Muzsika 2003. szeptember, 46. évfolyam, 9. szám, 15. oldal
Tóth Péter:
Bartók Fesztivál - Bartók-mentesen
Szombathelyi tapasztalatok
 

Bartók és Ligeti zenéje, valamint etno-zenei hatások a kortárs zenében - a szervezők ezzel a rokonszenves célkitűzéssel jelentették meg a 2003-as Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál (Szombathely, 2003. július 5-19.) hirdetését. Hogy a tervekből mennyi valósult meg, azt négy nap (július 12-15.) hat hangversenye és a műsorfüzet információi alapján próbálom megrekonstruálni.
Ha az elhangzó művek számát tekintjük, Bartók járt a legrosszabbul. A részletes műsorral meghirdetett tíz "nagy" hangversenyen csupán a Négy magyar népdal képviselte a névadót, s ezen a szomorú statisztikán keveset javít, ha tudjuk, hogy Vikárius László Bartóknak, illetve a műveiben fellelhető parasztzenei inspirációknak szentelte zenetudományi előadását. Az idén nyolcvanéves Ligeti György Requiemjének megszólaltatása beteljesületlen vágy maradt, s bár a kamara- és szólókoncerteken elhangzott a zeneszerző egy-egy műve (a záró hangversenyen további kettő), összességében az ő művészete sem kapott olyan hangsúlyt, amilyet e kompozícióknak a szervezők eredetileg szántak. A legsikeresebb vállalkozás kétségkívül annak bemutatása volt, miként hat a népzene a 20. századi alkotásokra. Ebből a szempontból dicséretesen szerkesztett műsorral lépett fel az Amadinda Ütőegyüttes. Ugandai, baszk, bali illetve tahiti népzenék megszólaltatásával laikusok számára is egyértelművé tették az összefüggésrendszert, amelynek szellemében a tradicionális zene beépül a 20. századi műzenébe. Kicsit talán túlságosan is evidenssé vált, hogy az ütőhangszeres repertoár megújítóiként tisztelt, immár klasszikusnak számító szerzők alig tettek egyebet: lekottázták, s néhány saját ötlettel fűszerezték az egzotikus tradicionális zenéket. Szinte valamennyi elhangzott műre jellemző volt a komplementer technika, valamint az apró változásokra és az ezekből kialakuló hosszú zenei folyamatokra alapozó szerkesztési mód.
Lukas Ligeti Pattern Transformation című darabját ennek ellenére kifejezetten élvezetesnek tartottam. A 34 hangból komponált kromatikus kánon dallamának átváltoztatása, pentatonizálása, a szólamok "összekeverésének" és az egymástól eltérő tempók egyidejűségének érzete mindvégig izgalmassá tette a két marimbára és négy zenészre írt kompozíciót. Pedagógiai szempontból Steve Reich több mint harminc éve keletkezett, s azóta alapműnek számító Drummingjának részleges megszólaltatása is érthető volt. A kétszer négy, szimmetrikusan hangolt bongón közel húsz percen át játszottak az együttes tagjai. Az egyetlen zenei ötletre épülő darab - amelynek szerkezete igen gyorsan kiismerhető - ezúttal nem a reveláció erejével, inkább a négyzetesen terjedő unalom érzetével hatott. Az ütőhangszeres együttes műsorának nagy részét már végigélvezhettük a Tavaszi Fesztiválon - most annál különösebb volt tapasztalni, hogy a négy előadót ezen az estén még Holló Aurél rendkívül szellemes darabja, a kissé bonyolult című José - BeFORe JOHN5 sem hozta lázba. Az Amadinda tagjai fáradtak, rosszkedvűek és mosolytalanok voltak - legalábbis annak látszottak. S ami igazán meglepett: ráadást a tüntetően nagy siker ellenére sem hallhattunk.
Másnap este a Szombathelyi Képtár fal- és tértextil kiállításának díszletében Déri György szólócselló hangversenyét hallhatta a közönség, melynek tagjaiban szinte kizárólag a kurzusok résztvevőit és a koncertek előadóit ismerhettük fel. Déri tisztán látja, hogy egy teljes műsort egyazon szólóhangszerre komponált darabokkal kitölteni több mint kockázatos vállalkozás, ezért rövid, személyes hangú műismertetőkkel és apró, de jól működő szcenikai ötletekkel igyekezett elejét venni az egyhangúságnak. Estjén tíz kortárs szerző egy-egy, részben az ő felkérése nyomán született kompozíciója szólalt meg, s máris hozzáteszem: kitűnő előadásban. Ligeti György fiatalkori Szólószonátájától Vajda János kissé ironikus címet viselő kompozícióján (Just for you) át Eötvös Péter darabjáig (Two poems to Polly) terjedt a stiláris paletta. Déri az első pillanatban kedvezőtlennek tetsző akusztikai körülmények - hangelnyelő drapériák, padlószőnyeg - ellenére mindvégig uralta a hangversenyt koncentrált előadásmódjával, a művek fölényes ismeretével és feltűnően szép csellóhangjával. Egy gesztusa megragadott: a már elhangzott művek kottáit a megérdemelt taps után gondosan összehajtogatta és félretette. Míg más muzsikusok a földre dobják az érdektelenné vált "papírokat", hogy minél kevesebb időt kelljen a múltra vesztegetni, Déri szeretetteljes féltéssel szakított időt erre a látszólag fölösleges munkára. Szubjektív válogatásában - mely jövőre talán lemezen is megjelenik - a 20-21. századi szóló gordonkairodalom legsötétebb, legszomorúbb oldalát tárta elénk, s a komor hangulatot Melis László befejezésül elhangzott opusza, az inkább ötletében és címében, mint megvalósításában szellemes A la carte sem oldhatta fel.
A Csalog Gábor vezette zongorás kamarazenei kurzus másnapi Kurtág György-koncertje kapcsán (32 darab a Játékokból hat ifjú zongorista előadásában) elgondolkodtam: hol lehetnek a külföldiek? A közel száz résztvevőből ugyanis mintegy negyven, határainkon túlról érkezett zenésznek is lennie kellett volna valahol ebben a nem különösebben nagy városban, de még a kollégium menzáján is csak hébe-hóba kaptam fel a fejemet idegen szó hallatán. Mivel a hangszeres kurzusok záróhangversenyein már nem lehettem jelen, nem szeretnék tanulságokat levonni, de tény, hogy egyes tanfolyamokon a hallgatók többnyire az adott tanár főiskolai növendékeiből álltak. Hogy ez szerencsés vagy nem, annak megítélése aligha az én feladatom. A fesztivál legsikeresebb vállalkozása minden bizonynyal az öt professzort is foglalkoztató zeneszerzés- és számítógépes zenei kurzus volt: mintegy harmincan voltak kíváncsiak a zenekészítés 21. századi lehetőségeire. Déri György cselló- és vonós kamarazene-óráira nyolc főiskolás iratkozott be, míg a Németországból hazalátogató oboaművész, Lencsés Lajos előadásaira tíz, főként külföldi hallgató volt kíváncsi. Bár a szervezők minden hangszer esetében pontosan megadták a kurzus anyagát, a jelentkezők ezt nem minden esetben tartották magukra nézve kötelezőnek - a tanárok tehát olykor kénytelenek voltak "hozott anyagból" dolgozni. Egy rutinos pedagógust persze ritkán hoz zavarba az ilyesmi, az okokon mégis érdemes volna elgondolkodni. Hogy mennyit lehet átadni egy növendéknek öt-tíz nap alatt, ezzel kapcsolatban az általam megkérdezett profesz- szorok sem tápláltak illúziókat. Ahogy egyikük megfogalmazta: a legtöbb, ami megtörténhet, hogy sikerül néhány impulzust közvetíteni a hallgató számára, aki azután vérmérsékletétől és egyéni hajlamaitól függően hosszabb-rövidebb ideig megél e szellemi-érzéki táplálékból. Arra a kérdésre, mi a helyzet akkor, ha a kurzuson szerzett tapasztalatok ellentmondásba kerülnek a főiskolai órákon hallottakkal, ezt a választ kaptam: éppen ezért szerencsés, ha az ember Szombathelyen ugyanazokat tanítja, akikkel év közben is foglalkozik...

De vissza a Bartók Terembe! Az 1997-ben alakult UMZE Kamaraegyüttes a majd' száz éve Bartók és Kodály részvételével működött Új Magyar Zene-Egyesület egykori törekvését kívánja feleleveníteni. 20. századi és kortárs zenét játszanak, új műveket rendelnek itthon és külföldön egyaránt. Július 14-i hangversenyükön Kovács László és Rácz Zoltán vezényelte az együttest. Az öt elhangzott mű közül a legnagyobb meglepetést Lajtha László mind ez ideig kéziratban porosodó Három noktürnje okozta. Az 1941-ben keletkezett kompozíciót már születése idején sem fenyegette az agyonjátszottság veszélye, hiszen a francia bemutatóra is éppen húsz évet kellett várnia. A francia költők verseire írt és három különböző évszakbeli éjszakát (Havas éjszaka; Júniusi éjszakák; Oszi éjszaka) megjelenítő impresszionista kamarazene már hangszerelésében is eltér a megszokottól. A fuvolával és hárfával kiegészített vonósnégyeshez szoprán csatlakozik. Halmai Katalin líraian énekelte szólamát a cseppet sem könnyű és kamaraműhöz mérten szokatlanul terjedelmes kompozícióban. Sem Sári József Praeambulum, sem Perényi Miklós Ritornello per 21 című munkája nem keltett különösebb szellemi izgalmat, viszont élveztem Jeney Zoltán klarinét, hegedű, cselló, marimba és zongora kvintettjére komponált művét, az Önidézeteket. Yeats költeménye, az A Full Moon in March ihlette harsonaverseny írására a zeneszerzés kurzus korábbi tanárát, Marco Stroppát. A szólóharsonát, kettős kvintettet és ütőhangszereket foglalkoztató, A tűfokról címet viselő concerto három egymásba olvadó tételből áll. S mivel ma már egy konzervatóriumi zeneszerző-növendék is minimális célul tűzi ki a kiválasztott hangszerből kicsalogatható legképtelenebb hangzások és egyéni játékmódok alkalmazását, nem csodálkozhatunk, ha Stroppa is bőségesen él a kitűnő előadóművész, Benny Sluchin nyújtotta lehetőségekkel. Hangzáskép szempontjából valóban eredetit csak a második tétel nyújtott: itt jó ízlésről tanúskodó, finoman hangszerelt, némi buddhista életérzéssel fűszerezett "végtelen" zenét élvezhettünk.
Jó ötletnek és pedagógiai szempontból igen hasznosnak tartom a kurzus tanárainak bevonását az esti koncertekbe. A külföldön élő vendégprofesszoroknak a fesztivál ideje alatt nyilván aligha jutna idejük kamaraművek próbáira, ezért egy-egy kora esti hangversenyen szólóban mutatták be tudásukat. Lencsés Lajos három 20. századi, szóló oboára írt kompozícióval állt nyilvánosság elé. Bár az elhangzott művek mind formailag, mind hangzásban hasonlítottak egymásra, és így ahelyett, hogy erősítették volna egymást, inkább valamelyest csökken- tették az egy műre jutó optimális élvezeti értéket, két dologra mindenképpen alkalmasnak bizonyultak. Egyrészt kiderült, hogy ma is lehet élvezhető szólódarabot írni erre a kissé konzervatív hangszerre, másrészt Lencsés megmutatta, hogy aligha téved, aki ma őt tartja a világ egyik legjobb oboásának. A marimbakurzus amerikai vendégtanára, Gordon Stout saját műveit játszotta. A megszólalt darabok számomra itt is hasonló problémát vetettek fel: úgy éreztem, rendre ugyanazt a trükköt mutatják be más és más körítéssel. Stout kétségtelenül virtuóz marimbaművész, viszont az a körülmény, hogy alig verte össze a tenyerét a publikum, máris három ráadást adott, emberi habitusának nem feltétlenül legrokonszenvesebb vonásával ismertetett meg.
Míg Stout a Főiskola dísztermében igyekezett újra és újra elkápráztatni a nagyérdeműt, a közönség fele már kitódult az aulába, hogy rövid levegőzés és némi séta után beülhessen a Bartók Terembe, az UMZE éjszakai koncertjére. A fesztiválpublikum egy része azonban vagy elveszett útközben, vagy nem merte megkockáztatni az élményt e késői órán. Így volt vagy úgy, mindenesetre tény: kevesen foglaltunk helyet a nézőtéren, hogy meghallgassuk a közel egyórás, élő zenét és hangszalagot együttesen használó Bhaktit, Jonathan Harvey alkotását. A rendezők többször is felszólították a közönség "renitensebb" (vagy csupán tapasztaltabb) felét, hogy a kijárathoz közeli székekből fáradjanak át a nézőtér közepén felállított keverőpult közelébe, mert a sokcsatornás elektronikus zenét csakis így tudják majd maradéktalanul élvezni - így aztán kicsi esély maradt a menekülésre. A Rig Védából származó, semmitmondó angol nyelvű idézetek előtt a szerző egy-egy tőmondattal mintegy akusztikai kapaszkodót nyújtott a hallgatónak. Az ismertetőből megtudtam, hogy két felvétel is kapható a műből, melyet jelentős sajtóorgánumok méltatnak szuperlatívuszokban. Nincs mese: ha arra kíváncsiak, mit is hallottam 2003 júliusában egy szombathelyi éjszakán, meg kell venniük valamelyiket. Miközben megpróbáltam a tizenkét tétel azonosítására koncentrálni, irigykedve néztem a zenekritikust, aki mintegy fél óra múltán döntött a távozás mellett.
Hogy teljes egészében milyen is volt az idei Szombathelyi Bartók Fesztivál, azt négy nap tapasztalatai alapján nem tudhatom. Mindaz, amit láttam-hallottam belőle, egy nagyon is földközeli, túlságosan is "rendes", és épp ezért unalomtól sem mentes kortárs zenei összejövetel képét mutatta. Ez pedig manapság, amikor minden nagyobb faluban rendeznek valamilyen Nyári Fesztivált, a jelek szerint kevés. (A Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál rendezője a Hungarofest Kht.)


Az Amadinda Ütőegyüttes


Déri György tanít


Perényi Miklós és Kovács László


Marco Stroppa


Benny Sluchin


Gordon Stout
Garas Kálmán felvételei