Muzsika 2003. november, 46. évfolyam, 11. szám, 18. oldal
Könyves Klaudia:
Százharmincnégy fuvolás kontra tíz zsűritag
Adorján András a Budapesti Nemzetközi Fuvolaversenyről
 

Szeptember első két hete már sürgés-forgással telt a Zeneakadémián, megtörve az épület zaj- és zenementes nyári szünetének csendjét. Nem a tanév vette kezdetét ezekben a napokban: harminchárom ország fuvolásai mérték össze tudásukat és tehetségüket a tíztagú nemzetközi zsűri színe előtt. Két héten át, még a madarakat is megszégyenítve, fuvolaszótól zengett a királyi épület, de a verseny babérjait egyedül learató győztest ezúttal nem sikerült találni: megosztott első díj született, melyet a magyar Seres Dóra és az ausztrál Megan Sterling kapott, ezüstérem helyett pedig harmadik díjat vihetett haza az olasz Andrea Manco. A legígéretesebb versenyzőnek a középdöntős Bicsák Péter Mátyás bizonyult, aki egy Muramatsu ezüst fuvolával gazdagodott a verseny során. A zsűri magyar származású, de Dánia képviseletében érkezett tagjától, Adorján Andrástól nemcsak a versennyel kapcsolatos tapasztalatait és a zsűri döntésének okát tudhattam meg, hanem többek közt azt is, hogy nincsenek elfeledett remekművek.

- Legnagyobb meglepetésemre a színvonal nagyon magas volt - meséli. - 1980-ban, amikor először vettem részt zsűritagként ezen a versenyen, nem alakult ki ilyen erős mezőny. Nehéz döntés előtt álltunk, hiszen mind az öt döntőbe került versenyző rendkívül tehetséges, így nehéz volt őket rangsorolni. Akik pedig nem jutottak el a döntőig, ők sem feltétlenül teljesítettek rosszul; ilyenkor sajnálom igazán, hogy csak egyetlen ember lehet a győztes - illetve ezúttal mégis kettő.

- A két első helyezett mivel nyerte el a zsűri tetszését?

- Meggyőző egyéniségükkel. Seres Dóra Mozart D-dúr kvartettjével tűnt ki, elsősorban az összjáték és a frazeálás terén, Megan Sterling pedig Petrovics Emil Fuvolaversenyével győzte meg a zsűrit. Ezt a darabot jól ismerem, lemezre is vettem a szerző vezényletével, de Sterling előadását hallgatva úgy éreztem, anélkül hogy ismerné a darab rejtett titkait, maximálisan megérti a zenét, és a lelkéből szól minden hang. Bár a két versenyző egyforma színvonalon játszott a verseny során, mégis teljesen különböző egyéniségeket ismerhettünk meg.

- Mennyire volt egyöntetű a zsűri véleménye?

- Teljes mértékben egyetértettünk, ami engem is meglepett. Ritkán tapasztalok hasonlót más versenyeken. A mi hallásunk bizonyára szubjektív, de azért vagyunk ilyen sokan, hogy a sokféle elfogultság kiegyenlítse egymást.

- Hogyan teljesítettek a magyarok? Lehetett-e megfogalmazható különbséget érezni az egyes nemzetek fuvolásai között?

- Állíthatom, hogy a magyarok a legjobbak között szerepeltek. Ami pedig a különböző nemzetek játékmódját illeti, ezen a téren az utóbbi években kiegyenlítődés történt: ma már sokkal nehezebb megkülönböztetni az eltérő országokból érkezett fuvolásokat. Régebben jól elkülönült egymástól a német és a francia iskola, és a hangszerek is többfélék voltak. A kommunikációs nehézségek miatt az egyes térségek valóban elszigetelődtek egymástól. Ma szinte minden fuvolahang egyformán szól, s ezzel a különbségek eltűntek. Bárki bármilyen hangszerhez hozzájuthat. Az egyéniségek persze - országhatároktól függetlenül - mindenhol megvannak, s éppen őket keressük minden versenyen.

- Úgy gondolja, hogy az egyéniségek előnyt élveznek?

- Igen, de ennek ellenére nagyon nehéz a dolguk. Ez azt jelenti, hogy az egyéniségnek nem kell feltétlenül versenyt nyerni, hiszen nagy valószínűséggel verseny nélkül is elérné azt, amit egy győzelemmel. A verseny csupán abban segít, hogy a fiatal muzsikus neve ismertebbé váljék, könnyebben kapjon felkéréseket és találjon szponzorokat, a lehetőségei így kitárulhatnak - de ugyanígy igaz az is, hogy egy versenygyőztes számára sem garantált a nagy karrier.

- Milyen helyet foglal el a budapesti esemény a világ versenyei között?

- Rengeteg a verseny, de rangot csak kevés képes kivívni magának. A budapesti mindenképpen a nagy megmérettetések közé tartozik, és a leghosszabb, amelyen valaha is részt vettem. A verseny komolyságát fokozza, hogy ritkábban rendezik meg, mint a szintén nagyon elismert müncheni, genfi, kobei vagy párizsi versenyt.

- Tanárként biztatja-e növendékeit arra, hogy minél több versenyen induljanak?

- Természetesen - de nem feltétlenül azért, hogy nyerjenek. A versenyben az előkészület a fontos, ez kínálja az igazán nagy előrelépés lehetőségét. Ilyenkor az ember próbára teheti saját teherbíró képességét, azt, hogy meg tud-e birkózni azzal a hatalmas anyaggal, amelyet adott időre meg kell tanulnia. Másfelől mindez lelki megpróbáltatás is, hiszen a versenyzőnek arra a néhány percre kell összpontosítania, amikor ő kerül sorra. Ez nem könnyű feladat, de mindenképpen hasznos próbatétel.

- A verseny műsora feltűnően sok kortárs művet tartalmazott, ezek nagy része magyar. Hogyan vették ezt az akadályt a külföldiek, és mennyire értelmezték másképp ezeket a darabokat?

- A kortárs zene a műsor igen fontos részét alkotja. Aki elindul egy ilyen versengésen, annak a kortárs zenében is meg kell mutatnia a tudását. A kortárs művek interpretációja ugyanis sokkal nagyobb felkészültséget és elmélyülést igényel, mint az ismertebb, gyakran játszott műveké. Az, hogy minden fordulóban van magyar darab, megadja a verseny "helyi színezetét", és nem utolsósorban ez is egy módja a kortárs magyar művek népszerűsítésének. Ami a külföldieket illeti, nagyon jól játszották ezeket a darabokat. Ebben a vonatkozásban nem mutatkozott minőségi különbség a külföldiek és a hazaiak között. A választás azonban úgyis mindig azon dől el, ki hogyan játssza Mozartot. A fuvolás itt tudja megmutatni mind a lelkét, mind a technikai tudását. Nem véletlenül kell minden zenekari próbajátékon Mozart-műveket megszólaltatni - ezeket furcsa módon kevesen tudják jól előadni, viszont azt mindenki tudja, hogyan kellene. Érdekes paradoxon. Sajnálom, hogy először csak a döntőben került sorra Mozart D-dúr kvartettje, ez talán kicsit későn történt.

- Mit jelentettek annak idején az ön számára a versenyek? Milyen hatással voltak későbbi pályájára? Valóban ezek a mérföldkövek, vagy ma már más eseményeket tart fontosabbnak?

- Nekem sokat jelentettek a versenyek. A párizsi nemzetközi fuvolaverseny győzteseként kaptam lehetőséget egy lemezfelvételre, majd -sorozatra, és számos koncertfellépésre. A lemezen Schubert Ihr Blümlein alle variációit és Kuhlau egy szonátáját játszottam. Ez azon ritka felvételek közé tartozik, melyekért utólag sem szégyenkezem.

- Eredeti foglalkozása szerint ön fogorvos. Sok beteget kezelt?

- Egyáltalán nem. Amint letettem a fogorvosi vizsgákat, azonnal fuvolázni kezdtem. Tanulmányaimat Aurèle Nicolet-nál és Jean-Pierre Rampalnál folytattam, majd megkaptam első állásomat a stockholmi operában. Így sohasem került sor arra, hogy az eredeti szakmámban dolgozzam.

- Nemrég elsőként játszotta lemezre C. Ph. E. Bach és François Devienne összes fuvolaversenyét. Felkérték erre, vagy saját tervét valósította meg?

- Mindkettő az én vágyam volt. Devienne-nek ismertem néhány művét, majd egyszer rábukkantam egy kiadásra, amelyben tizennégy fuvolaversenye szerepelt. Ezek rendkívül jó darabok, úgy gondoltam tehát, hogy érdemes lenne valamennyit megismertetni a közönséggel. C. Ph. E. Bach versenyműveit pedig azért akartam lemezre venni, mert ő a kedvenc zeneszerzőm. Nem ismerek tőle rossz vagy kevésbé jól sikerült művet. Minden darabja energiával tölt fel, és érzelmileg rendkívüli hatást gyakorol rám. A felvételen fafuvolán játszottam, s bár ez technikailag megnehezítette a dolgomat, fontos volt számomra, hogy e hangszer különleges színei segítségével megmutassam a zenében elrejtett csodákat.

- Van-e kedvenc műve C. Ph. E. Bachtól?

- Igen, a d-moll fuvolaverseny. Ezt a művet a berlini Bach munkaadója, Nagy Frigyes szolgálatában írta, akit kénytelen volt minden este kísérni. Philipp Emanuel bizonyára bosszúból komponálta Frigyes számára a darabot - az ugyanis olyan nehéz, hogy a császár biztosan nem tudta eljátszani.

- Az említett szerzők művein kívül ön Carl Nielsen fuvolazenéjének is figyelemre méltó interpretátora. Ez nyilván csak számunkra meglepő, hiszen Magyarországon nem sok Nielsen-darabot hallunk. Gondolom, Dániában ő legalább olyan jelentős zeneszerzőként él a köztudatban, mint nálunk Bartók.

- Igen, számomra teljesen természetes Nielsent játszani, mivel a zenéjén nőttem fel. Csekély számú, fuvolára komponált művét dán tanáraim közvetítésével ismertem meg. Legnépszerűbb műve a Fúvósötös és a Fuvolaverseny; utóbbit - azt hiszem - elsőként játszottam Budapesten a '80-as évek végén, majd Törökországba és Oroszországba is magammal vittem. Bár ez a mű már 1924-ben készen állt, hatvan évig mégsem adta elő senki.

- Tudatos törekvése a ritka művek felkutatása és lemezre vétele?

- Az elmúlt években nagyon sok lemezt készítettem, s ezeknek a kilencven százaléka szinte ismeretlen művek felvétele volt. Szeretek felfedezőútra indulni, de érdekes módon minél több ilyen utat teszek, annál inkább ráébredek arra, hogy nincsenek elfeledett remekművek. Mindig oka van annak, ha egy művet nem játszanak. A fuvolára írt irodalom hatalmas, de igazán jó mű sajnos kevés akad. Ezért járok egyszerre három úton: egyrészt felkutatom az ismeretlen alkotásokat, másrészt újabb kompozíciókat játszom, amelyeket a kortárs szerzők a kérésemre írnak (Georges Barboteu, Gunnar Berg, Ediszon Gyenyiszov, Paul Engel, Jindřich Feld, Wilfried Hiller, Vagn Holmboe, Jan Koetsier, Alfred Schnittke, Sven Erik Werner, Jörg Widmann), harmadrészt átiratokat is bemutatok. Egyik legnagyobb zenei élményem volt, mikor Mendelssohn e-moll hegedűversenyének fuvola-átiratát játszhattam - ezt még a szerző életében készítette egy fuvolás, Wilhelm Popp. Felvételt is készítettem ebből a remek átiratból.

- Tanítványait is ösztönzi a felfedezetlen művek megismerésére?

- Természetesen nekik is megmutatok mindent, de nem törekszem arra, hogy csak ezeket a műveket ismerjék. A tanításban elsősorban a megszokott repertoárra építek, de felhívom figyelmüket a ritkán játszott művekre is. Éppen ezért megpróbálom azonnal ki is adatni a felfedezett darabokat.

- Nemcsak a komolyzene terén tesz felfedező utakat: a könnyedebb műfajok felé is elkalandozik. Nemrégiben egy tangóalbumon dolgozott, argentin zenészekkel.

- Igen, egy argentin tanítványom kezdeményezése volt ez az album, s mivel nagyon szeretem ezt a muzsikát, átiratokat készítettünk két fuvolára, nagybőgőre és bandoneonra. A lemez érdekes kitekintés volt a komolyzene világából, és ismét csak megerősített abban, hogy néha igenis célszerű járatlan utakon elindulni.

- Mit tervez a közeljövőben?

- Októberben Penderecki Fuvolaversenyét játszom Pozsonyban, majd egyhetes mexikói turnéra indulok.

- Mikor látogat legközelebb Budapestre?

- 2004. május 21-én francia estet adunk a Zeneakadémián Perényi Miklóssal és Vigh Andreával.

- Budapesten született, gyermekkorát is itt töltötte, majd Dániába ment családjával, azóta dán állampolgár. Élete legnagyobb része azonban Németországban telt, ma is Münchenben él. Hol érzi igazán otthon magát? Milyen emlékek fűzik Budapesthez?

- Mikor Münchenben megkaptam a professzori állást, megkértek, hogy legyek német állampolgár, de annyira sokat jelentett nekem a dánok segítsége, mikor 1956-ban odakerültünk, hogy azt nem tudtam elfelejteni. Így szerencsére két otthonom van, és mindkét helyen nagyon jól érzem magam. Elsősorban ott az otthonom, ahol a családom él, és ez most éppen München. Feleségem szintén fuvolás, akivel sokat zenélünk együtt. Három gyermekem közül kettő aktív zenész; nagyobbik fiam a Berlini Rádiózenekar szólócsellistája, a kisebbik pedig koncertmester a Komische Operban. S hogy mi kapcsol Budapesthez? Ez a szülővárosom, itt nőttem fel - ennél erősebb kötelék nem is létezhet.


Adorján András
Kováts Zsolt felvétele


Seres Dóra, Andrea Manco és Megan Sterling
Kováts Zsolt felvétele