Muzsika 2003. november, 46. évfolyam, 11. szám, 9. oldal
Albert Mária:
Többek legyünk, mint amikor megszülettünk
Vásáry Tamás visszatekintése
 

A világjáró zongoraművész és karmester, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának a főzeneigazgatója, Vásáry Tamás augusztus elején volt hetven éves. Együttese és a közönség már tavasszal fölköszöntötte egy fesztiválhangversennyel. Kitüntették, könyve jelent meg televíziós előadásai alapján, ő adta a zeneakadémiai zongorabérlet első koncertjét - egyik esemény követte a másikat. Ezek sodrában él, s mintha a születésnap nem különösebben érdekelné.

- Valóban nem nagyon törődöm vele, mások inkább. Hűséges spanyol menedzserem, akit igen jó barátomnak tekintek, meghívott, hogy Palma de Mallorcán és Menorcán adjak egy-egy koncertet, így a születésnapomat, augusztus 12-ét és az előző napot gyönyörű környezetben töltöttem. Az évek száma nem jelent sokat számomra; látom, hogy némelyek harminc esztendős korukra ronccsá válnak. Én olyan energikusnak érzem magam, mintha húsz éves volnék, de azt is vallom, amit Carlos Castaneda könyvében a bölcs indián mond: úgy kell élnünk, hogy tudjuk, a halál csak egy karcsapásnyira van tőlünk. Ez érdekes módon egybevág a bibliai tanítással is, Krisz- tus azt mondja: nem tudjátok, mikor jön el az az idő... Azaz ne legyenek elintézetlen dolgaink, és legyünk teljesen nyitottak arra, hogy ha kell, szorongás nélkül lépjünk át egy másik dimenzióba. Belátom, hogy nehéz ezt az elvet átélni annak, aki materialista, aki nem hisz a túlvilági életben. Az emberek többsége úgy oldja meg ezt a kérdést, hogy nem gondol a halálra, a témát tabunak tekinti. Engem is sokszor figyelmeztettek, hogy nem jó erről beszélni. Sosem értettem, miért, hiszen arról könnyedén csevegünk, hogy vasárnap után hétfő jön vagy szilveszter után új év kezdődik.

- Ön nem is egyszer kezdte újra az életét. Elvégezte a Zeneakadémiát és Kodály Zoltán asszisztenseként kezdett az intézményben dolgozni, pedig a legkevésbé sem minősült jó kádernek - igaz, a tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt. 1956 művészileg és emberileg is fordulópontot jelentett az életében.

- Édesapám október utolsó napjaiban néhány régi képviselőtársával újra életre akarta hívni a Kisgazdapárt Sulyok-féle jobboldali szárnyát. Odáig jutottak, hogy beadták a pártalapítási kérelmet, másnap azonban elhangzott Nagy Imre drámai szózata, s folyt a megszállás. És folytak a letartóztatások. A pártalapítókat - köztük édesapámat - a következő éjjel mind lefogták. Amikor érte jöttek, elvitték a naplómat is, amibe évek óta mindent bejegyeztem. Kodály keserűen azt mondta: fiam, kevesebbért is akasztottak már. Engem egy meghívás Antwerpenbe szólított, a Bécsi Szimfonikusokkal december 2-án és 4-én kellett volna koncerteznem. Minthogy édesapámról nem tudtunk semmit, nem akartam addig elindulni, amíg mindent meg nem próbálok érte - itthon. Münnich Ferenchez, a belügyi hatóságok fejéhez akartam fordulni. Ez csak úgy volt elképzel- hető, hogy négy Kossuth-díjas - Fischer Annie, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence és Tóth Aladár - írt egy kérelmet, hogy fogadjon. Engem egy szerdai nap délelőttjén konzuli autó várt, hogy elhagyjam az országot. Csakhogy ugyanerre az időpontra mehettem Münnichhez. Tóth Aladár őszintén kedvelt engem, és amikor a levelet aláírta, figyelmeztetett: gondoljak bele, nincs rá garancia, hogy ki is jöhetek Münnichtől... Az édesanyám és a nővérem teljes pánikban volt, mert tudták, hogy a naplómat elvitték. Mindezek ellenére hagytam a konzuli autót, és indultam a Belügyminisztériumba. Én csak egyféle hősiességet ismerek: kimenni a pódiumra és zongorázni. Amikor a parlamentet körülvevő tankgyűrűn átmentem, magam is azt gondoltam, nem biztos, hogy visszafelé is megtehetem ezt az utat. Sikerült, és annyit elértem, hogy édesapámat nem kínozták, persze a börtön így sem volt majális. Nekem okkal tanácsolták: jobb, ha ezután nem alszom otthon. Ekkor ajánlotta föl Feuer Mária, a Muzsika jelenlegi főszerkesztője, valamint az édesanyja, hogy töltsem az éjszakákat Damjanich utcai lakásukban. Barátságunkat azóta örökkévalónak érzem, annak ellenére, hogy adódnak időszakok, amikor igen ritkán találkozunk. De én hiszek abban, hogy az ilyen kapcsolatokat nem feltétlenül az együtt töltött idő, hanem a barátság minősége határozza meg. Tőlük indultam el Belgiumba.

- Mennyi idő után szabadult az édesapja, és hogyan alakult a család sorsa?

- Ha jól emlékszem, édesapámat másfél-két hónap után engedték ki. Belgiumban is folytattam a mentőakciót. Az első, december 2-i koncertemet lekéstem, ám a másikat jelentős sikerrel abszolváltam. S minthogy éppen abban az esztendőben nyertem meg az Erzsébet királyné zenei versenyt - részben ezért is hívtak meg -, már ismerték a nevem, így hát kihallgatást kérhettem az anyakirálynőtől. Ofelsége fogadott, és a személyi titkára kíséretében elküldött a brüsszeli szovjet nagykövethez. Édesapámat már a beszélgetést követő napon kiengedték a börtönből. Nemcsak szabadult, hanem édesanyámmal együtt útlevelet kapott, ők is legálisan hagyhatták el Magyarországot - ilyen jelentős volt a belga anyakirálynő befolyása.

- Folytatódott közös életük. Nem lehetett könnyű.

- Semmink nem volt, a szüleim üres kézzel jöttek, nagyon szerény, majdnem szegényes életet éltünk. Ok különben sem halmoztak föl, nem spekuláltak ékszerekkel, ez nem tartozott a mentalitásukhoz. Az ötvenes években az én zeneakadémiai ösztöndíjam szolgált a megélhetésünk alapjául. Egy darabig egy belga bankár házában, úgyszólván kegyelemkenyéren éltünk. Óriási segítség volt, hiszen még nem boldogultunk a nyelvvel, a karrierem sem indult el. A következő évben áttelepültünk Svájcba, addigra annyira "gazdaggá" vált a szókincsem, hogy akár pincérnek is elmehettem volna. De mit tesz a szerencse...

-...bizonyára nem a vakszerencse...

-...a Deutsche Grammophon készített velem egy Liszt-lemezt. Nem tulajdonítottam neki semmiféle jelentőséget - a céget nem ismertem, és aki a vasfüggönyön innen nevelkedett, annak fogalma sem volt arról, hogy a lemez milyen fontos marketingeszköz. Nos, ez a felvétel rendkívüli sikert aratott, a londoni Gramophone-ban és más szakmai orgánumokban fantasztikus kritikákat kapott, a hónap lemeze lett, sőt kis híján az év kiadványa címet is elhódította. A DGG gyorsan fölvett velem még egy Liszt-lemezt, ezen a két zongoraversenyt rögzítették. A felvétel alapján keresett meg Rubinstein és Claudio Arrau menedzsere, aki zongoristákra specializálta magát, hogy szeretne Londonban bemutatni. Természetesen igent mondtam, a Royal Festival Hallban, a Wigmore Hallban és a BBC-ben játszhattam, ez nagy nyilvánosságot adott, és így szinte egyik napról a másikra megnyílt előttem az összes kapu. Elkezdődött az óriási "rohangálás" - évente minimum száz koncertet adtam a világ valamennyi fontos helyszínén, fesztiválján, s minden mértékadó karmesterrel és zenekarral fölléptem: Fricsayval Berlinben, Széll Györggyel New Yorkban, Ansermet-vel Genfben és hosszan sorolhatnám. A DGG további felvételekre kért föl. 1965-ben jelentette meg a Chopin-albumomat, ami azért érdekes, mert addig csak két gyűjteményt hoztak ki: Karajan Beethoven-sorozatát és Fischer-Dieskauval a Schubert-felvételeket; az albumkiadás divatja csak ezután kezdődött. Mind a mai napig találkozom olyanokkal, akiknek az első komolyzenei anyaguk az én Chopin-albumom, ez alapozta meg a gyűjteményüket. A lemezvilág megnyílt előttem, fiatal voltam, majdnem úgy kezeltek, mint valami popsztárt.

- Ez időtől, ha késve is, értesültünk karrierje állomásairól. Mikor kezdett dirigálni, és mióta foglalkoztatta a vezénylés mint cél?

- 1970-től fejlődött két párhuzamos úton a pályám. A vezénylés gondolata már nyolcéves koromban megfogant bennem. Első növendékkoncertemet Debrecenben Baranyi János zeneigazgató vezényelte, aki zongorista és zongoratanár is volt. Ott és akkor határoztam el, hogy karmester is leszek. Erre nem kerülhetett sor egyhamar, mert nekem a Zeneakadémián minden tárgyból kitűnőnek kellett lennem, hogy a maximális ösztöndíjat megkaphassam, és ez egy 14-15 éves kamasznak igen megerőltető volt. Édesapámat, az 1945-ös debreceni kormány tagját megfosztották a mandátumától, elvesztettük az egzisztenciánkat. Később alkalmanként zongorakíséretet is vállaltam, hogy a kitelepített szüleimet támogathassam. Emlékszem, Tóth Aladár 1956-ban azt ajánlotta, szerződtet korrepetitornak az Operaházba, azután majd vezényelhetek is. Ki tudja? Ha nem kellett volna édesapám letartóztatása miatt elhagynom az országot, talán ma is bent ülnék az Operában, és pompásan érezném magam.

- Ezek az életét alakító külső körülmények. Van-e valami belső tényező, amire ma úgy gondolhat, talán másként kellett volna...

- Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egy dolgot sajnálok: nagyon sok időt fecséreltem el kenyérkeresetre. Persze kellett, mert olyan szituációba kerültem, amire nem készítettek föl. Az első amerikai turnémért 30 ezer dollár gázsit kaptam, s meglepődtem, hogy az elszámolások után még én tartozom a menedzseremnek négyezerrel. Később megtanultam, hogy a másodiknál lehet nullára kijönni, a harmadiknál már csurran-csöppen egy kis pénz, és azután talán rendesen keres is az ember, ahogy mások. Eleinte kicsi volt a gázsi és sok a kiadás, tehát másodszor és harmadszor is elutaztam, hogy eljátsszam a Csajkovszkij-koncertet - Bach- és Haydn-darabok tanulmányozása helyett. Pedig ki voltam éhezve a tanulásra, arra, hogy tágítsam a repertoáromat. De az is fontos volt számomra, hogy idős szüleimnek kényelmes otthont teremtsek. Különben - akármilyen primitíven hangzik is - az az alapelvem, hogy minden úgy van jól, ahogy történt. Mint a bridzsben: nemcsak a magas értékű lap fontos, hanem a szellemes játék is. Nem csak az a cél, hogy jól éljünk, hanem hogy úgy haljunk meg: többek vagyunk, mint amikor megszülettünk.

- A világ e pillanatban fényévnyi távolságban van az ön egyszerű, ám nagyszerű elvétől.

- Ha megbetegszem és belázasodom, a jó orvos nemcsak a lázat csillapítja, azt is kivizsgálja, mitől szökött magasra. Én is a dolgok mögé szeretek nézni, olyankor meg is nyugszom, mert rájövök, hogy valami nagy szükségszerűségről van szó, aminek a hatása alól a mindenség részeként nem tudom magamat kivonni. A fejlődés analógiája fölfedezhető: ha a tojáshéjat a kismadár nem tudja föltörni, elpusztul, a magzatnak is időben el kell hagynia az anyaméhet, hogy élhessen. Mi az emberiség számára a tojáshéj, a burok? Az ego. Nem volt mindig fejlett az éntudat. A lascaux-i, az altamirai barlangrajzokon nincs aláírás, nem érvényesül az ego. Aztán a műveken megjelenik az aláírás, és vele az én. Az ember a személyes halhatatlanságát az alkotásokban viszi tovább. Az emberiséget körülvevő burok, az énközpontúság ma nagy és kemény, hiszem, hogy ennek változnia kell, mert ezen áll vagy bukik az emberiség jövője. E tekintetben én is kissé pesszimista vagyok.

- A zenén túl című kötete népszerű zenei ismeretterjesztő előadásai alapján készült. Az élő programokat Várbíró Judit szerkesztésében az MTV közvetítette. Sokan várják a folytatást, amire e pillanatban nincs pénz. Pedig ma még népes lehet egy ilyen program közönsége, kérdés, hogy mi lesz évek múlva? Mi a véleménye a magyar zeneélet jövőjéről?

- Magyarország mindig tárháza volt a tehetségeknek. A közönség szereti a zenét, a művészeteket. A Rádiózenekar koncertjeinek még a főpróbáira sem lehet beférni. Nemrég turnéztuk Nagy-Britanniában, a húsz koncert egyikét Newcastle-ban adtuk. Ott, ahol a hetvenes években Fischer Ivánnal együtt igaz- gatóskodtunk. Azt láttam, hogy ugyanaz a közönség ül a nézôtéren, csak most már ősz fejjel. Nem láttam fiatalokat. Magyarországon nemcsak a muzsikusok körében, a közönségben is látni az utánpótlást, e tekintetben nagyon optimista vagyok.

- Nemrég a Magyar Rádióban a következő három évre is megerősítették a főzeneigazgatói poszton. Milyen rövid és hosszabb távú terveket sző?

- Sok a tervem, a rövid távúak, mármint az idei szezon részletei ismertek, a négyrészes szimfonikus ciklus egy-egy földrajzi helyszínt köt össze, egy skandináv, orosz, francia és magyar esten. Nyolc évvel ezelőtt sikert aratott a Beethoven-sorozatom, ebben a szezonban, pontosabban 2004 folyamán megint műsorra tűzöm. Közeleg a Mozart-év, erre is készülök, szeretnék Mahlert is játszani, talán Mozartot Mahlerral kombinálva.

- Nem készül tanítani?

- Nem csak időt szakítanék rá nehezen, de szkeptikus is vagyok. Szerintem a művészetet nem lehet tanítani. Az én mesteriskolámban egészen biztosan mást hall egy darabról, egy ritmusról a növendék, mint Kocsis Zoliéban vagy Alfred Brendelében, és mindegyik reflexió jó lesz - de más. Nem valamelyik tempó a lényeges, hanem az, hogy a játékosnak van-e hitelesnek tekinthető elképzelése a műről. Én a tanítás örömét és eredményességét a zenekarral végzett munkában találom meg.


A Vásáry család. 1942. február 21.


Az első londoni hangverseny plakátja


Az 1970-es évek


Zsófia spanyol királynéval, 2000
Marques de Leis felvétele


2001
Sárosi Zoltán felvétele


London, 2003: feleségével és Plácido Domingóval