Muzsika 2003. október, 46. évfolyam, 10. szám, 8. oldal
Eckhardt Mária:
Liszt Ferenc kritikája egy Berlioz-hangversenyről
 

A zenei világ idén ünnepli Hector Berlioz születésének 200. évfordulóját. Köztudott, hogy Liszt Ferenc - sok kortársával ellentétben - igen nagyra értékelte Berlioz muzsikáját; megismerkedésük, a Fantasztikus szimfónia 1830 decemberi ősbemutatója egy olyan művészbarátság kezdete volt, amely (legalábbis Liszt részéről, aki mindvégig rendkívül sokat tett Berlioz elismertetéséért) töretlenül fennmaradt a francia zeneszerző 1869-ben bekövetkezett haláláig. A Liszt Ferenc Emlékmúzeum az évfordulóra egy kiállítással készül, amely a két zeneszerző kapcsolatát igyekszik majd sokrétűen bemutatni; a feldolgozott témák közé tartoznak egymásról írt kritikáik, tanulmányaik is. Ebből a gazdag témakörből szeretnénk most előzetesen ízelítőt adni Liszt egy kevéssé ismert, magyarul tudtunkkal eddig nem publikált rövid írásával, egy 1836. december 4-i koncert kritikájával. A hangversenyen, melyen Liszt és élettársa, Marie d'Agoult grófné is jelen volt (éppen ekkortájt töltöttek pár hónapot Franciaországban hosszabb svájci és itáliai tartózkodásaik között), maga Berlioz vezényelte saját műveit. A kor szokásainak megfelelően a vegyes műsorú hangversenyen más közreműködők is felléptek; Liszt ezekre is kitér kritikájában, amely a Le Monde 1836. december 11-i, 26. számában jelent meg, "Concert de M. Berlioz" címmel mint "Feuilleton" (tárca). Ez a cikk nem került bele Liszt írásainak régi gyűjteményes kiadásába,1 sem a francia nyelvű cikkek Jean Chantavoine által kiadott, közismert válogatásába.2 A jelen fordítás Liszt írásainak Detlef Altenburg szerkesztésében megjelenő új, bőséges kommentárral ellátott összkiadása alapján készült,3 melynek Rainer Kleinertz és Serge Gut által 2000-ben közreadott, a korai írásokat tartalmazó 1. kötetében4 a cikk mind eredeti francia nyelven, mind német fordításban szerepel.

Az írás mélyebb megértését elősegítő magyarázatainkat jegyzetben közöljük. Külön jelöljük, ha kizárólag Kleinertz és Gut (K-G) kommentárjaira támaszkodtunk.

Eckhardt Mária

_______________________________________

Berlioz úr hangversenye

Múlt vasárnap a konzervatórium nagyterme, a művészet avatatlan használatától ritkán megszentségtelenített szentélye megnyitotta ajtait egy olyan válogatott publikum előtt, amely néhány év óta lelkiismeretesen munkálkodik zenei műveltségének gyarapításán, és igyekszik fokozatosan beavatást nyerni a beethoveni szellem titkaiba.5 Ez alkalommal a Harold és a Fantasztikus szimfónia újabb előadása került sorra.6 Egy olyan művész két szép és nagyszerű zeneművéről van szó, akit számos kritikus több súlyos bűnben is vétkesnek talált: nemcsak hogy a kortársunk, de a saját korában merészeli megkísérelni azt, amire Haydn, Mozart és Beethoven a magáéban tett kísérletet.
Kétségkívül figyelemreméltó színjáték, egyben igencsak alkalmas megacélozni ama zeneszerzők lankadni látszó lelki- és akaraterejét, kiknek kezdeti lépéseit nem kíséri a tömeg elismerése, ahogyan Berlioz kora ifjúságától kezdve kevéssé fogékony közönségének szinte minden egyes tagjával külön-külön megküzdött. Megtörhetetlen kitartással dacolt a közönséges gúnnyal, az ostoba előítéletekkel és a teljes elutasítással, s ahhoz a filozófushoz hasonlóan folytatta útját, aki mindenki ellenében hitte, hogy "mégis mozog";7 minden vita helyett megelégedett azzal, hogy alkalomról alkalomra jobban betanított zenekarral adja elő művét, melyet az elmarasztaló kritika hullámai úgy emeltek egyre magasabbra, miképpen egy pompás háromárbocost a vihar.
A publikum nehezményezte, hogy visszaélnek a türelmével, ám - mintha önkéntelenül is a géniusz vonzásának engedne - vissza-visszatért. És a szinte kivétel nélkül elítélő hangok tömegéből lassanként, előbb csak elszigetelten, itt-ott kivált néhány egyéni vélemény; hamarosan odagyűltek köréjük azok a csendes rokonszenvezők, kiknek mindig szükségük van a támogatásra, és kialakult egy második közönség, mely éppoly szenvedéllyel kelt Berlioz védelmére, amilyennel az előbbi támadta. Ma már gúnyról vagy szarkazmusról szó sincs, maga a kérdés is más, melyről a vita folyik: azt kell most eldönteni, vajon a Fantasztikus szimfónia szerzője tehetséges komponista-e csupán, vagy pedig zseni.
Számunkra a dolog nem kétséges. A zseni nem más, mint türelem - állítja Buffon,8 és van e, aki ezt Berlioztól elvitathatná? Ettől az inkább akadémikus, mint találó meghatározástól függetlenül le kívánjuk szögezni, hogy a zseni: nagyság az eredetiségben; a zseni a formáját megteremtő gondolateszmény; a végtelen érzetének megnyilvánulása a végesben. Márpedig mely zenei műalkotások tanúsítják magasabb fokát az újítás merészségének, a gondolati mélységnek és a formai gazdagságnak, mint a Harold és az Epizód egy művész életéből? Hogyan lehet elvitatni az eszmék bőségét és sokrétűségét attól a zeneszerzőtől, aki képes volt egyetlen műben ugyanolyan mesterien ábrázolni a szenvedélyek árját, egy bál mámorát, a természet rejtelmes hangjait és egy kivégzés rettenetét, hogy végül egy boszorkányszombat kellős közepébe repítsen, ahonnan nem hiányzik sem Machbeth banyáinak gyászos fantáziája, sem a Brocken sátáni orgiái?9
Ha ezekhez a kiemelkedő festői és költői adottságokhoz még hozzávesszük a hangszerelés kétségbevonhatatlan ismeretét, mely tudományt Berlioz az arca verejtékével szerzett meg életének egy olyan szakaszában, midőn a családjától megvetett zenei elhivatottsága büszke nyomorúságra kárhoztatta, és senkitől sem ismerve kuporgott a színházi zsöllyék sötétjében; ha tehát gondosan megvizsgáljuk a hangoknak azokat az új társításait, azokat a megragadó effektusokat, melyeknek mintha egyedül Meyerbeer tudta volna titkát, számunkra lehetetlennek tűnik kétségbe vonni, hogy Berliozt a komponisták között kiemelkedő hely illeti meg.10 Azoktól, akik ellenvetésként szerzeményeinek csekély számára hivatkoznak, szívesen megkérdeznénk, vajon amennyiben Beethovent c-moll szimfóniájának11 befejezése után egy nappal elragadja a halál, ő is csak egy lett volna a sok zenész közül? Mindazonáltal hő óhajunk, hogy Berlioz mihamarább az operaszínpadnak szentelje tehetségét, mert magasrendű képességei csupán ott bontakozhatnak ki szabadon és minden akadálytól menten; csak ott fogja a siker oly dicsőséggel koronázni művét, milyenre a nem színpadi kompozíciók még csak nem is számíthatnak.
A Harold-szimfónia, mely kevésbé nehezen érthető, mint a Fantasztikus szimfónia, kezdettől fogva szélesebb körű elismerésre talált. A zarándokok menete, melyet oly könnyűszerrel követhetünk a hegyre vezető kanyargós ösvényen, a felsejlő kolostor, melynek harangjai a melódia oly eredeti és megragadó lezárását nyújtják, majd a zarándokok indulójának későbbi visszatérése a rablók tivornyája alatt - mindez költői ihletettségre és avatott kivitelezésre vall.12 Hosszas, dübörgő taps szolgált bizonyítékul Berlioz számára arról, hogy utolérte a siker, őt, ki sosem tett oly engedményt a közönség kegyének elnyerése végett, mely ellentétben állott volna emelkedett művészi elveivel. És hasonlóképpen bizonyította, hogy ha a népszerűség még várat is magára, immár a közeli jövő rejti ígéretét.
A két szimfónia között Labarre13 urat hallhattuk, kinek jelentős előadói tehetsége mintha kellem és ügyesség tekintetében tovább gyarapodott volna. De vajon mi az oka annak, hogy a hárfa, e legátszellemültebb minden hangszerek között, az egyetlen, melynek a költők az égben merészelték kijelölni a helyét, ma oly mélyre sülylyedt, hogy nem tolmácsolhat mást, csak - ahogy az ilyesmit nevezni szokás - briliáns szalonzenét? Miért mindig csak ezeket a potpourrikat, ezeket a jellegtelen egyvelegeket, melyek híjával vannak minden egységnek, minden művészi tartalomnak? Lamartine elmélkedéseinek szép parafrázisai,14 egy-egy Osszián-töredék,15 vagy akár egy zsoltár jellegű egyházi szerzemény nem állna-e inkább összhangban egy olyan instrumentum hangjaival, mely minden másnál kevésbé alkalmas a zenei divatok szemfényvesztéseit mímelni?
Denain kisasszony, a Konzervatórium növendéke bátortalanul adta elő Urhan úrnak Lamartine Egy könnycseppjére írott új szerzeményét.16 Ennek minden strófája egyfajta sirámmal, szöveg nélküli nyüszítéssel zárul, mely újítás megítélésétől egyelőre tartózkodunk. Ahhoz, hogy elnyerje a közönség tetszését, az ilyesfajta merész kompozíció a kivitelben is olyan merészséget követel meg amilyet hiába is várnánk el egy fiatal növendéktől.
Massol némileg nehézkesen tolmácsolta Quasimodo áriáját, melyet oly tévesen tulajdonítanak Berlioznak azok, akiket gyönyörrel tölt el, ha egy hazugság révén két személynek is árthatnak; egyfelől megtagadják Bertin kisasszonytól a képességet, hogy egy tiszta és világos ihletésű, jól hangszerelt darab szerzője lehet, másfelől egy nagy mesternek tulajdonítják egy fiatal, tapasztalatlan nő művét.17 Mindent egybevetve a koncert igen érdekes volt, és hő óhajtásunk, hogy a szezon folyamán megismétlődjenek az efféle összejövetelek, melyek terjesztői és megerősítői a jó zene szeretetének.

Fenyves Katalin fordítása
Közreadja Eckhardt Mária

_____________
JEGYZETEK

1 Franz Liszt, Gesammelte Schriften, ed. La Mara (Bd. I) & Lina Ramann (Bd. II-VI), Breitkopf & Härtel, Leipzig 1881-1883.
2 Jean Chantavoine, Pages romantiques, Librairie Félix Alcan - Breitkopf & Härtel, Paris-Leipzig 1912.
3 Franz Liszt, Sämtliche Schriften, ed. Detlef Altenburg, Breitkopf & Härtel, Wiesbaden-Leipzig-Paris 1989. A kilenc kötetre tervezett sorozatból eddig négy kötet jelent meg (a publikálás időrendjében: 5., 4., 3., 1.).
4 Bd. 1, Frühe Schriften, 332-335., kommentárok: 657-659.
5 A François-Antoine Habeneck (1781-1849) által alapított és vezényelt Société des Concerts du Conservatoire 1828-tól mintaszerű előadásokban ismertette meg a francia közönséget Beethoven legfontosabb szimfonikus és oratorikus alkotásaival. Liszt e híres koncertekre utal.
6 Az említett Berlioz-művek: Harold en Italie (Harold Itáliában), szimfónia négy tételben brácsaszólóval, ősbemutató: 1834. november 23., Párizs, a Conservatoire hangversenyterme, vez. Narcisse Girard, brácsaszóló: Chrétien Urhan. Épisode de la vie d'un artiste. Symphonie fantastique en cinq parties (Epizód egy művész életéből. Fantasztikus szimfónia öt tételben), ősbemutató: 1830. december 5., Párizs, a Conservatoire hangversenyterme, vez. Habeneck. A Berlioz tematikus katalógus adatai szerint a Liszt kritikájának tárgyát képező 1836. december 4-i előadás a Harold nyolcadik, a Fantasztikus szimfónia tizenkettedik nyilvános előadása volt (utóbbival kapcsolatban azonban megjegyzendő, hogy nem mindegyik korábbi előadáson hangzott el a teljes mű). Vö. D. Kern Holoman, Catalogue of the Works of Hector Berlioz, Bärnereiter, Kassel-Basel-London-New York 1987, Nr. 68 (Harold), Nr. 48 (Fantasztikus szimfónia). Liszt Berlioz mindkét itt tárgyalt programszimfóniájából "zongorapartitúrát" készített. Ennek különösen a Fantasztikus szimfónia esetében volt nagy jelentősége, mivel Liszt 1834-ben megjelent zongorapartitúrája jóval megelőzte a szimfónia partitúrájának, illetve szólamainak kiadását (1845).
7 Nyilvávaló utalás Galileo Galileire (K-G).
8 Georges-Louis Leclerc, Comte de Buffon (1707-1788) állítólagos mondását ("Le génie n'est qu'une grande aptitude à la patience") Marie-Jean Hérault de Séchelles (1759-1794) idézte 1785-ben megjelent Visite à Buffon. Septembre 1875 című írásában (K-G).
9 Utalás a Fantasztikus szimfónia programatikus tételcímeire: 1. Rêveries, passions (Álmok, szenvedélyek), 2. Un Bal (Bál), 3. Scène aux champs (Jelenet a mezőn), 4. Marche au supplice (Menet a vesztőhelyre), 5. Songe d'une nuit de sabbat (Álom egy boszorkányszombatról). A Brocken-utalás Goethe Faustjával kapcsolatos, amelyet Liszt Berlioz révén ismert meg. Ennek I. részében a Walpurgis-éj jelenete azon a mondán alapszik, hogy május 1-jének éjjelén a boszorkányok a Harz-hegységbeli Brocken (Blockberg) tetején gyűlnek össze orgiájukra.
10 Berlioz Mémoires-jainak 13. fejezetében elmondja, hogy a hangszerelést nem tanáraitól tanulta, hanem az Opera előadásain leste el, ahová ingyenjeggyel rendszeresen bejárt. Hogy sikerült a hangszerelés elsőrangú, értő mesterévé válnia, azt később Hangszereléstanával (Grand traité d'instrumentation et d'orchestration modernes, Paris 1843) is bizonyította (K-G).
11 Beethoven op. 67-es 5., c-moll ("Sors") szimfóniájáról van szó.
12 A Harold en Italie tételcímei: 1. Harold aux montagnes. Scènes de melancolie, de bonheur et de joie (Harold a hegyekben. A melankólia, boldogság és öröm jelenetei). 2. Marche des pèlerins chantant la priere du soir (Esti imájukat éneklő zarándokok menete). 3. Sérénade d'un montagnard des Abruzzes à sa maîtresse (Az Abruzzók egy hegyi lakójának szerenádja kedveséhez). 4. Orgie des brigands. Souvenirs des scènes précédentes (Rablók orgiája. Emlékezés az előző jelenetekre).
13 Théodore-François-Joseph Labarre (1805-1870) francia hárfaművész és zeneszerző, hárfadarabok, románcok és színpadi művek komponistája. Később karmesterként, élete végén pedig a párizsi Conservatoire hárfaprofesszoraként is működött.
14 Utalás Alphonse de Lamartine (1790-1869) Méditations poétiques (Költői elmélkedések) (Paris 1820) és Nouvelles méditations poétiques (Újabb költői elmélkedések) (1823) című, számos kiadást megért versesköteteire. Utóbbiban található a Les Préludes című költemény is.
15 James MacPherson (1736-1796) skót származású angol költőnek az ír-skót mondakör népi hőseihez, Fingalhoz és fiához, Ossziánhoz kapcsolódó énekei, melyeket Fragments of Ancient Poetry Collected in the Highlands of Scotland and Translated from the Gaelic or Erse Language (London 1760) illetve The Poems of Ossian (London 1765) című köteteiben adott közre, a romantika idején nagy népszerűségnek örvendtek.
16 Élisabeth-Désirée Mesnage (Denain) (1823-1892) a Conservatoire énekes növendéke ekkor még mindössze tizenhárom éves volt. Lamartine Une larme, ou consolation című verse a költő Harmonies poétiques et religieuses című sorozatának I. könyvéből (Paris 1830) nemcsak Liszt barátját és kamarapartnerét, a kiváló hegedűs, brácsás és orgonista Chrétien Urhant (1790-1845) ihlette meg, hanem lehetséges, hogy Liszt Consolations című, 1850-ben megjelent zongorasorozatának is egyik inspiráló forrása volt. Maga a Lamartine-versciklus, illetve annak több költeménye Liszt Harmonies poétiques et religieuses című, 1835-ben kiadott első jelentős önálló zongoradarabjának és a későbbi, többször átdolgozott és végleges formájában 1853-ban publikált zongoraciklusának címadója, illetve ihletője volt.
17 Louise-Angélique Bertin (1805-1877) Esmeralda címmel operát komponált Victor Hugo (1802-1885) Notre-Dame de Paris (A párizsi Notre Dame) című regénye nyomán, melynek ősbemutatója 1836. november 14-én volt a párizsi Operában. A zeneszerző a Journal des Débats gazdag és nagy hatalmú alapító-tulajdonosának lánya és főszerkesztőjének testvére volt; művét a kiadó ellenlábasai gyanakodva, sőt ellenségesen fogadták, és legsikeresebb részletéről, Quasimodo áriájáról, melyet a kiváló bariton, Eugène Massol (1802-1887) adott elő, azt terjesztették, hogy nem Bertin kisasszony, hanem Berlioz írta. Berlioz, aki a Journal des Débats állandó munkatársa, a főszerkesztő lekötelezettje volt, valóban segített az opera betanításában, de emlékirataiban határozottan állítja, hogy magában a komponálásban egyetlen hanggal sem volt része. (Hector Berlioz, Mémoires, 48. fejezet). - Az opera zongorakivonata Liszt neve alatt jelent meg (Troupenas, Paris 1837), bár többen feltételezik, hogy esetleg más személy készítette és Liszt legfeljebb revideálta; az említett áriát Air chanté par Massol címmel külön is kiadták. A témáról részletesen ld. Michael Short, "New Notes on Esmeralda", The Liszt Society Journal Vol. 17 (1992), 25-36.


A Harold Itáliában 2. tétele
Liszt zongoraátiratában

A Liszt Ferenc Emlékmúzeum gyűjteményéből


Berlioz karmesteri pálcával
Formentin litográfiája 1893 körül


Berlioz zenekara
Grandville karikatúrája, 1846


Berlioz Emlékiratai Liszt Ferenc hagyatékából
A Liszt Ferenc Emlékmúzeum tulajdona