Muzsika 2003. július, 46. évfolyam, 7. szám, 49. oldal
Luciano Berio
1925. október 24. - 2003. május 27.
 

A 77 évesen elhunyt Luciano Berio személyében a 2. világháborút követően kibontakozott új kompozíciós törekvések egyik legsokoldalúbb és legnyitottabb képviselőjét veszítette el a zene világa. Berio a Liguria tartománybeli Onegliában, muzsikus családban látta meg a napvilágot. 1944-ben besorozták Mussolini hadseregébe, ám egy óvatlanul elsütött fegyver már a kiképzés során megsebesítette - kórházba került, ahonnan a partizánokhoz szökött. A háború után a Milánói Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, majd 1952-ben Tanglewoodba utazott, hogy Luigi Dallapiccolától tanuljon. Hazatérve kapcsolatba került a korabeli zenei progresszió néhány vezéralakjával: Henri Pousseurrel, Pierre Boulezzal, Karlheinz Stockhausennal és mindenekelőtt Bruno Madernával, akihez szoros baráti és művészi szövetség kapcsolta.
1951 és 1961 között részt vett az avantgárd törekvéseit körvonalazó darmstadti Ferienkurse munkájában; 1953-ban Madernával közösen megalapította, és 1960-ig vezette az Olasz Rádió elektronikus zenei stúdióját (1958-ban megkomponálta az elektronikus zene egyik klasszikusát, az Omaggio a Joyce-t). 1956 és 1960 között Incontri Musicali címmel kortárs zenei folyóiratot és hangversenysorozatot szerkesztett. 1960-ban egykori tanulmányai színhelyén, Tanglewoodban, 1962-ben Darius Milhaud meghívására Oaklandban, a Mills College-ban, majd a Harvard Egyetemen, végül 1965 és 1972 között a Juilliard School of Music professzoraként tanított. Hazatérése után Rómában dolgozott, majd 1974 és 1980 között a párizsi IRCAM elektroakusztikus zenei osztályát irányította. 1984-től a firenzei Maggio Musicale művészeti igazgatója, 1999-től haláláig a római Santa Cecilia Szimfonikus Zenekarának elnöke.
Berio a tudatos zeneszerzők sorába tartozott: munkásságára nagy hatást gyakorolt együttműködése a költő Edoardo Sanguinettivel, az esztéta Umberto Ecóval és az író Italo Calvinóval (operák Calvino nyomán: La vera storia; Un re in ascolto). Alkotói termésének fő jellemzője a gondolkodásmódnak az a szabadsága, amely számos különféle forrásból merít inspirációt, ám egyetlen dogmának sem válik elkötelezettjévé. Hatást gyakorolt rá a schoenbergi dodekafónia, az elektronikus zene, a darmstadti szeriális iskola, a népzene, valamint a zenetörténet számos korszaka Monteverditől Mahleron át Kurt Weillig és a Beatlesig, ösztönözték munkáját a nyelvészeti kutatások és a színházi kísérletek - Berio azonban mindent szabadon dolgozott fel, a maga szuverén kompozíciós logikája szerint. Pályájának érett szakaszában a különféle művészi kifejezési formák között húzódó határok felszámolásán munkálkodott. Zenéjének stiláris és gondolati összetettségét példázza egyik legismertebb műve, a sokféle elemből építkező Sinfonia (1968/69), melyben megszólal a Martin Luther King nevének betűire (korábban önálló műként) komponált O King című tétel feldolgozása és - egyéb zenetörténeti idézetek mellett - Mahler 2. szimfóniájának Scherzója. Beriót élete végéig nem hagyta cserben rendkívüli termékenysége: utolsó színpadi művét, a Cronaca del luogót 1999-ben mutatták be a salzburgi Felsenreitschule színpadán, 2002-ben pedig befejezte szólócsellóra fogalmazott Sequenza XIV című kompozícióját, egy több mint 40 esztendővel korábban (Sequenza fuvolára: 1958) megkezdett szólóhangszeres sorozat záró darabját.