Muzsika 2003. január, 46. évfolyam, 1. szám, 37. oldal
Tóth Péter:
Borral és bor nélkül
Vántus István Kortárs Zenei Napok
 

Régi-régi és nem túl előremutató vita tárgya, hogy van-e kulturális élet a (budapesti) vízfejen kívül? Ilyenkor a személyükben érintettek vérmérsékletüktől függő higgadtsággal vagy indulattal elmagyarázzák, hogy miért nincs, amikor van, illetve, hogy miért van, amikor nincs. A vita természetesen parttalan, s miután mindkét fél jól kidühöngte magát, minden ugyanott folytatódik. Szerencsére egyre több helyen jönnek rá az érintettek, hogy élet ott van, ahol teremtenek maguknak. Ahol nem csak néhány jó szándékú fantaszta, hanem egy egész város - beleértve a városvezetést - tartja fontosnak az életminőség emelését. Szeged e téren szerencsésnek mondható. A gyönyörűen felújított házak, paloták, barátságos sétálóutcák, remek könyvesboltok, kulináris örömökre csábító cukrászdák, a színház és az opera, a könyvtár és a múzeum, valamint a nagy tradíciójú egyetem mind-mind lakható, sőt tartalmasan élhető város képét mutatja. A magamfajta (kultúr)turistának legalábbis.
Nem szeretnék belemenni abba a vitába, hogy A Mai Magyar Zene Hete illetve a jogutódjaként létrejött Vántus István Kortárs Zenei Napok pontosan hol is helyezkedik el a vidéki kortárs zenei események sorában, de tény, hogy 31 év alatt több tucat szerző sok száz műve hangzott el a Tisza-parti városban.
A november második felében (2002-ben 18. és 21. között) évente ismétlődő fesztivál forgatókönyve lassan állandósulni látszik. A nyitó est rendre egy-egy szegedi illetőségű művész, illetve meghívott vendégeinek hangversenye. Az idén Réti Attila váratlan betegsége miatt ez a hangverseny sajnálatos módon elmaradt, így minden különösebb ceremónia nélkül, a szintén hagyományos Zeneszerző és közönsége című beszélgetéssel vette kezdetét a rendezvénysorozat. Egy átlagos szegedi zenei évad nem jeleskedik a huszadik századi repertoár ápolásában, ami két dolgot is eredményez. Az egyik, hogy az ehhez affinitást érző előadók boldogan ragadják meg az alkalmat egy-egy komoly megmérettetésre, a másik, hogy nem nagyon alakulhatott ki a kortárs zene iránt érdeklődő közönség. Ez utóbbi (néhány sznob fesztivált leszámítva) világjelenség, mégis zavarhatja a szervezőket, elbizonytalaníthatja az előadókat.

Mind hangszer-összeállításban, mind stilárisan igen széles választékot nyújtott az esti kamarahangverseny a Konzervatórium nagytermében. A "nagy öregektől" - Maros Rudolf, Durkó Zsolt - az úgynevezett fiatal generációig, a matematikai modelleken alapuló zenéktől a "posztmodernig", a bonyolulttól a könnyen befogadhatóig igen változatos étlapot kínált. S mint ahogy nincs olyan étterem, ahol valamennyi - egyébként másoknak nyilván ínycsiklandó - étek találkozna ízlésünkkel, úgy itt is erősen megoszlott a közönség véleménye. MAROS RUDOLF Strófák című ének-ütő-hárfa-triójával rögtön ízelítőt kaphattunk a hetvenes évek zenei világából. Az egyszerre hagyományos és (a maga korában) új zenei kifejezésmódokat expresszíven ötvöző kamarazene egy árnyalattal élettelibb előadásban talán nagyobb hatást válthatott volna ki. KOCSÁR MIKLÓS-t már jó ideje az egyik legjelentősebb kórusszerzőként tartja nyilván mind a zeneszerzői, mind az énekkari szakma. Éppen ezért volt különösen érdekes Tre notturni címet viselő három zongoradarabja, mely teljesen más utakon, de végül is ugyanazt az igényes zeneiséget közvetíti, mint vokális művei. REMÉNYI ATTILA Miniatűrök hárfára című kompozíciója nyíltan vállalja az összevetést Kurtág Játékaival. A hét apró tételből álló sorozat egy-egy zenei ötlet felvillantása. Felletár Melinda személyében kitűnő előadót talált a technikailag igencsak nehéz mű előadásához.
HORVÁTH BARNABÁS és MOLNÁR LÁSZLÓ kompozíciói gondosan megmunkált alkotások, és ha nem rengették is meg a "konzi" falait, nyugodtan bekerülhetnének a kortárs dal-, illetve duórepertoárba. Az est során két, egymástól hangkarakterben nagyon is elütő, de technikailag és előadásmódban egyaránt kiváló énekesnőt ismerhettünk meg. Forgó Nóra Horváth Barnabás három dalát, Dulics Tímea HUSZÁR LAJOS évek óta a fiókban fekvő A csend című operájának Tündér-áriáját adta elő felejthetetlenül. Nem vagyok a millenniumi operapályázaton harmadik díjat nyert Huszár-opusz ügynöke, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy gazdag az az ország, ahol ilyen művek porosodnak az asztalfiókban. A nagy ívű ária a szerző zongorakíséretével méltán aratott sikert. HOLLÓS MÁTÉ első pillanatban rejtélyesnek tűnő 4 - 2 - 1 című alkotása négy kezet, két előadót és egy közös (zenei) lelket takar. A kompozíció szervezőeleme a játékosság. Szó sincs a nyolc oktáv folyamatos hangorkánjáról, sokkal inkább a szólamok fogócskájáról, a szólamvezetés rafinériájáról. A kézről kézre vándorló szólamok és ellenszólamok könnyed, légies végeredményt produkálnak.
Mindig nehéz szerkesztői feladat egy alapvetően tanulmányi célokat szolgáló zenemű elhelyezése a műsorban. TOGOBICKIJ VIKTOR fuvola-gitár-duói így aztán kissé kilógtak a sorból. Mondom ezt akkor is, ha szakszerűségükhöz, a kitűzött cél sikeres teljesítéséhez nem férhet kétség. Hozzá kell tennem, hogy a jobb sorsra érdemes hallgató ekkor már régen feladta azt a hiúnak bizonyult reményt, hogy majd a szünetben egy kis levegőhöz juthat. Az egy főre jutó műsorszámok nagy mennyisége és az ugyanezen főkre jutó oxigénmolekulák már-már kritikusan alacsony száma erősen befolyásolta a koncert hátralévő részének élvezetét. Úgy gondolom, hogy DURKÓ ZSOLT Tűzzenéje még ideális körülmények közt is komoly koncentrációt és teljes nyitottságot igényel a befogadótól. Itt és most nem kedveztek a körülmények. Más a helyzet DUBROVAY LÁSZLÓ A váltságdíj című operájából azonos címmel szvitté formált fúvószenekari művével. A kortárs előadói technikákat a hagyományos fúvószenekari szerkesztésmóddal ötvöző zenei anyagról gyakran az a hallgató érzése, hogy egy klasszikus módon megírt zene utólagos modernizációjáról van szó, ahol a disszonancia biztosítja a "kortárs" jelleget.
Új, tökéletesen adekvát helyszínnel bővült a Vántus Napok kínálata. Az EAR együttes a Gran Café vetítőjében rendezte meg hangversenyét. Az elektronikus, illetve elektroakusztikus zene kínálja a legtöbb teret a zenei szélhámosságra. Könnyű és csábító dolog beleveszni a szintetizátorok, hangmodulok, a számítógép nyújtotta milliónyi beavatkozási lehetőség világába, s valódi zene helyett alibikompozíciókat létrehozni. A nyolc elhangzott darab között volt természethangokat szintetizátorokkal és élő cimbalomhanggal ötvöző - SUGÁR MIKLÓS: Vihar után -; állathangokat transzformáló és fagottszólóval kiegészítő - SZIGETI ISTVÁN: F. Otto AG -; egy, a clavinova (az egyszerűség kedvéért: digitális zongora) lehetőségeit kutató és sequencer programját használó - HOLLÓS MÁTÉ: Clavinovafantázia no. 2 -; és szoprán szólóra meg cimbalomra illetve szintetizátorra és basszusgitárra komponált, repetitív eszközökkel élő - FARAGÓ BÉLA: Árnyének - kompozíció.

Verdi szerint a közönség becsábításának legjobb módja, ha sört mérnek az Operában. Ha sört nem is, boros poharat annál többet láttam a szünet után visszatérő, s többnyire fiatalokból álló közönség kezében. Ha csak ezen múlik, van-e közönsége egy hangversenynek, én Verdivel értek egyet. A második félidőt minden bizonnyal DECSÉNYI JÁNOS hangszalagra, énekhangra és versmondóra komponált kis remeke, a Korf órája nyerte. Morgenstern szatíráját könnyű kézzel és nagyon szellemesen fejlesztette tovább. Sokkal inkább kiszámítható és éppen ezért kevésbé izgalmas kompozíció volt MADARÁSZ IVÁN Csillagokja, ahol pontosan azt kaptuk, amit az ismertetőben olvashattunk. Aritmetikai rendben sűrűsödő, illetve ritkuló "szférikus" hangokat. SÁRY LÁSZLÓ műve, a Nagymama tánca olyan fagott-marimba-duó, melyben a marimba szólamát most hangszalagról hallhattuk. Ily módon talán túlzás elektronikus zenének nevezni, viszont kétségkívül jól szólt. A Kotyogó kő egy korsóban címmel elhíresült "alapműhöz" hasonló szerkezetű darab így is komoly kihívást jelent a "kamarapartnernek". Recenzens belátja saját korlátait; OLSVAY ENDRE Transzplantációjával nem tudtam mit kezdeni.
Vántus István halálának 10. évfordulójára méltó módon emlékezett a fesztivál. Az alaphangot a Szecsődi Ferenc briliáns előadásában felhangzó szólóhegedű-szvit adta meg. Mű és előadó tökéletes összhangjának lehettünk fültanúi. Szecsődi nemcsak tud, de szokott is kortárs zenét játszani. Úgy gondolom, a szerzők és a közönség legnagyobb megelégedésére. Különös hangszer-összeállítású kamaradarab következett a műsorban. A Rézdomborítás Ady Endre emlékére két trombitát, két harsonát és ütőhangszereket foglalkoztató mű. Vántus kikerüli azt a csapdát, hogy darabja egy vers zenei illusztrációjává süllyedjen: a Rézdomborítás sokkal inkább visszatükröződése Ady költészetének. Az Inventio poetica című, Balassi-versre készült kórusmű Vántusnak megint más arcát, a szemérmes férfi szerelmének líráját mutatta be. Ezután két részletet is hallhattunk a szerző operájából, Az aranykoporsóból. Nehéz dolga van a hallgatónak egy számára ismeretlen opera részletét hallgatva, főleg ha fogalma sincs az előzményekről, arról, ki kicsoda, és miről is énekel tulajdonképpen. S bár a műsorfüzet jóindulatúan egy teljes oldalt áldoz a jelenet ismertetésére, még most, sokadszor elolvasva sem vagyok biztos abban, hogy mit is hallottam. Könnyebb volt a helyzet az úgynevezett katakombaképpel, melyet a felgyógyuló Réti Attila műsoron kívül prezentált a hallgatóságnak. Ez a Lactantius prédikációjaként is ismert ária ugyanis önmagában, "puszta zeneként" is megállja a helyét. Réti nagy, operai hangon, kicsit forszírozva adta elő a jelenetet, s bár drámai erőnek szemlátomást nem volt híján, némi melegebb tónusú, egészséges piano is jól esett volna a fülemnek.
Két esemény maradt még hátra. Az egyik a Durkó Zsolt zongoraciklusának címét - Törpék és óriások - viselő rendezvény, ahol Csongrád megyei zeneiskolások mutatták be kortárs műveken, hogy ebben a korban még magától értetődő az azonosulás a később már némi pejoratív értelmet kapó kortárs zenével. Közel egy évtized után hirdette meg a Magyar Zeneszerzők Egyesülete és a Vántus István Társaság zeneszerzői versenyét a fiatalok részére. A beérkezett művekből a háromtagú zsűri teljes egyetértésben meghozott döntése alapján az első díjat MESKÓ ILONA Babits sorait felhasználó, és kitűnő ízlésről és expresszív zenei gondolkodásról tanúskodó ének-fuvola-klarinét-kürt-kvartettje nyerte. Második díjjal jutalmazták HORVÁTH BALÁZS igen virtuóz és legalább annyira szellemes klarinétötösét, mely - könnyen megjósolható - rövidesen több kvintett repertoárjába is bekerül majd. Nagyon szimpatikus volt SZABÓ KRISZTIÁN O Crux című, középkori szövegre készült ötszólamú motettája is, mely sem a szigorú rendnek, sem a szabad fantáziának nem volt szűkében. Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg a nagyon fiatal CSER ÁDÁM nehéz, szólistákat és kórust egyaránt foglalkoztató Sic nos existimet homo címet viselő kórusművét. A hangverseny motorja a már előző napról is megismert, Cser Miklós vezette Victoria Kamarakórus volt.
Négy nap, öt hangverseny - egy évnyi szervezés. Marad a reménykedés, hogy jövőre talán még több embert fog érdekelni saját korának (zene)művészete. Ami biztos: a Vántus István Kortárs Zenei Napokat jövő novemberben is megrendezik.


Vántus István
Hernádi Oszkár felvétele


Huszár Lajos
Hungaroton-archívum


Meskó Ilona


Horváth Balázs
Felvégi Andrea felvétele


Szabó Krisztián