Muzsika 2003. szeptember, 46. évfolyam, 9. szám, 3. oldal
Mesterházi Máté:
A szomszéd telke
Beszélgetés Szinetár Miklóssal, a Magyar Állami Operaház intendáns-főigazgatójával
 

- Az Ön visszatérését az az értelmiségi réteg sem fogadta kitörő örömmel, amelyik mind az előző operaházi vezetés, mind az abban megtestesülő politikai attitűd iránt ellenszenvvel viseltetett. Föltéve, hogy meg akarná győzni ezt az értelmiséget: mit mondana nekik, miért jó, hogy Ön visszajött? Másképp fogalmazva: hogyan látja, miként vonul majd be ez a négy év a Magyar Állami Operaház történetébe?
- Úgy értékelem, hogy az én előző, ötéves igazgatóságom sikeres befejező korszaka volt egy nagyon hosszú periódusnak. Ez a periódus Tóth Aladárral kezdődött; lényege a nagy társulattal, nagy repertoárral, két színházban való működés volt. Ez az operaház tehát a magyar kulturális élet középpontjában helyezkedett el. Az én perióduszáró öt évem pedig mindenekelőtt azért volt sikeres, mert katasztrofális anyagi körülmények között is abszolválni tudta ezt az óriási repertoárt és előadásszámot. Öt év alatt mindössze egyetlen előadás maradt el, ami önmagában is nagy eredmény, hát még ha azt vesszük, hogy ebben a házban még az én fizetésem is alacsonyabb volt, mint a Nemzeti Filharmonikusok bármely tagjáé. Amikor átvettem az intézményt, az előadások tíz százaléka érte el a világátlagot, ötven százaléka képviselt megbízható, hétköznapi színvonalat, negyven százaléka nem ütötte meg az elfogadhatóság mércéjét; amikor az intézményt átadtam, úgy éreztem, most már az előadásaink huszonöt százaléka éri el a világátlagot, míg a nem vállalható előadások aránya legföljebb tíz-tizenöt százalék. De továbbmegyek: sikerült ebben az időszakban megteremtenem az új magyar művek reneszánszát; soha ennyi és ilyen sokféle kortárs magyar operát nem mutattak be, mint abban az öt évben. Harmadszor: sikerült eljutnunk a társulattal Japánba, és ott "megtelepednünk". Nem kis eredmény! Negyedszer: sikerült ebből a házból öt évre száműzni az ordítozást, a gyűlölködést, az éjjel-nappal folyó feljelentgetést. Amikor elmentem, vastapssal búcsúztattak. Jó hangulatú, kiegyensúlyozott színházat hagytam itt - abban a meggyőződésben, hogy ezzel lezártam egy korszakot. Hiszen pontosan tudtam, hogy a dolog így nem folytatható. Eszem ágában sem volt visszajönni...
- Pedig Ön 2000 nyarán úgy nyilatkozott, hogy megfelelő feltételek esetén érdekelné a szerkezeti átalakításban való részvétel.
- De nem igazgatóként. Tudtam magamról, hogy nem vagyok operáló alkat. Azt szoktam mondani, hogy engem elhívtak egy nagyon nagy beteghez, akinek súlyos bajai vannak. Én ezt a beteget elvittem egy szanatóriumba, ahol remek a koszt, kedvesek és gusztusosak az ápolónők, jó a levegő, és állandóan filmeket vetítenek. A beteg sokkal jobban érzi magát, lényegesen emberibbek a körülményei, de persze semelyik bajából sincsen kigyógyítva. Úgy gondoltam, hogy miután sikerült a beteget megfelelő állapotba hoznom, jönnek majd mások, akik elvégzik rajta a szükséges műtéteket. Jöttek is, csakhogy az operáció iránya nem volt jó, az operáló kés pedig piszkos volt, úgyhogy még a jó irányba ejtett vágások is fertőzést okoztak. Hogy tehát visszatérjek a nyitó kérdésére: az én szerepem most abban van, hogy ezt a beteget megint megnyugtassam, fertőzött sebeit kezeljem, vagyis hogy újra operábilis állapotba hozzam. Tehát olyan helyzetbe, amikor szakszerűen, pontosan - tiszta késsel - le lehet bonyolítani a szükséges műveleteket. Ami pedig az értelmiségiek fanyalgását illeti: olvastam olyan véleményeket (persze csak óvatos kérdések formájában), miszerint Győriványiék mégiscsak újítani akartak, most meg egy konzervatív rezsim jött vissza. Én erre egyet tudok mondani: örülnék, ha ezek a fanyalgók felmutatnák a jegyüket, és igazolnák, hogy egy évben legalább ötször eljöttek az Operába. Merthogy kétszer sem jöttek el! Valamit hallottak harangozni, és most csípőből lövik felénk az olyan bűvszavakat, mint "újítás", "karcsúsítás" meg hasonlók. Megszólított a folyosón egyik politikusunk, és azt kérdezte: "Ugye, az elkezdett reformokat azért nem fojtod meg?" Mire én: "Mire gondolsz?" "Hát a reformokra." "De mire?" "Hát a reformokra!"... Az illetőnek fogalma sem volt arról, miről beszél.
- Mégis: miként értékeljük a Győriványi-féle évet? Rémálom volt? Vagy mégiscsak annak jele, hogy változásokra van szükség? Egyáltalán: minden rossz volt, amit Győriványi Ráth György elkezdett?
- Természetesen nem. Még egyszer mondom: jó diagnózis alapján, ám nem steril késsel operált. Ez az egy év annak a világos jele - és ilyen szempontból pozitív - volt, hogy az opera világában megérett az idő a változásokra. A nagy kérdés: milyen irányban, hogyan? Az előző kulturális kormányzat három dolgot kezdeményezett nagy ambícióval. Az egyik az Operaház anyagi rehabilitációja, amelyet nem lehet kellőképpen dicsérni...
- ...ha jól tudom, Ön a Rockenbauer Zoltán által előteremtett anyagi forrásokból most megvalósíthatta régi tervét: az énekesek, karmesterek esténkénti fellépti díját. Ugye egy-egy főszerepért most kétszázezer forint jár - a havi fizetésen túl - előadásonként?
- Kétszázezret csak a különösen nagy szerepekért fizetünk, normál főszerepért százötvenezer jár. Ha azt vesszük alapul, hogy egy jól menő énekesnek sem igen van egy szezonban húsz-huszonötnél több fellépése, láthatjuk: ez még mindig nem egetverő jövedelem.
- Jól tudom, hogy ebből a háromszorosára emelt költségvetésből most a minisztérium lefaragott?
- Megvontak százhúszmilliót. Ezt most még kibírjuk, de a felettes szerveknek már jeleztem, hogy további megszorításokhoz nem adom a nevemet. Semmiképpen sem szeretném, ha egyesek az "elszegényedett" Szinetár-korszakból sírnák vissza a "gazdag" Győriványi-érát. A költségvetés megemelése az elmúlt éveknek még akkor is fontos tette, ha részben az motiválta, hogy az "establishment" az adófizetők pénzén hozathassa magának ide a neki kedves külföldi sztá- rokat... Az anyagi rehabilitáció volt tehát az előző kormányzat első fontos kezdeményezése. A második a magángazdasági formára, a közhasznú társaságra való áttérés terve volt, amely viszont rendkívül problematikus, mint arról egy legutóbbi, Bécsben rendezett, kelet-közép-európai operaigazgató-konferencia is meggyőzött. A harmadik pedig a főzeneigazgató mindenekfelett való elsősége, diktatúrája, amellyel én az első perctől fogva nem értettem egyet. Ez a modell Budapesten sohasem működött (Mahler, Nikisch igazgatók voltak!), és a világban ma is alig akad rá példa (Muti a Scalában). Természetesen nem arról van szó, hogy karmester ne lehetne igazgató (lásd: Lukács Miklós), hanem arról, hogy amennyiben a főzeneigazgató akar mindenről dönteni, akkor a felelősséget is neki kell mindenért vállalnia - vagyis igazgatónak kell lennie. Kell egy vezető - legyen az karmester, rendező vagy menedzser -, aki egyensúlyozni tud a színpad és a zene, a gazdaság és a művészet, az intézmény és a szakszervezet stb. stb. között. Az a kettős vezetés, amelyben a főzeneigazgató mindenről dönt, de semmiért sem vállalja a felelősséget (hisz' semmit nem ő ír alá), míg a főigazgató mindent aláír, ám semmiről sem dönt - teljesen abszurd!
- Azt hiszem, nehéz választani, mi a rosszabb: egy "elképzelésekkel" rendelkező kulturális kormányzat, vagy egy olyan, amely az Operaház kérdését csak "megúszni" akarja. Mégis, ha bevonnák Önt egy jövőbeni szerkezeti átalakítás tervébe, mit tanácsolna?
- Nagyon nehéz erre válaszolni, mert valójában nem létezik minta. Az igénylista megfoghatatlan. Nyugaton is százféle megoldás ismeretes, s a 21. század operajátszásának modellje még ott sincs kitalálva. Fura dolog ez, hiszen miközben az opera mint művészet virágzóbb, mint valaha, működésének formái általános válságban vannak. Az opera "királyi" műfaj, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogyan nevezik az uralmon lévőket. A "királynak" pedig kétféle mentalitása van: vagy azt mondja, hogy a pénzéért azt húzzák a fülébe, amit ő akar, vagy azon sopánkodik - kultúrbürokrata módjára -, hogy az operára költött pénzből hány kórházat tudna finanszírozni. A két mentalitás közötti átmenettel én mindenesetre még nem találkoztam. Egy biztos, és ezt ajánlom a kultúrpolitikusok figyelmébe: addig nem lesz Magyarországon tisztességes operajátszás, amíg a vidéki színházak - Szeged, Pécs, Győr, Miskolc, Debrecen - nem tartanak fenn működő operatársulatot. Nem akarok demagóg lenni, de ha legnagyobb vidéki városaink csak annyit költenének kultúrára, mint levitézlett futballcsapataikra, akkor ez a kérdés megoldódna. Én magam nem vállalkozhatom többre - viszont pályázatomban erre vállalkoztam -, mint hogy mostani igazgatóságom végére előkészítem a művészeti generációváltást: Kovalik, Kesselyák, Hamar és a többiek - olyan fiatal rendezők és karmesterek, akik mind már az én előző öt esztendőmben elkezdtek az Operaházban dolgozni. Azt remélem, hogy nekik majd az a tíz év is megadatik, amely a szükséges változtatások fokozatos - lépésről lépésre való - véghezviteléhez elengedhetetlen.
- De vajon lesz-e bennük elég erő a strukturális átalakítás levezénylésére? S ahhoz, hogy már most vezető szerepet vállaljanak, nem riasztó-e számukra ez az önmagát túlélt mamutintézmény?
- Amikor egy rendező barátom tanácsomat kérte, hogy elvállalja-e az egyik vidéki színház igazgatását, a következő példázatot mondtam el neki: Van egy telkem, száz négyszögöl. Nekem pont elég, jó a levegő, szép a kilátás, kicsi az adó. Előttem fekszik egy másik telek, az is száz négyszögöles - felkínálják, vegyem meg. Ha megveszem, több a gondom, nő az adóm, miközben ekkora területet már nem is igen tudok megművelni. Mégis megveszem, mert ha nem én veszem meg, akkor megveszi más, és elépíti előlem a kilátást. Nem azért kell igazgatónak lenni, hogy én legyek az igazgató, hanem hogy ne legyen más, aki megakadályoz abban, hogy tehessem a dolgomat!
- Elég meggyőző példázat... De vajon meggyőzőek-e az Erkel Színházra vonatkozó elképzelései is? Az Erkel a rendszerváltás óta szédületes pályát futott be: eljutott a lebontásáról szőtt tervektől egészen a "nagy érték" státusáig. Egyszerre csak kiderült, hogy mind optikai, mind akusztikai adottságai kiválóak...
- Valóban, s ehhez még hozzávehetjük kitűnő földrajzi elhelyezkedését. Az Erkel Színház modernizálása - a generációváltás mellett - mostani igazgatói tevékenységem másik fontos célkitűzése. Sajnos félő, hogy a kormányzat figyelmét a Lágymányosi hídnál épülő kulturális központ jelenleg túlságosan leköti. Pedig az Erkelt, kritikus műszaki állapota ellenére, nyolcmilliárdból Magyarország legkorszerűbb - valójában egyetlen korszerű (terveink szerint oldalszínpadokkal is rendelkező) - operaházává lehetne varázsolni. Az Erkel Színház újjáépítése nemcsak a Magyar Állami Operaház, de az egész magyar operakultúra jövőjének is kulcskérdése.



Az Operaház sajtóirodájának archívumából