Sárosi Bálint: Bihari
János
Magyar zeneszerzők 21.
Szerkesztette Berlász Melinda
Mágus Kiadó Budapest, 2002 |
Bihari János életét és munkásságát áttekintő tanulmány utoljára 1928-ban látott
napvilágot.1 Megjelenését alapos kutatómunka előzte meg, amelynek
során a szerző, Major Ervin összegyűjtötte és értékelte a Biharira vonatkozó
19. századi szöveges és kottás forrásokat. A Bihari neve alatt fennmaradt kompozíciókat
is számbavette, létrehozván ezzel a cigányprímás műveinek első és egyetlen tematikus
katalógusát. Hogy Major tanulmányát most egy újabb követte, azt nem pusztán
a Magyar zeneszerzők sorozat elindítása indokolta, de olyan dokumentumok
felfedezése is, amelyek alapvetően módosíthatnák a Bihariról alkotott képünket.
Ami fontossá tette egy újabb portré megfestését, egyúttal a 75 évvel ezelőtti
revideálását, az a Bihari korára, annak magyarországi mű- és népzenetörténetére
irányuló kutatások jelentős előrehaladása volt. E kutatások eredményei nem kis
részben épp a szóban forgó kismonográfia szerzője, Sárosi Bálint munkásságának3
köszönhetőek, aki ezeknek birtokában a Majorénál sokkal tágabb perspektívából
képes láttatni és értékelni Bihari életművét.
A szerző sikerének egyik záloga egyén és társadalom egymásrahatásának figyelembevételében
rejlik. Míg a Magyar zeneszerzők-sorozat Lavotta-füzetében Domokos
Mária3 jóvoltából a verbunkos történetének rövid összefoglalását
olvashatjuk, addig a szóban forgó füzetben - mintegy a verbunkos történetének
kiegészítéséül - a Biharit, valamint a későbbi cigányprímásokat és -együtteseket
felnevelő, útjukra bocsátó és ösztönző társadalmi-zenei környezet képe tárul
elénk. E háttér ismeretében válnak Sárosi Bálint kezében a Bihariról és művészetéről
szóló, sosem szakszerű, viszont gyakran legendás elemeket is magukban foglaló
19. századi leírások tudományos forrásokká, amelyek már támpontul szolgálhatnak
a Bihari-filológia kérdéseinek megválaszolásához. Ezek nagyjából a következők:
miből táplálkozott Bihari művészete, hogyan aránylik egymáshoz munkásságában
alkotás és művészi reprodukálás, melyek a meghatározó különbségek a verbunkos
triász tagjainak (Lavotta, Csermák, Bihari) művészetében. Említett megközelítésmódja
révén Sárosi Bálint az eddigieknél árnyaltabb, pontosabb válaszokhoz jut. A
Bihari művészegyéniségét a Lavottáétól és Csermákétól elválasztó alapvető különbséget
abban látja, hogy a triász tagjai közül Bihari ismerte a legjobban az élő néphagyományt,
a régi és korabeli magyar népi tánczenét. Sárosi feltételezi, hogy ez az egyedülállóan
szerves kapcsolat adta játékának a kortársak szerint utánozhatatlan vonzerejét,
sőt, ebből származhatott alkotói stílusának meghatározó vonása is. Bár teljes
biztonsággal ma már végképp eldönthetetlen, hogy a Bihari nevén fennmaradt verbunkosok
mennyiben tekinthetők az ő saját alkotásainak, mennyiben feldolgozásoknak, dallam-feldolgozó
attitűdjében megragadhatók az alkotó egyéniség jegyei. Verbunkosaiban lépten-nyomon
felbukkan, hangsúlyos szerephez jut egy kifejezetten népi tánczenei eredetű
stíluselem is, nevezetesen a motívumismételgetés kedvelése, ami az "urbánus-szerzők",
Lavotta és Csermák verbunkos stílusában nem játszik szerepet.
Az olvasó számára élmény Sárosi Bálint széleskörű tudása, amellyel a 19. századi
zenei információkat a ma is élő népzenei gyakorlat ismeretében megmagyarázza
vagy amellyel zenei elemzésében és a műjegyzék egyes darabjaihoz fűzött kommentárjaiban
felhívja a figyelmet a verbunkos, illetve Bihari stílusának csak értők szeme
előtt feltáruló finomságaira. A füzetet a tematikus katalógus mellett forrásjegyzék
és válogatott bibliográfia, továbbá két teljes Bihari-kompozíció kottája egészíti
ki. Sárosi Bálint Bihari-portréja remélhetőleg eljut a zenekedvelők széles táborához
és mind több szakemberhez is, itthon és - angol fordításban - külföldön egyaránt.
_____________
JEGYZETEK
1 Major Ervin: Bihari János (Budapest, 1928).
2 E helyütt hadd említsük csak Sárosi Bálintnak a Bihari-tanulmányához
is kapcsolódó munkáit: Cigányzene (Budapest, Gondolat 1971); A hangszeres
magyar népzene (Budapest, Püski 1996).
3 Domokos Mária: Lavotta János. Magyar zeneszerzők 6. (Budapest,
Mágus 1999).
|