mondaná, rajzoljuk csak meg a darab képét, és a test megtalálja a maga módját, hogy miként juttassa kifejezésre.

Emlékezetesek voltak azok a napok, amikor Liszt a tanítványai előtt játszott. Az élményt soha többé nem felejtették el. De senki sem tudhatta előre, mikor kerül sor ilyen rögtönzött előadásokra. Általában akkor játszott, ha valamelyik darab megragadta a fantáziáját, felidézte valamely régi emlékét vagy jól szemléltetett egy jelenséget, amelyet éppen be akart mutatni. Ritkán játszott végig egy egész darabot, de az évek során töredékek százaival ajándékozta meg növendékeit, hosszabbakkal és rövidebbekkel, amilyen műveket épp magukkal hoztak az órájára. És általában mindent emlékezetből játszott. Ha azonban megszállta az ihlet, elkápráztatta tanítványait egy-egy teljes darab ragyogó előadásával. Ez történt 1883. augusztus 10-én is a Hofgärtnereiban, s az esetet Carl Lachmund örökítette meg naplójában. Minden váratlanul történt, a tanítványok épp más dolgokkal voltak elfoglalva. Liszt hirtelen odament a zongorához.

Úrrá lett rajta a muzsikáló hangulat! Az öröm és csodálat alig hallható kiáltásai hallatszottak; néhányan gyorsan közelebb húzódtak; utána pedig teljes csönd lett.

Miután könnyedén, szinte kényelmesen elhelyezkedett, kezét pedig megszokottnak egyáltalán nem nevezhető pozícióba helyezte, hozzákezdett a szépséges Asz-dúr etűdhöz, az elsőhöz Chopin op. 25-ös sorozatából. Ó, milyen meggyőzően szólt minden egyes általa megszólaltatott dallamhang az ember szívéhez, és milyen gyönyörűen árnyalta érzelmeinek tartalmát a hullámzó kíséret! Majd a párhuzamos f-mollban írott második etűddel folytatta, amelyikben olyan rafináltan váltakozik a kétnegyedes (hatnyolcados) és a háromnegyedes ütem.

...Mindkét etűdöt ugyanazzal a csendes nyugalommal és kristálytiszta frazeálással játszotta, amely mindig is lenyűgözte hallgatóit, ám teljességgel híján volt mindennemű látványos virtuozitásnak vagy dinamikai szélsőségnek, amely oly sok nagy zongoravirtuóz játékát jellemzi. Számomra az előadás legjellemzőbb és legcsodálatosabb vonása a metrum nyilvánvaló figyelmen kívül hagyása volt, amely azonban nem zavarta meg a ritmikai egyensúly szimmetriáját, s Lisztre jellemző sajátos bájt kölcsönzött a frazeálásnak.

Befejezte. Senki nem talált szavakat. Nem tudtuk, mit mondjunk, mit tegyünk. Csupán arra voltunk képesek, hogy, amint az idegen országokban szokás, megcsókoljuk a kezét, e kezeket, melyek már csaknem kétharmad évszázada munkáltak ilyen csodákat.8

Amikor ez a beszámoló készült, Liszt hetvenhárom éves volt, és sosem gyakorolt; ám zongorajátéka nyilvánvalóan mit sem vesztett korábbi plaszticitásából.

Voltak Lisztnek általános elvei az interpretáció terén? E kérdésre a válasz nemigen tér el attól, amit az egyszeri ír bíró mondott, aki kijelentette, általános elve, hogy nincsenek általános elvei. Mégis meg kell itt említenünk Liszt két igencsak gondolatébresztő elképzelését, mivel sokat elárulnak arról, miként is tanított és játszott. Ironikusan beszélt például "Poncius Pilátus bűnéről" a művészetben. Ezen azt értette, hogy nincs ideje olyan művészekre, akik nyilvánosan mossák kezeiket a zene miatt, amit játszanak, akik a klasszikus "objektivitás" igényével lépnek fel, akik távolságot tartanak saját előadásuktól. Azt vallotta, hogy a "személyiségkultusz" kevésbé ártalmas a zenében, mint a "névtelenségkultusz". 9 Tudta, hogy Diderot híres paradoxonát (mely szerint a színészek csak akkor lehetnek igazak művészetükben, ha hamisan viselkednek) semmi esetre sem lehet a zenészekre alkalmazni, akik csak akkor lehetnek igazak, ha tényleg igazak. A virtuozitást Liszt nem tartotta önmagában megvetendőnek; csak az értelmetlen, céltalan virtuózkodás váltotta ki haragját. Az észnek kell irányítania a testet, nem pedig a testnek az észt. Tanárként elsődleges feladatát abban látta, hogy növendékeinek segítsen felfedezni önmagukat, s ha ez megtörtént, kijelentette, hogy a továbbiakban őrá már nincs szükség. Mintha egyetértett volna a cinikus szállóigével: "Nincsenek nagy tanárok, csak nagy tanítványok." Hogy milyen nagy sikerrel szabadította fel minden egyes növendékében az egyéniséget, jól mutatja a roppant változatosság, amely a keze alól kikerült zongoristák játékmódját jellemezte. Csak a rossz tanár akarja tanítványait a saját másává tenni.

A másik alapeszme hasonlóan izgalmas. 1875-ben megnyitották a budapesti Királyi Zeneakadémiát, melynek első elnökévé Lisztet választották, s így lehetősége volt beleszólni a tantervbe. Ragaszkodott hozzá, hogy minden zongorista tanuljon zeneszerzést is, a leendő komponisták pedig fejlesszék zongorajátékukat is. Ez a rendelkezés ma keménynek tűnhet. Melyik konzervatóriumban fogadnák el őket manapság? Liszt azonban úgy gondolta, az előadás és a komponálás kettéválasztása ártott volna mindkettőnek, mivel a Muzsika oszthatatlan. Liszt haláláig a Királyi Zeneakadémia minden hallgatójának improvizációból is le kellett vizsgáznia. Tény, hogy Liszt azon tanítványai, akik később meghatározták a koncertéletet (Bülow-hoz, Tausighoz és Rosenthalhoz hozzávehetjük Sauert, Weingartnert és Friedheimet), egytől egyig komponáltak is. A párhuzam olyan erős, hogy egyfajta ok-okozati összefüggésre következtethetünk belőle a nevezettek alkotó tevékenység iránti érdeklődése, illetőleg az újra-alkotás terén nyújtott kimagasló tevékenységük között. Lisztről is egyértelműen elmondható, hogy a zeneszerző éleslátásával zongorázott, s az előadó perspektívájával komponált. [...]

4

Lisztnek az a képessége, hogy bármit lejátszott, amit eléhoztak, szüntelen csodálatot váltott ki. Bach, Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Schumann, Chopin és Brahms zenéje persze mindig is jelen volt a kurzusain; de mellettük egy sereg kisebb szerző is helyet kapott, mint Henselt, Rubinstein, Raff, Moszkowski és Scharwenka; bárki legyen is az, Liszt mintha ismerte volna az összes művet, amit valaha írtak. Csak két mű gyakorlásától tántorította el tanítványait: Chopin b-moll scherzójától (amelyet "Guvernánt" scherzónak titulált, mivel "minden nevelőnő ezt játssza", és amellyel szemben láthatólag őszinte ellenszenvvel viseltetett), és saját II., cisz-moll magyar rapszódiájától, mert az túl népszerű volt. Mivel már nem gyakorolt rendszeresen, erősen az emlékezetére, illetve fenomenális lapról olvasási képességére támaszkodott. Ez a tehetsége öreg koráig elkísérte, mindaddig, míg szemének romlása nemcsak a kottaolvasást, hanem immár az írást is lehetetlenné tette számára.

Ábrányi Kornél, aki 1873 nyarán néhány hetet Weimarban töltött, részt vett Liszt mesterkurzusain, illetve a Hofgärtnereiban tartott egyéb társas összejövetelein. Sokszor hallotta Lisztet játszani, de leginkább a művész lapról olvasása kápráztatta el.

Liszt kottaolvasása bámulatos. Első olvasásra úgy játszik mindent, mint más, ha egy fél évig betűzi. Sőt azt is eljátssza első olvasásra, mit sok elsőrendű virtuóz soha életében eljátszani nem tudna. ... A leggyakorlottabb olvasó nem tudja a betűket, a szavakat úgy olvasni, mint ő a hangjegyeket. Egész partitúrákat lát egyszerre, s ugyanazt azonnal zongorán fejezi ki. A kezére nem is ügyel. Az úgy jár, mintha rajta volna a szeme. Amit a szeme lát, azt a keze abban a gondolatban (a szempillantás hosszú idő) üti meg. Sokszor a sebességben eltűnik a keze (amit rajta kívül csak Tausignál tapasztalhattunk), s ilyenkor úgy tetszik, mintha a zongora magától dörögne, s mintha emberfölötti hatalom mozgatná láthatatlan erővel. 10

5

A baráti viszony, amely a legelső időktől fogva mindig is fennállt Liszt és tanítványai között, Weimarban sem szűnt meg. Lisztet gyakran látták, amint növendékeivel a sarkában sétál végig az utcán, miközben beszélget velük. Anton Strelezki, aki 1869-től volt a tanítványa, elbeszél egy bájos történetet. Egyszer Lisztbe botlott, amint a mester épp a szivarboltból lépett ki. "Pernahajder! - kiáltott fel Liszt. - Otthon kellene lennie és gyakorolnia!" Strelezki elmagyarázta, hogy aznap délelőtt már négy órát gyakorolt, és most is épp hazafelé tart, hogy folytassa. "Ebben az esetben - felelte Liszt -, ha már négy órán át végezte a rabszolgamunkát, jöjjön velem haza!" Velük volt Karl Heymann, a zongorista is, és amint a Hofgärtnereiba értek, Liszt egyenesen a zongorához ment, és játszani kezdett. "Karl - szólt ki -, mi ez? Ez jár az agyamban egész délután, és ha agyonütnek se jut eszembe, hogy mi ez." Liszt többször is eljátszotta a szakaszt, és végül is Strelezki felismerni vélte a zenét, és megjegyezte, hogy talán Balakirev Islamey fantáziája. "Brávó! Brávó! - kiáltotta Liszt. - Hát persze, hogy az. Nem hallottam, mióta Tausig tanulta nálam, és egész délután ez háborgatott." 11 [...]

A szürkeséget Liszt hírből sem ismerte. Egyetlen dolgot nem szenvedhetett: a lapos, élettelen és végtelenül unalmas zongorajátékot. Az "antialkoholista" kifejezést gyakran alkalmazta olyan előadások meghatározására, amelyek józanok voltak - és szürkék. Úgy tűnik, az ő véleménye szerint az effajta zongoristák zenélése ugyanúgy viszonyult a nagy előadásokhoz, mint egy csésze tea egy pohár whiskyhez. Nem volt bennük spiritusz! Fiatal növendéke, d'Albert néha vad, zabolátlan stílusban játszott. Liszt azt tanácsolta neki, lépjen be az antialkoholisták társaságába - "de csakis tiszteletbeli tagként!"12 Fő feladata az lett, hogy megihlesse tanítványait, és nem volt bámulatosabb dolog, mint ahogyan növendékei erőt merítettek a játékából.

Fejérvári Boldizsár fordítása

___________________________

Jegyzetek

1. Lamond, Frederic: The Memoirs of Frederic Lamond. Glasgow, 1949., 68.

2. A Bechsteint Carl Bechstein ajándékozta Lisztnek, és raktárba helyezték, valahányszor Liszt elhagyta Weimart. Ha javításra szorult, Bechstein mindig új hangszert küldött helyette. A híres Ibach pianínó, melynél számos fotográfia készült Lisztről tanítványai körében, csak 1885 áprilisában került a Hofgärtnereiba. Ezt megelőzően Liszt G. Höhle weimari hangszerkészítő mester pianínóját használta.

3. 1885-re ezt az operációt már oly magas szintre "fejlesztették", hogy még az ínszalagot is átmetszették. Az év augusztusában a Musical Times beszámolt róla, hogy egy londoni sebész, bizonyos Mr. Noble Smith sikeres műtétet hajtott végre, mellyel felszabadította "a gyűrűsujj külső ínszalagjának szubkután részét", amely leírás a British Medical Journalból származott. Lásd "Mirror of Music", 1. köt., 334-335.

4. La Mara közr.: Franz Liszts Briefe. 8. kötet. Lipcse, 1893-1905. ( 1: Von Paris bis Rom - 2: Von Rom bis ans Ende - 3: Briefe an eine Freundin - 4-7: Briefe an die Fürstin Carolyne Sayn-Wittgenstein - 8: Neue Folge zu Band I und II.; a továbbiakban: LLB.), 2. köt., 174.

5. "Aus dem Geist schaffe sich die Technik, nicht aus der Mechanik!" (Ramann, Lina: Liszt-Pädagogium: Klavier-Kompositionen Franz Liszts nebst noch unedirten Veränderungen, Zusätzen und Kadenzen nach des Meisters Lehren pädagogisch glossirt von Lina Ramann. Lipcse, 1901., 6.). Liszt gyakran hangoztatta e nézetét. Egyszer elmagyarázta Carl Lachmundnak: "Amihez megvan az akaraterőm, meg tudom tenni. De ha hiányzik az akarat, nem vagyok képes többre az átlagosnál." Lachmund, aki ismerte Liszt erőteljes vallásos kötődését, rögtön meglátta az összefüggést. "Igen - állapította meg -, a szellem az, ami éltet." Évekkel később, amikor Lachmund Joseffy Rafaelnek mesélt Liszt bámulatos játékáról - pedig már "három emberöltőnyi" idő nehezedett a vállára -, Joseffy megjegyezte: "Mindig azt tartottam, hogy a nagyszerű technika nem annyira az ujjakból származik; a szellemi erő az, ami hatalmat ad a technikához" (Living with Liszt: The Diary of Carl Lachmund, an American Pupil of Liszt, 1882-1884. Szerk., jegyzetekkel ellátta és bevezetőjét írta Alan Walker. Stuyvesant, N.Y., 1995., 33. A továbbiakban: LL.). Ez a kijelentés csakis magától Liszttől eredhetett, hiszen tökéletesen egybecseng az ő saját nézeteivel e kérdésben.

Giuseppe Ferrata, aki 1884/85-ben tanult Lisztnél Rómában, érdekes beszélgetésről számol be ugyanebben a témában: "Nemegyszer elmentem vele misére a római San Carlo al Corso templomba. Gyakran gyalog mentünk a Via Alibertin lévő szállóból a nem messze fekvő templomba, kart karba öltve, és egyszer azt mondta nekem: »Sok zongoristanövendék naponta több órán át skálázik fel és alá, és azt képzeli, hogy mennybe megy a technikai tökély terén. Az izmaikat fejlesztő atléták azonban olyan gyakorlatokkal növelik azok ellenállását és hatalmát, amelyek hirtelen megfeszülésen és elernyedésen alapulnak. Ezen elveket kellene észben tartaniuk azoknak a zongoristanövendékeknek is, akik karjuk és kezük izmainak hirtelen megfeszítésével és elernyesztésével végeznek gyakorlatokat [akár a zongorától távol is]«." (1917. december 5-én kelt levél Lachmundnak; lásd LL, 362.).

6. Schlözer, Kurd von: Römische Briefe, 1864-1869. Közr. Karl von Schlözer. 2. kiadás, Stuttgart és Berlin, 1913., 354.

7. The Musical Standard, 1916. augusztus 26.

8. LL, 244-245.

9. Másutt Liszt egy ízben megjegyezte: "Bosszantó, hogy a virtuózok, a hangszerjátékosok és énekesek egyaránt, úgy viszonyulnak az általuk előadott, de meg nem értett művekhez, mintha pusztán szónokok volnának. A virtuozitás nem tétlen rabszolga; a bemutatott mű minden vonzereje, így vagy úgy, tőle függ. Képes megeleveníteni [a darab] báját, frissességét, sodrását - vagy ellenkezőleg, eltorzíthatja, elcsúfíthatja, megsemmisítheti azt..." (Henri Gil-Marchex: Revue musicale, Liszt-különszám, 1928. május-június, 88.).

10. Ábrányi Kornél: Az élet tarkaságaiból. Budapest, é.n., 85.

11. Strelezki, Anton: Personal Recollections of Chats with Liszt. London, 1893., 10-11.

12. LL, 67-68.


Magyarországi felvétel Lisztről (1876)


Liszt és tanítványa, Bernhard Stavenhagen. London, 1886