Muzsika 2003. július, 46. évfolyam, 7. szám, 13. oldal
Rácz Judit Klára:
A jól hangolt zongorista
Beszélgetés Nagy Péterrel
 

Végre sor kerül a régóta esedékes interjúra. Este, gyakorlás után érkezik, és nagyra értékeli a kérdező húslevesét. Élénk, természetes, mulatságos ember: Nagy Péterrel jól lehet beszélgetni.

- Ebben az évben az Erkel Ferenc Kamarazenekarral előadta Mozart d-moll zongoraversenyét. Nem tudom, mennyire érzékelte a visszajelzésekből, hogy milyen különös, friss, beszélő hangon szólalt meg ez a nagyon ismert darab. Ön szerint mitől volt az előadás enynyire izgalmas?
- A tény, hogy nincs karmester, arra ösztönzött, hogy szépen végiggondoljam, s teljesen megtanuljam az összes szólamot. Úgy fogtam fel, mint közös gondolkodást. Nem az vonzott, hogy én dirigálok - szerintem azt lehetett hallani, hogy mindannyian, közösen egy célért dolgoztunk. Ez nagyon ritka. A kamarazenében, egy duóban, trióban elképzelhető, versenyműben ritka.
- Arról nyilván nehezebben beszél, hogy Ön mitől játszott így, ahogy játszott.
- A közeg, mindig a közeg az, ami számít. Egyszer csak felcsillan valami közösen, jól megfogalmazott dolog, és azért próbálunk küzdeni. Persze nem mindig sikerül tökéletesen, de ha valamilyen kép kialakul, amit közösen meg akarunk valósítani, akkor már nyert ügyünk van.
- A mai koncertéletben ritka, hogy ilyen bensőségesen, ilyen egyenrangúan együttműködve lehessen dolgozni?
- Nem tudom, milyen a koncertélet, de az ilyesmi mindig az emberektől függ. Attól, hogy van e valami közös alapja a beszélgetésnek. Előfordul, hogy nincs. Mint az életben.
- Mindenkinek más a fontos a zenélésben. Vagy az, hogy jól érezze magát, vagy hogy a közönség érezze jól magát, vagy hogy kifejezzen valamit, vagy megértsen valamit. Önnek mi fontos?
- A kép, amit az ember akar. És azt világosan és egyértelműen kell prezentálni. Azon kell dolgozni, hogy ez valami egyértelmű dolog legyen, mindenki számára érthető és világos. Ha ezt lehetett hallani ezen a koncerten, akkor jól sikerült. Amikor zenekarral vagy kisebb társasággal játszik az ember, akkor bizonyos szempontból egyszerűbb feladat, mert mindig van egy tükör, amit én állítok őeléjük és ők esetleg énelém. Amikor ezt önmagunkkal kell megtenni, az nehezebb.
Egy kritikus egyszer azt írta rólam, hogy itt van egy ember, aki nem a közönségnek zongorázik, és nem érez olyat, hogy most meg kell mutatnia valamit a közönségnek. Ha ez sikerül, a közönség is szerencsésnek érezheti magát, hogy részt vehet benne. Ezen a koncerten sem gondoltam rá, hogy ez koncert - ültem közöttük, és játszottam a szólamot.
- Nagyon sokat, talán túlnyomórészt kamarazenél. Ettől másképp áll hozzá a szólódarabokhoz is?
- Rengeteget lehet abból tanulni, hogy egy másik ember hozzájátszik egy szólamot valakihez. Probléma viszont, hogy az ember nem csinálhatja mindig azt, amit akar.
- Milyenek a hatalmi viszonyok a kamarazenélésben?
- Akármilyenek is, azt mindig el lehet mondani a partnereknek, hogy én így gondolom, így érzem - hogy aztán mi valósul meg, az egy másik kérdés. De ha már egyáltalán fölmerül, hogy foglalkozunk a kérdéssel, beszélünk róla, ha egyáltalán eljutunk oda, hogy erre van idő és lehetőség, az már szerencsés dolog. Ez az emberek természetétől függ - hogy egyáltalán lehet-e velük beszélni. Föl kell mérni - néha van értelme, néha nincs.
- A szóló- vagy a kamarazenéhez vonzódik inkább?
- Maradjunk abban, hogy a mű a fontos. A darabok működésének felfedezése, a velük való foglalkozás vonz. A kamarazenélésnél az általam érvényesnek vélt szabályokat esetleg meg kell változtatni a partnerek kedvéért, és új működési mechanizmus-változatokat kell kipróbálni. Hogy ezt némileg megvilágítsam: ha egy kamarapartner számára más zenei elem hangsúlyozása fontos, egy bizonyos zenei elem formálása vagy logikai elrendezése más, mint az enyém, akkor ez esetlegesen az egész darab mechanizmusának újragondolását követelheti.
- Nem szeretne több szólófellépést?
- Külföldön elég sokat szólózom. Valószínűleg az én hibám, hogy itthon kevesebbet. Ha valamelyik külföldi műsoromat el szeretném játszani, nyilván eljátszhatnám. Gondolkozom ezen, talán megteszem.
- A zongoristák különféleképp viszonyulnak a hangszerekhez. Schiff András viszi magával a két zongoráját. Richter azt írja, rájött: nem szereti, ha adott helyen neki kell kiválasztania a zongorát, mert utána kételkedik a döntésében. Azt mondja, azon tessék játszani, ami éppen ott van, és kész. (Egy darabig ő is két Yamahával, meg a melléjük adott hangolóval turnézott.)
- Amit az ember gondol, azt fogja csinálni a hangszer. Beszélni kell hozzá, és vissza fog beszélni.
- Ismét Richtert idézve: azt mondta magáról, hogy alapvetően lusta, paszszív természetű volt, csak akkor tanulta meg a darabokat, amikor már nagyon közeledett a fellépés. Nem gyakorolt sokat. (Mások nem egészen így emlékeznek rá...) Önnek van valami meghatározott rendje, napi penzuma?
- Szerencsés eset, amikor azt mondja az ember, hogy augusztus 6-án játszom ezt és ezt a Schubert-szonátát, és akkor most már egy kicsit el tudom kezdeni nézegetni. Nagyon jó, ha sok idő jut rá. Visszatérve erre a Mozart-hangversenyre, ezt annyira sikerült megtanulnom, hogy a fotelban ülve fejből le tudtam írni az oboa vagy a fuvola szólamát. Azt hiszem, valahol itt kezdődik a darab tudása. Ha le tudom írni, az kicsit olyan, mintha a hangjegyek gömbölyítésével átélném a zeneszerzés folyamatát. Egyszer egy átiratot kellett lemezre vennem. Nem voltam megelégedve vele, próbáltam átírni; nem tudom, jobb lett-e, de a tény, hogy foglalkoztam vele, ideraktam, odaraktam, megfordítottam, kicseréltem a szólamokat - ez lényeges volt. Nekem ez az ideális tanulás. Minél több eszközzel, módszerrel közelítünk a darabhoz, annál jobb.
- Kiket játszik legszívesebben, kiket érez magához legközelebb?
- Schubertet, Mozartot nagyon szeretem. Tervezem, hogy vásárolok egy fortepianót. Készítettem egy CD felvételt, amelyen fortepianón játszom. Borzasztó tanulságos volt, úgy éreztem, maga a hangszer tanít: az artikuláció, a frazeálás, a szólamok aránya, egy dallamban lévő hangok természetes "árnyékolása", intenzitásának változása magától értetődővé és egyértelművé válik. Természetes módon oldódnak meg olyan problémák, amelyek megoldása a modern hangszereken nehéz. A struktúra dinamikai arányai természetesen válnak drámaivá. Amit a mai "kiegyenlített" hangszereken kerestem, a fortepianón magától, a hangszer természetéből fakadóan történik meg. Elsősorban otthoni tanuláshoz szeretném majd használni, de még az sem kizárt, hogy "ha jól haladok", akkor közönség előtt is játszanék rajta.
- Lehet, hogy gyakran rágjuk ugyanazt a csontot, de valóban különös a kortárs zenével való nehéz kapcsolat, muzsikusé és közönségé egyaránt. Önnek van igazi kapcsolata a kortárs művekkel?
- Van. Egy szegedi szólóestemen játszottam azt a darabot, amelyet Vidovszky nekem írt. Lehet ennél jobb kapcsolat? Felhívtam, kedves Laci, írjál nekem darabot, írt, én meg eljátszottam. De játszottam Ligetit, Eötvös Pétert is. Egyébként nem tudom, nem értek hozzá, hogy ennek hogyan kellene lennie. Számomra nem külön kategória a kortárs zene, ennek az osztályozásnak nem látom értelmét. Megnézem a darabot, ha megtetszik, eljátszom. Nem kell ehhez sehogysem viszonyulni, ugyanúgy kell játszani vagy nem játszani, mint Beethovent vagy bárkit. De hogy én reggel arra ébrednék, hogy nekem 20. századit vagy 21. századit kellene játszanom... Mindig a darabból kell kiindulni, szerintem teljesen mindegy, mikor írták.
Akadnak olyan művek, melyekről el sem tudtam képzelni, hogy valaha eljátszanám. Felkértek, játsszam el Bellini A puritánok című operájának Liszt-féle átiratát - végül is nagyon jól sikerült. Ez a darab nem tatozott az érdeklődési körömbe, de a tanulás előrehaladtával kifejezetten élveztem, hogy "no, ebből most mi lesz?".
- Sosem tervez?
- Kialakulnak a dolgok. Megkérdezik, volna-e kedvem valamit eljátszani, felmerülnek különféle szerzők, különféle művek. Terveim ezekből a szálakból fonódnak össze - úgy értem, hogy egy felkérés megindítja a fantáziámat, vagy egy találkozás egy művel kíváncsivá tesz a szerző más darabjaira. Mostanáig eléggé lefoglaltak állandó kamarapartnereim, de lehet, hogy a jövőben több időm és energiám lesz saját terveimen dolgozni.
- Richter (a vezérfonal...) soha nem unta meg a zenehallgatást - koncertekre járt, lemezeket hallgatott, sokszor zenészkollégáival együtt. Ez valódi, folyamatos táplálkozás volt. Ön is igényli ezt?
- Szívesebben hallgatok vonósnégyest vagy operát, mint zongorafelvételeket. Különösen nehéznek találom azoknak a daraboknak a meghallgatását, amelyeket épp tanulok. Félek, hogy befolyásolnák kialakuló koncepciómat, de ha már meggyőztem magam, akkor meghallgatom nagy előadók interpretációját.
- Rendszeresen hallgat zenét?
- Igen, föl-föltámad a kedvem, és akkor elmélyedek egy-egy előadó művészetében, mint például az utóbbi időben a Végh Kvartettében.
- Hangversenyre jár?
- Ritkán. Csak ha valami külön okom van rá, de nemigen van. Ez az ok egyébként lehet egy mű, amit még nem hallottam koncertteremben, vagy egy előadó, akinek a zenélésére kíváncsi vagyok. Az az igazság, hogy nekem személy szerint néha jobban esik a kottát kinyitni.
- Milyen más művészetek vonzzák?
- Tibeti utazást tervezek a közeljövőben. Ez azért jutott eszembe válaszképpen, mert valahogy úgy érzem, hogy amit ott átélek majd, az mind művészet.
- Mi inspirálja még?
- A kézimunka, a kézművesség, minden, amit kézzel lehet létrehozni. Szeretem nézni, és borzasztóan örülök, ha nekem is sikerül valami. Leesett a táskám csatja, a táskás csak hümmögött, hogy majd így, meg úgy. Hát megszereztem a megfelelő alkatrészt, és akkor a fogóval, meg a gázlánggal megjavítottam... és gyönyörű. A közelmúltban javították a hangszereimet. Egyrészt megtanultam, hogyan is működik pontosan egy zongora, magam is kipróbáltam bizonyos hangszerjavítói fogásokat, és megszereztem a szakkönyveket. Gyönyörködtetett, amikor a hangolómmal együtt dolgozhattam. A kétkezi munkához való vonzódásomat valószínűleg apámtól örököltem, aki rendkívül ügyes kezű volt.
- Ez javítás vagy létrehozás?
- Létrehozás. Mert a zongorázásban is érzem, hogy kézi munka...
- Külföldön hova megy leginkább?
- Múzeumba. Általában egy-két dologért megyek be, nem az egészet megnézni. Mondjuk megnézem a Turnereket. A feleségemmel szoktuk játszani, hogy "nézz végig ebben a teremben, és válassz ki egyet". Megnézzük, ki mit választ. De nemcsak a műtárgyakat, hanem a használati tárgyakat is szeretem. Nápolyban az archeológiai múzeumban a Pompejiből megmaradt üvegedényeket...
- Gyűjtögeti is maga köré a tárgyakat?
- Nem, de nagyon tudok ragaszkodni bizonyos tárgyakhoz, és borzasztóan szenvedek, ha valami elvész vagy tönkremegy.
- Mátészalkáról jött. Oda valósi Hauser Adrienne és Csoba Tünde is.
- Egyszerű: Dávid Margit tanárnő...
- No, így tényleg egyszerű. Eléggé korán, nyolcévesen elkerült onnan, Budapestre, mint különleges tehetség. Nem lehetett könnyű. Talált valami támaszt?
- Nem, abszolút nem. Gyerekfejjel még nagyszerű tanáraim is kínzómestereknek tűntek.
- Elveszett gyerek volt?
- Hogyne. Most is az vagyok. Nagyon vad, sötét, rettenetes dolgok történtek. De nem arról volt szó, hogy én mit akarok - a szüleim beleegyeztek, hogy idehozzanak, én pedig csináltam, valami őrületes kötelességtudattal. A szovjetunióbeli roppant kedvező tapasztalatok alapján a tehetségeket addig kellett gyötörni, amíg mindent tudnak, és egyáltalán, az ilyen gyereket be kell rakni egy neveldébe... Borzalmasan éreztem magam, és csináltam, mert ezt kellett csinálni. Ez a kötelességtudat családi vonás, látom a nővéremen meg a saját kisfiamon. Már kora gyerekkoromban ráneveltek a kötelességtudásra. Kitörölhetetlen emlék nekem az otthoni orosz bimbam-óra, melyet a gyakorlás kezdetekor szüleim gondosan letakartak, a bimbamozást kikapcsolták, hogy ne tudjam figyelni, mikor lesz már vége. A budapesti Zeneakadémia legelhivatottabb szándékai ellenére sem volt alkalmas intézmény szüleiktől távol élő kisgyerekek nevelésére. Nekem meg volt mondva, hogy mit kell csinálni: gyakorlás, zongoraóra stb. Egy másik emlékem, hogy szomorúan bandukolok a sámlimmal (ami azért kellett, mert még nem ért le a lábam a zongoraszékről) a Zeneakadémia harmadik emeletén, és Kincses Veronika kedvesen magához ölel, hogy megvigasztaljon. Másik "barátnénim" volt Sziklay Erika, aki mai napig meséli, hogy szép Bach-játékot hallván benyitott egy terembe, ahol nem látszott senki - ez voltam én. Olyan kicsi voltam, hogy eltakart a kottatartó. Mégis, a sok gyötrelem és fájdalom ellenére is egy jól sikerült koncert után különösen hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen magas színvonalú zenei képzésben részesülhettem fiatalkoromban.
- Van a tanításnak/tanulásnak valami otpimális módja? Hogy a tehetség is megmaradjon, de a gyerek se vesszen el?
- Ausztráliában, ahol felnőtteket tanítottam, megkerestek, hogy foglalkozzam gyerekekkel is. Tényleg volt közöttük néhány tehetséges, elkezdtem tanítani őket, és napi gyakorlást kértem tőlük. Két hét múlva óriási botrány kerekedett, jöttek a szülők, hogy ők több órás napi gyakorlásra márpedig nem kényszerítik a gyerekeiket. Nyilván egy tehetséges gyereknél a tanár felelőssége és érzékenysége kell, hogy meghatározza a munka mennyiségét és a módszereket.
- Két gyereke van, már mindegyik zenél. Tudatosan odafigyel rájuk, foglalkozik velük?
- A feleségem foglalkozik velük. Én annyira örülök, ha bármit jól csinálnak, csodálkozom, ha egy jó hangot meg tudnak húzni, boldog vagyok tőle.
- Apropó, ismét Richter - szerinte vagy előadóművész az ember, vagy tanít, a művésznek fölösleges tanításra fecsérelni az időt. Neki persze nagy szerencséje volt Neuhausszal.
- Nyilvánvaló, hogy a tanításban a legfontosabb a tanár és növendék közötti törékeny viszony, amely intézményi keretek között néha nehezen jön létre.
- Semmi olyan tartalma nincs a zenetanulásnak, amit intézményben a legkedvezőbb csinálni?
- Problematikus, mert vizsgázni kell, produkálni kell, és ez sokkal több időt igényelne. Én fejlesztőbb hatásúnak tartom, ha együtt gondolkodunk: én így látom, neked mi jut eszedbe? Akkor rádöbben a növendék, hogy neki is gondolnia kell valamit. Tehát az én feladatom, hogy homokot szórjak a rendszerbe - lelassítom, megállítom a jól begyakorolt mechanizmust, és ez már félsiker. Elkezd máshonnan fújni a szél, és azon máris érdemes elgondolkodni.
Van egy francia növendékem. A franciák nagyon gyorsan beszélnek; ő ugyanígy zongorázott: rohant. Bizonyos jelenségeket az ember a személyiségéből adódóan automatikusan félresöpör, ő például az időt söpörte félre. Át kellett vele gondolni, hogy az idő nem csak egyféle lehet, ugyanaz az idő egészen másképp telhet, haladhat.
Régebben többször éreztem csalódottságot a tanítás miatt. Úgy éreztem, nem haladunk, nem sikerül a kívánt irányba fejlődni. Aztán rájöttem, semmi értelme ezzel foglalkozni. Én mondogatom a dolgomat, és vagy leesik a tantusz, vagy nem. De nem tagadom, igyekszem magamat egyre inkább érthetőbbé tenni, gondolkozom, hogyan mondhatom el újabb és megint újabb módon, amit gondolok.
- Megmaradt a természetes, friss, közvetlen hangja, viselkedése. Más, mint a korosztálya.
- Mondták már. Szeretek játszani, sok mindenre kapható vagyok, van bennem fordulékonyság.
- Ez a másság kívülállást is jelent a "magyar zenei életben"?
- Annyira vagyok kívül, amennyire belül. De nem is tudom, mi az a zenei élet. Néha játszom valamit, néha bemegyek és tanítok a Zeneakadémián, és jóban vagyok néhány zenésszel, de nem foglalkoztat a zenei élet mibenléte.
- Milyen fontos zenei hatások érték művész, tanár, komponista, bárki részéről?
- Egyszer elmentem Murray Perahiához. Azt mondta, van még fél órája, aztán vagy négy-öt órát beszélgettünk.
- És aki hosszú ideig hatott Önre, esetleg befolyásolta a stílusát, gondolkodását, hozzáállását?
- Rados Ferenc. De ami a műveket, korszakokat, felvételről hallott előadókat illeti, sok minden tetszett, akár el is bűvölt, de másnapra, vagy egy hét múlva már elfelejtettem. Nem tudok három-négy nevet felsorolni, akikhez minden áron, minden szempontból, mindig kötődöm.
- Mi a viszonya az énekléshez, az énekhanghoz?
- Bloomingtonban opera-korrepetitorként dolgoztam Nicola Rossi-Lemeni mellett. Jeleneteket tanultak be, Rossi-Lemeni pedig néha felrohant a színpadra és azt mondta az énekeseknek: "Ne énekeljenek itt nekem! Azt mondják, amiről szó van!" A szöveg a fontos. És nemcsak a vokális zenében, minden zenében a szövegről van szó. A múltkori koncert után azt mondta valaki, hogy úgy zongorázom, mintha beszélnék. Az éneklésben sem a hangra figyelek, hanem a beszédre. A magánhangzók és mássalhangzók viszonyára. Sőt, nem az éneklésre, hanem a retorikára, az borzasztóan érdekel. Amikor Dietrich Fischer-Dieskau beszélt vagy felolvasott, rájöttem, pontosan úgy énekel, ahogy beszél. A saját anyanyelvünkön eleve tudjuk a szavak "design"-ját, mert anyánk megtanított rá, tudjuk, hol van súly és hol nincs. A zenében nem tudjuk, csak próbálkozunk. Ott is úgy kellene tudnunk, mint a beszédben. "Beszédszerű zene" - nem én találtam ki. A hang csak hordozó, az énekben és a zongorán egyaránt. Ott is az a probléma, hogy többnyire csak a megfelelő billentyűt találjuk el, nem a megfelelő hangot. De hogy milyen alakja lesz a hangnak, mitől lesz kicsi vagy nagy? A szövegszerűségétől. Csak a szövegből tudhatod meg, milyenek legyenek az arányok, mi legyen könnyű, mi súlyos.
Érdekesek ezek a zenei őselemek. Harnoncourt szerint a zene nem is egyszerűen a táncokra, hanem az emberi járásra, a lépésre vezethető vissza...
- Azt mondta, nem tervez. Akkor azt kérdem, mit szeretne, mire vágyik?
- Ami a zenét illeti, semmire. Nincs más kívánságom, csak annyi, hogy ha vannak olyan darabok, amiket szeretek, legyen időm és lehetőségem, hogy elmerüljek bennük, és eljussak arra a pontra, amikor hiszek abban, amit csinálok. Akkor van értelme, hogy el is játsszam őket. Ennél többet nem tudok elképzelni. Hogy mindezt mikor, hol, kivel, ez kialakul. Darabokkal szeretnék foglalkozni és azokat először magamban tisztázni. Addig birkózni a művel, amíg olyan lesz, hogy aki meghallja, megért valamit.
- Önt ritkán látjuk és keveset halljuk. Maradt még valami, amiről szívesen beszélne, de nem kérdeztem meg?
- Nem.
Maradt. Kikapcsoltam a magnót, és még sokáig beszélgettünk. Arról, hogyan lehet/kell/érdemes Bachot játszani, meg sok egyébről. Aztán még egyszer megdicsérte a húslevest és elment. Nagy Péterrel nagyon jól lehet beszélgetni.



Felvégi Andrea felvételei