Muzsika 2003. november, 46. évfolyam, 11. szám, 12. oldal
Péteri Lóránt:
Egy jelentős eseményről
Haydn Eszterházán - a Magyar Haydn Társaság 6. fesztiválja
 

Állítólag rózsaszínre festik a kastélyt. Az volt ugyanis az eredeti színe. Folyik a felújítás: állagmegóvásról van szó, az épület funkciójáról továbbra sem született döntés. S ha születne is, maradna még a Montecuccoli csapdája. Az autentikus színhez ugyanis hiányzik még egy igazán autentikus zseb, amelybe jó mélyen bele lehetne nyúlni. Ahogy azt Fényes Miklós tette, mikor is az Esterházyakra oly jellemző szertelen képzelőerővel a Fertő lápos vidékére álmodta a magyar Versailles-t. De persze - Montecuccoli ide vagy oda - nem csak a pénzről van szó. Itt töltött húsz éve alatt Joseph Haydnnak is volt elég ideje elgondolkozni azon, hogy e hely Isten tenyerén van-e vagy Isten háta mögött; hogy a splendid isolation meddig jelent zeneszerzői szuverenitását kiteljesítő körülményt, s mikortól válik kényszerű bezártsággá. Valamelyest megváltozott infrastrukturális feltételek mellett lényegében ugyanebben a kettősségben kell gondolkoznia azoknak is, akik a kastély mai hasznosításáról szőnek terveket. (Ó, beh régi, otthonosan magyar történet ez! Még a hatvanas évek elején, Haydn jubileumának reprezentatív ünneplésére készülődve merült fel művelődésügyi minisztériumi tervezetekben, hogy kezdeni kéne valamit Eszterházával.) De nézzük azt, ami van. Van felújítás, aminek csak örülni lehet, még ha a rózsaszínt nehezen fogjuk is megszokni. S van sok zene a tényleg kiváló akusztikájú tükörteremben, ahol egykor Haydn vezetésével zajlottak a koncertek. Végül van a kora őszi Haydn-fesztivál. Ez jelen pillanatban a hazai koncertélet egyik legrangosabb eseménye. Részint azért, mert az összesen 13 hangverseny közül legalább öt olyan volt, amelyet az előadói kvalitások és a műsor rangja egyszerűen inkommenzurábilissá tettek. Részint pedig azért, mert az összességében kétségkívül különböző színvonalú koncertek önmagukon túlmutató jelentőséget is kaptak, nem mindennapi esélyt adva a hallgatóknak arra, hogy igazán beleélhessék magukat egy zeneszerzői stílusba és gondolkodásmódba. A túlnyomórészt Haydn műveiből s kisebb részben a kortársak, nem utolsósorban Carl Philipp Emanuel Bach (1714-1788) zenéiből összeállított programok igen szerencsésen egészítették ki egymást.

Az egyik legheterogénebb műsort éppen a nyitókoncerten hallhattuk, amelyen a zseniális Il Giardino Armonico együttes játszott. Két Esterházy-szolgálatban született Haydn-mű - a G-dúr hegedűverseny és a Búcsúszimfónia - mellett C. Ph. E. Bach h-moll szimfóniáját (H. 661) és Giuseppe Sammartini F-dúr furulyaversenyét játszották. Az ember már annak is nagyon örült, hogy végre teljes számban megismerhette e pompás olasz muzsikusokat (két korábbi budapesti szereplésükön ugyanis csak kamara-kivágatokban léptek a magyar közönség elé). A 18. századi szimfonikus arzenál felvonultatása most lehetővé tette, hogy megcsodáljuk vonóskari játékuk hajlékony, mozgékony, filigrán karakterét és félelmetes erőtartalékok mozgósítására való képességét. A már-már pimaszul elegáns hegedűszólamok egységes hangját, a csellisták meleg tónusát és a nagybőgős szuverenitását. Mindnyájuk elképesztően könnyed virtuozitását, a zenekar borzongatóan tartalmas pianóit és zsigeri akcentusait.

Királyi extravaganciájuk szelleme a Philipp Emanuel-darab első hangjaitól kezdve jelen volt a teremben. Lenyűgöző, ahogy a kezükbe vesznek egy-egy zenei periódust, nyomatékkal, de minden hallható erőlködés nélkül elindítják, rövid idő leforgása alatt megannyi eltérő játékmóddal és dinamikai árnyalattal kísérik útját, mely mintha egyenesen a végtelenbe vezetne - de nem, végül mindig megtalálják azt a pillanatot, amikor a labdát kecsesen és frivolan le lehet csapni, amikor a megannyi szélsőséget magába foglaló periódust a lehető legfrappánsabban le lehet kerekíteni.

Nyilvánvaló, hogy a Giardino Armonicóban olyan zenészek játszanak, akik hangszerválasztásukban, repertoárjuk és játékstílusuk kialakításában sokat kamatoztattak az elmúlt évtizedek historikus előadói mozgalmának és az előadási gyakorlatra vonatkozó történeti kutatásainak eredményeiből. Emellett az is világos, hogy máséval össze nem téveszthető egyéni hangjuk nem egyszerűen autenticista vagy rekonstrukciós célok jegyében alakult ki, hanem a 17-18. századi zene ma érvényes, mai közönséget megszólító, újszerű értelmezését célozta meg. Ám az is tény, hogy eme sajátos interpretációs stílus kialakítása náluk éppen az olasz barokk hangszeres zene tanulmányozásának, nem utolsósorban a Vivaldi-életmű radikális újraolvasásának gyümölcse. Emiatt mindig izgalmas kísérletnek tűnik, ha előadói attitűdjüket a Monteverdi utáni és Beethoven előtti repertoárnak valamely más szegmensével szembesítik. Philipp Emanuel Bach zenéjének individualizmusát az ember nem látja oly távol eredendő ideáljaiktól; de vajon mit kezdenek Haydnnal? Ha akadt a hangversenynek olyan momentuma, amelyet a többinél haloványabbnak érezhettünk, az kétségkívül a G-dúr hegedűverseny (Hob. VIIa:4) interpretációja volt. Mauro Rossi szólója kellemes volt, de kissé jellegtelen. Annál revelatívabbnak érezhettük a fisz-moll szimfónia (Hob. I:45) előadását. Egy-két megoldással talán lehetne vitatkozni. Tudvalevő például, hogy többek között éppen a Búcsúszimfóniát hozzák fel közvetett bizonyítékul arra: Haydn az Esterházy-szimfóniák előadásakor nem alkalmazott billentyűs continuo-hangszert. Ha ugyanis alkalmazott volna, akkor az utolsó tételben, amelynek során a hangszeresek egymás után hagyják ott pultjaikat, s vonulnak ki a pódiumról, kellene lennie egy utasításnak, amelyik a feltételezett continuóst szólítja fel a megfelelő pillanatban a távozásra. Sejthető tehát, hogy a Giardino csembalistája "inautentikus" színt csempészett a szimfónia előadásába, de ezen őszintén szólva elég könynyen túltette magát az ember. Némileg mell- bevágó volt viszont a Menuet-téma kontrasztjának végletes kiélezése, és az aszimmetrikus periódus csalóka bónuszütemének elharapása. De felfedezésszámba ment az első tétel előadása, az ellenállhatatlan vonószuhatag mögött forrongó kürt-oboa magma állandó fenyegetése, s a mélyvonósok bombasztikus hangsúlyai. Gyönyörű volt a lassú tétel a maga plasztikus vonós pianóival, s persze hogy jó mulatság volt velük a zárótétel.

Az együttest a művészeti vezető, a kiváló furulya- és fuvolaművész Giovanni Antonini vezényelte. Az ő jutalomjátéka a Haydn-szimfónia előtt elhangzó Sammartini-koncert magánszólama volt. Egészen elképesztő, micsoda energiák járják át furulyajátékát. Improvizatív díszítőfantáziája hallatlanul gazdag. A középső Siciliano-tétel vele és a Giardinóval - maga a földre szállt harmonia caelestis. Volt ráadás is: Boccherininek a sokatmondó "La casa del diavolo" alcímű 6. szimfóniája. Egyetlen fáradhatatlan roham, amely elé boldogan feküdtek ki a hallgatók, akik akkorra testük minden porcikáját és lelkük minden ízét zenereceptorokká változtatták.

Talán nem csoda, ha a másnapi matinékoncertre kissé bódultan érkeztünk. Csalog Benedek (fuvola), Petőfi Erika (hegedű/brácsa), Máté Balázs (cselló) és Spányi Miklós (csembaló) Haydn két trióját (D-dúr, Hob. XV:16; A-dúr, Hob. XV:9) és C. Ph. E. Bach két kvartettjét (G-dúr, H. 539; a-moll, H. 537) szólaltatta meg. A hangverseny némiképp a házimuzsikálás szellemét idézte - a Haydn-művek alkalmasint ilyen felhasználásra is íródtak.

Augusztus 31-én este viszont egy annál inkább reprezentatív mű, Az évszakok előadására került sor. Haydn e nagy apparátust és komoly felkészülést igénylő, nagyszabású kései oratóriumát elég ritkán hallani idehaza. A vállalkozó szellemű előadóknak csak hálásak lehettünk a művet jelenvalóvá varázsoló előadásért, melynek helyszíne egyébként a fertőszentmiklósi katolikus templom volt. A Vashegyi György vezette, jó formában lévő együttesekhez - Purcell Kórus, Orfeo Zenekar - nagyszerű szólisták társultak. Timothy Bentch kulturált és magvas tenorját, Kovács István mozgékony és kontúros, emellett tekintélyes, karcmentes baszszusát már ismertem. Kovács mindig figyel s reflektál is a szöveg tartalmára, s van némi hajlama a játékosságra is - mindez megnyerővé tette előadását. Bevallom, most hallottam először Korondi Annát. Szép, telt, gondosan kontrollált szoprán hangján plasztikusan, s talán némi távolságtartó fennköltséggel formálta meg szólamát. Az Orfeo Zenekar dús, bizonyos méltóságteljességet keltő vonóshangzása és a haydni intencióknak megfelelően olykor gunyoros-groteszk, de mindig választékos fúvósállások jó összbenyomást keltettek. A nagy haydni catalogus rerum naiv és emelkedett képei megragadóan rajzolódtak ki előttünk Vashegyi vezénylése nyomán - különösképpen hangulatos volt Az ősz interpretációja. Mindehhez méltó partnerként társult a Purcell Kórus is, bár hangjukat most nyersebbnek éreztem, mint azt általában megszoktam, s úgy tűnt, a szoprán szólam kissé egyoldalúan dominálta az együttest.

Másnap Malcolm Bilson adott csupa Haydn-műből összeállított szólóestet az Esterházy-kastélyban. Bilson személyessége és közvetlensége egészen különlegessé varázsolta ezt az alkalmat. Fortepiano-játéka mindig azt érzékelteti, mintha a zenélés az emberi közlés legtermészetesebb közege volna, de egyszersmind a legkifinomultabb tevékenységek egyike is. Márpedig közölni csak valakivel lehet valamit. Bilson nem bízta palack- postára személyre szóló üzeneteinek célba juttatását. Kiváló magyarsággal tartott kis bevezetőjében a műsor első számát, az Asz-dúr szonátát (Hob. XVI:43) Somfai Lászlónak ajánlotta, aki e mű hitelességével (azaz Haydn szerzőségével) szemben kételyeket ébreszt a komponista zongoraszonátáiról írt könyvében. Eszterházán, Somfainak eljátszani az Asz-dúr szonátát, nos abban van valami pikáns - mondta Bilson a rá jellemző hamiskás mosollyal, mielőtt hangszeréhez ült volna. A ráadások egyikével pedig a másik jelen lévő barátot, Komlós Katalint örvendeztette meg, aki könyvében egy adott ponton elragadtatott jelzővel emlegeti Haydn G-dúr Adagióját (az Esz-dúr trió, Hob. XV:22 szólódarabként is élő lassú tétele). Bilson, a figyelmes olvasó és kolléga olyasféle ethosz képviselője tehát, amely éppenséggel nagyon is rokon a Mozart munkája iránt oly fáradhatatlanul érdeklődő, s nagyrabecsülését műveibe is belerejtő Haydnéval.

A zenélés beszédszerűsége Bilsonnál nem felvett manír, nem retorikai póz: a dikciós megformáltság nála mindig az evidencia erejével hat. A tagolás megannyi agogikus, dinamikai és artikulációs eszközét csodás árnyalatgazdagsággal és végtelen természetességgel alkalmazza. Zenei szándékait a plasztikus fortepiano hang, a könnyű kéz ideálisan közvetíti. S ez persze csupán az egyik dimenziója játékának. Mert akkor még nem szóltam arról, ahogy Bilson megteremti az egyszerű dalocska mozartos apoteózisának megindító pillanatait a G-dúr capriccióban (Hob. XVII:1), az indítás már-már brahm- sos panaszhangját a c-moll szonátában (Hob. XVI:20); s azt sem említettem, ahogy a C-dúr szonáta (Hob. XVI:50) elején egyszerre titokzatos és virgonc játékával felsrófolja kíváncsiságunkat. És kedves ember lévén, mindezek után ad még három ráadást.

Szeptember 2-án a Festetics Vonósnégyes hangversenye következett. Ez az együttes annak idején sokat tett a magyar Haydn-interpretáció megújításáért. Néhány éve, Haydn vonósnégyeseiről tanulva hálás haszonélvezője lehettem az általuk készített decens lemezfelvételeknek. Mindehhez képest a mostani koncert csalódást okozott. Nem vagyok annyira járatos a Festetics Vonósnégyes történetében, hogy játékuk megkopásának okait keresgéljem. Annyi biztos, a primárius Kertész Istvánt sajnos jobban lekötik szólamának technikai nehézségei annál, semmint hogy primus inter paresként tudna résztvenni a zenei dialógusban. A többiek (Petőfi Erika, Ligeti Péter és Pertorini Rezső) játéka pedig nem annyira szuverén, hogy ezt a körülményt valamelyest kompenzálná. Ha az első hegedűs játékában az intonációs problémák és az elkent ritmusképletek száma már súrolja a tűréshatárt, az szükségszerűen vezet a kvartett tagjainak elbizonytalanodásához, egyúttal az összjáték zavaraihoz is. Zenélésük bántó hiányérzetet keltett a tempók belső árnyalása és a tagolás, a lélegeztetés tekintetében. Talán már a műsor-összeállítás sem volt igazán szerencsés: Haydn két azonos hangnemű darabjának egymás mellé állítása (az op. 20 no. 6-os és az op. 55 no. 1-es A-dúr vonósnégyesek) után következett a párhuzamos mollban írt kompozíció (az op. 50 no. 4-es fisz-moll vonósnégyes).

A Festetics Vonósnégyes koncertjét olyan esemény követte, amelynek hákligyanús külsőségei felkeltették jogtalan bizalmatlanságomat. Először is: kinek jó az, ha egy koncert este tízkor kezdődik? Aztán meg: biztos, hogy okos ötlet, ha az eleve fáradt hallgatókat gyertyafénnyel tovább andalítják? S ráadásul szépen megkérnek minket, hogy ezúttal próbáljunk meg igazán csöndben maradni, s túlságosan hangos tapssal se zavarjuk meg a magunk és a művész nyugalmát. Spányi Miklós klavichordestjét övezte ez a felhajtás, amely azonban mégsem bizonyult felhajtásnak. Kiderült ugyanis, hogy mindennek nyomós oka van. Azt persze tudtam, hogy a klavichord meglehetősen halk hangszer, ám arra nem gondoltam, hogy e kicsi hang befogadásához milyen ideális közeget teremtenek éppen az imént felsorolt körülmények. Az a közkeletű tapasztalat, hogy az ember érzékszervei késő este sokkal alacsonyabb ingerküszöbbel dolgoznak, mint a nap korábbi időszakaiban, ezúttal is meghozta a maga gyümölcsét. A kastély gyertyafényben fürdő földszinti terme pedig meghatóan szép volt - s a szemnek kedves, lágy fény ugyancsak hozzájárult koncentrációnk megerősítéséhez.

Minderről persze fölösleges lenne beszélni, ha Spányi nem lenne oly kitűnő mestere a klavichordnak. E hosszú karriert befutott, s egykor igen széles körben elterjedt, népszerű billentyűs hangszer, mely halkságával együtt lehetővé teszi azt is, hogy a játékos nagyon finom distinkciókban gondolkozzék, Spányi keze alatt a zenei kifejezés komplex eszközének bizonyult. De okos volt már a műsor összeállítása is. Carl Philipp Emanuel Bach és Joseph Haydn Asz-dúr szonátái (H. 31, illetve Hob. XVI:46), valamint ugyanezen szerzők c-moll, illetve f-moll variációi (H. 140 és Hob. XVII:6) készséggel álltak szóba egymással, méghozzá anélkül, hogy egymás hatását csökkentették volna. Spányi vonzalma Philipp Emanuel zenéje iránt persze régi keletű. S nagyon szerencsés ez az egymásra találás. A Philipp Emanuel Bach-darabok kifinomult eleganciája és irracionalitása, aprólékos, figurált kidolgozottsága és vizionáriusan merész megformálása a maga legvonzóbb alakjában bontakozik ki a hallgató előtt, ha Spányi fanatikusan cizellált előadásában hallja őket. Egy merész hangnemváltás, egy izgalmas akkordkapcsolat vagy egy váratlanul megjelenő új tematika az ő interpretációjában sosem téveszti el a hatását. Ám e hatás sosincs levadászva. Spányi mintegy objektíve közvetíti a történést - nem tulajdonítva neki sem kisebb, sem nagyobb jelentőséget, mint amekkorával az a zenei forma egészén belül bír (zenei forma alatt értve a zenei formát, ahogy az az előadás során felépül). A forma áttekintésében Spányi rendkívül tudatosnak tűnik. Koncertjei ebből a szempontból kétségkívül már lejátszott játszmák. Egy-egy pillanatnak a nagy egészben betöltött szerepével ekkorra már számot vetett, talán százalékos arányban is kifejezhetően. Spányi játéka bonyolult hierarchiát tart fenn fontos és kevésbé fontos hangok között, s ezt a különösen választékos artikuláció és a rafinált agogika felszínre is hozza. S mégis: nála minden hang már eleve elég fontos. Ez az attitűd olykor modorrá fokozódik Spányinál, s azzal fenyeget, hogy a pointillista módon kidolgozott darabok végül szilánkokra törnek. Az elsőként játszott három mű esetében e fenyegetés jelenléte fel sem merült; s Haydn f-moll variációiban is csak távolról kísértett. Az pedig nagy élmény volt, ahogy Spányi kitűnő billentése révén a klavichord vékony hangját elkezdtük dúsnak, telítettnek hallani, s ráébredhettünk színeinek szinte kifogyhatatlan gazdagságára is.

Egészen más dimenzióban mozgott az a másnap esti koncert, amelyen kilenc muzsikus Campanile Együttes néven mutatkozott be a fertődi közönség előtt. Eleve problematikusnak tűnt, hogy nem azonos szinten álló hangszeresek vállalkoztak a közös produkcióra. A tehetséges Kertész Ildikóhoz (fuvola), a pompásan játszó Janzsó Györgyhöz (nagybőgő) és a két érdemdús kürtöshöz (Christian Binde és Jörg Schulteß) szerényebb képességű és meglehetősen szürkén játszó vonósok társultak (Isabel Schau és Christoph Heidemann - hegedű; Thomas Irvine és Hajo Bäss - brácsa; Martin Fritz - cselló). Megoldatlannak tetszett a vezetés kérdése is. Hogy a naiv reflektálatlansággal hegedülő Schau e posztra nem igazán alkalmas, az elég evidensnek tűnt. Talán jobban jártak volna azzal, ha a szekundot játszó Heidemannt állítják az élre. Elhibázottnak éreztem a programot is. A divertimento nem az a műfaj, amelyből ötöt egymás után szívesen meghallgat az ember - feltéve persze, hogy nem olyan előadásban hallhatja, ahol már a hangszerek puszta megszólalása gyönyörűséget okoz. Haydn két G-dúr, valamint D-dúr és Esz-dúr divertimentójának (Hob. X:12; II:2; X:2; II:21) előadása ráadásul meglehetősen egysíkúra sikeredett. Az egyes tételtípusok tempókarakterei között alig-alig érzékelhettünk különbséget. Az alaposan elfárasztott közönség így alkalmasint már nem is követte kellő figyelemmel az amúgy izgalmasnak ígérkező zárószámot, a 101. ("Óra") szimfónia kamaraátiratát, amelyet Johann Peter Salomon, Haydn londoni impresszáriója és koncertmestere készített.

Szeptember 4-én ismét Spányi Miklóst hallhattuk, ezúttal csembalózni. Hogy Haydn billentyűs szonátáit (Hob. XVI:26; 22; 30; 28) miért éppen ezen a hangszeren játssza, azzal kapcsolatban fontosnak érezte kifejteni érveit műismertetőjében, amely mellesleg immanens polémiát folytat a Haydn hangszerválasztásával kapcsolatos történeti irodalommal. Az ismertetővel kapcsolatban ambivalens érzéseim támadtak. Mert ha készséggel el is fogadjuk azt, hogy a 18. században a billentyűs hangszerre írt kompozíciók csak a legritkább esetben céloztak meg konkrét instrumentumot, s azt sem vitatjuk, hogy Haydn szonátáit "kétségkívül sok helyütt játszhatták [...]csembalón is" , az még nem jelenti azt, hogy meg lennénk győzve arról: "Végső soron arra a kérdésre, min szólnak Haydn 1770-80 közötti szonátái legjobban, a válasz: mindegyiken" , ti. mindegyik billentyűs hangszeren. A "kísérlet" - melynek maga Spányi is nevezte koncertjét - számomra éppen azt bizonyította, hogy ezek a darabok szembetűnően otthonosabban kelnek életre fortepianón vagy akár egy modern Bösendorfer zongorán, mintsem csembalón. A Spányi által játszott Haydn-szonáták egyszerű, tiszta faktúrája, szólamvezetésük takarékos (és takaros) karaktere, mozgásformáik viszonylagos egyszerűsége a csembalón egyáltalán nem hat előnyösen, túl soványnak tűnik, s a kitöltetlen szerkezet, a vázlat benyomását kelti. A hangok kicsit magukra hagyatva keresik a helyüket egy olyan térben, ahol minduntalan elfogja őket a horror vacui. S ha a csembaló görbe tükröt állított a művek elé, úgy a művek is ezt tették a hangszerrel. A csembaló nem indul be e darabokra, s hangjának hideg fényét inkább elidegenítőnek érezzük. Talán éppen a hangszerválasztás inadekvátsága okozta azt is, hogy Spányi előadása sem volt olyan lebilincselő, mint a klavichordesten. Különösképpen a szünet előtt elhangzott A-dúr és E-dúr darabokban éreztem túlságosan merevnek és kimértnek a játékát; az pedig végig feltűnt, hogy milyen lassú tempót vesz a Menuet-tételekben. Mindenesetre érdekes, hogy a disszonáns végeredménnyel - legalábbis tudat alatt - mintha maga Spányi is számolt volna. A koncert kísérőszövegének példázata legalábbis ezt sugallja. Spányi egy ponton arról ír: a csembaló "nem csak drága volta miatt vált az uralkodó osztályok hangszerévé: hangzásában is csillogó, pompás és ünnepélyes, és a klavichordhoz vagy a fortepianóhoz képest arisztokratikusan tartózkodó. Annak alapján, ahogyan Haydn végtelenül humánus, sallangoktól teljesen mentes zenei nyelve megszólal a pompát sugalló csembalón ebben a fenséges teremben, el tudjuk képzelni, hogyan jelenhetett meg az egyszerű származású és szerény Haydn díszes egyenruhájában egy-egy pompás Esterházy rendezvényen - talán még alsó-ausztriai tájszólását is gondosan palástolva..."

Az utolsó három nap eseményein már nem lehettem jelen. Szeptember 5-én a délutáni kávékoncerten további két Haydn-szimfónia kamaraváltozatát hallgathatták meg a résztvevők (a 104. Londonit Clementi, a 94. Üstdobütést pedig Salomon átiratában), Bilson, Spányi, Kertész Ildikó és a Festetics Vonósnégyes tagjainak előadásában. Az esti koncert műsorán Haydn és közvetlen kollégája, a hegedűművész Luigi Tomasini barytontriói szerepeltek: a kiválasztott hat művet az Esterházy Ensemble (Brüssing Andrásfalvy Mária, Michael Brüssing és Bolyki András) szólaltatta meg. Másnap matinékoncerttel kezdődött a program. A Jánosi András által szerkesztett műsor Haydnnak a korabeli magyar tánczenei hagyományhoz fűződő viszonyát volt hivatott illusztrálni, a Jánosi Együttes és Kalló Zsolt, Tamás Zsuzsa, Dabasi László, Czéh Ágnes és Szekendy Tamás közreműködésével. Este az Orfeo Zenekar csupa moll hangnemű szimfóniát játszott Vashegyi György vezetésével: Haydn 39. g-moll darabját, Mozart "kis" g-moll szimfóniáját és Joseph Martin Kraus c-moll művét. A fesztivált lezáró szeptember 7-i délelőtti kamarakoncert műsorának gerincét Haydn Skót dalai alkották, a szoprán Rosemary Hardy, valamint Paulik László (hegedű), Máté Balázs (gordonka) és Malcolm Bilson (fortepiano) előadásában.

A hangversenyek mellett billentyűs kurzusok is zajlottak Eszterházán, Malcolm Bilson (fortepiano) és Spányi Miklós (csembaló és klavichord) vezetésével. Tény, hogy a felsőfokú zeneoktatásban önmagukat hivatásos zongoristának vagy csembalistának képzők közül meglehetősen kevesen használták ki ezt az igazán jó alkalmat. A kurzusokon jórészt olyan muzsikusok vettek részt aktívan, akik a billentyűs hangszerjátékot inkább műkedvelőként kultiválják. Így is kellemes és tanulságos volt jelen lenni a mindig kifelé, a passzív hallgatóság felé is kommunikáló Bilson óráin. (Bon mot-jára a "szerszámosládáról", amelyet az előadónak mindig kéznél kell tartania, az olvasó alkalmasint még soproni fesztiváltudósításokból emlékezhet. Hogy Mozart és Haydn zenéjének állandó érzelmi változásai úgyszólván megkövetelik az előadótól a mániás depressziót - ez viszont új.) Spányi ellenben nincs tekintettel - s miért is kellene tekintettel lennie - a közönségre. Tanítása csak az aktuális tanítványnak szól, s a halkan eldörmögött instrukciók értelmére elsősorban a hangszeres reakcióból kell következtetnünk.


Giovanni Antonini
Felvégi Andrea felvétele


Malcolm Bilson
Felvégi Andrea felvétele