Muzsika 2003. január, 46. évfolyam, 1. szám, 9. oldal
J. Győri László:
Amerikából jöttek
Két kvartett - két világ
 

Október elején mindössze negyvennyolc óra különbséggel ugyanott - a budapesti Zeneakadémia pódiumán - lépett közönség elé két vonósnégyes: a Kronos és a Juilliard Quartet. Mindkét együttes nagy múltú és sikeres, mindkettő az amerikai zenekultúra követe, mindkettő a kortárs zene elkötelezett propagátora - és mégis: mintha nem azonos bolygóról érkeztek volna. Gondolkodásmódjuk és ideáljaik eltéréseit nemcsak a külsőségek jelzik, bár azok is feltűnőek: a Kronos kedveli a rockkoncertekhez illő látványelemeket, míg a nagy tekintélyű Juilliard kottapultjai mögött négy kifogástalan eleganciájú, korosodó úriember muzsikál fegyelmezetten. Interjúnkban a két primárius, David Harrington és Joel Smirnoff fogalmazza meg gondolatait.

David Harrington: Nem hiszem, hogy a zeneszerző isten volna

- A vonósnégyesek között a Kronos Kvartett egészen speciális helyet foglal el. Repertoárja egyetlen más együtteséhez sem hasonlítható. Mai zenét játszanak, ráadásul nemcsak jól ismert szerzőktől. Honnan ez az intenzív érdeklődés olyan művek iránt, amelyek más vonósnégyesekből mérsékelt lelkesedést váltanak ki?
- Esetemben ez régi történet, amely még gyerekkoromban kezdődött, s azóta is tart. Tizenkét évesen hallottam először vonósnégyest, meghatározó élményem a Budapest Kvartett egyik Beethoven-lemeze. Beleszerettem a vonósnégyes-hangzásba, és kamaszként magam is kvartettet alapítottam.
- Mit játszottak?
- Haydnt és Beethovent. Tizenhat évesen kezdett megváltozni, kiteljesedni az érdeklődésem, és huszonhárom éves voltam, amikor megalapítottam a Kronost. Akkoriban Jimi Hendrix volt a kedvencem. Aztán a vietnami háború vége felé hallottam a rádióban George Crumb Black Angels című szerzeményét. Akkor hosszabb ideje úgy éreztem, számomra már nincs értelme a zenének, nem mond nekem semmit. És akkor - e mű hallatán - belém hasított: ez az a hang, amelyet kerestem! Nálam a zenélés legfontosabb része a zenehallgatás. Egész nap zenét hallgatok, olyan zeneszerzőket, olyan műveket és olyan együtteseket, akiket és amelyeket korábban nem ismertem. A muzsikusi lét lehetőség a személyiség kiteljesítésére.
- Említette a vietnami háborút. Vajon volt-e politikai tartalma annak, hogy megalapította a Kronost? Tiltakozásul tette? Válaszként arra, ami körülvette?
- Határozottan igen. Ez volt a válasz arra a lehetetlen állapotra, amelyben éltünk. Amerika szörnyű háborúba keveredett, és borzasztó helyzetbe került. A mai szituáció egyébként kísértetiesen hasonlít az akkorira.
- A küszöbön álló iraki háború miatt?
- Igen. Mostanában minden nap iraki, afganisztáni, indonéz, kolumbiai és a Fülöp-szigetekről származó zenét hallgatok. Ez az én személyes tiltakozásom az Egyesült Államok hadigépezetének működése ellen.
- Politikai üzenetet kell sejtenem a zenéjük mögött?
- A Kronos muzsikusok százaival közösen kialakított egy hálózatot, a tőlük kapott inspiráció adja zenénk lényegét. Ahogy az amerikai kormányzat gondolkodása egyre szűkül, úgy tágul a Kronos horizontja. Ha akarja, értelmezheti úgy is: ez politikai üzenet. De a koncerteknek és a lemezeknek a zenéről kell szólniuk. Az életet ünneplik a zene által.
- A Kronos rengeteg megbízást ad komponistáknak. Hogyan választják ki szerzőiket? Egy klasszikus repertoárt játszó kvartett esetében tudjuk, Beethoven és Mozart viszonylag jó szerző, nem véletlen, hogy ma is előadják őket. A mai zene sok nyelven szól, még nem állta ki az idő próbáját, egy-egy mű hallatán gyakran érzi úgy az ember, hogy az bizony nem az örökkévalóságnak íródott.
- Ez az, amiről már szóltam: amikor olyan sok ismeretlen zenét hallgatunk, megpróbáljuk megérezni, kiben mennyi kreatív energia lakozik. Hogy megmondhassuk: ez az, ennek a komponistának most okvetlenül kell írnia valamit nekünk, itt az ideje. Bízom magamban, érzékem van a felfedezéshez és az időzítéshez. Mindez persze rengeteg kereséssel, kutatómunkával jár. Mostanában legalább negyven zeneszerző komponál a Kronos megbízásából, 25 országból. Hatalmas a hálózat, amelynek részei vagyunk. Egyszerre 16 különböző lemezalbum terve foglalkoztatja a Kronost.
- Mai zenét játszanak, élő szerzők műveit, olyanokét, akik feltehetően beleszólnak műveik előadásába, instrukciókat adnak, interaktív viszonyban állnak az előadóval. Ami pedig a kvartetten belüli kapcsolatokat illeti, nyilván azok is mások, mint egy hagyományos társaságban.
- A Kronosban egyformán nagy szükség van minden egyes tag kreativitására és energiájára. A hagyományos vonósnégyesekhez képest mi demokratikusabban működünk. Nálunk mindenki primárius, mindenki első ember. Ami pedig a komponistát illeti: gyakran dolgozunk személyesen az alkotóval, és valóban folyamatos az együttműködés a próbákon. Az európai klasszikus és romantikus repertoárt játszó kvartettek viszonya a művekhez egészen más. A zeneszerző nagyon fontos, jelenléte inspiráló, de egyáltalán nem biztos, hogy ő tudja a legtöbbet saját zenéjéről. Persze van, amit csak ő tud: az eredetről, az ihletről, a darab keletkezéséről. Mindent meg kell tudunk róla és tőle, de eljön a pillanat, amikor ez már nem az ő ügye. Elvesszük tőle a zenét, és onnantól kezdve az már nem az övé. Egyáltalán nem hiszem, hogy a zeneszerző isten volna, és akként kellene tisztelnünk őt. A zeneszerző olyan személy, aki megtalálta a módját, miként közvetíthet lejegyzett kottafejek segítségével egy zenei élményt. Amit nem tud leírni, ami túl van a leírt zenén, ami például a kultúra, a vallás területére nyúlik át, azt meg kell tudnunk, de - ahogy mondtam - egy adott pillanattól kezdve a zene már a miénk és a közönségé.
- Erről azért nyilván a zeneszerzőknek is megvan a maguk véleménye. Nem hiszem, hogy mindenki könnyen venné, hogy egy ponttól kezdve a darab már nem az övé. Mennyi szabadságot adnak a mai szerzők az előadóknak?
- Ez rendkívül változó. Van olyan zeneszerző - például Terry Riley - aki kevesebb instrukciót ad, mint mondjuk Mozart vagy Beethoven. ő például nem ír a kottába dinamikai utasításokat. Csak a hangmagasságot és a ritmust tünteti fel. Minden más az előadó dolga, beleértve a dinamikát és az artikulációt. Számomra az a kérdés: mitől válik egy előadás személyessé? Mi adja a legtöbb információt a hallgatónak? A zenélés háromoldalú társas tranzakció. Részesei a zeneszerző, az előadó és a hallgató. Sokan nem tudnak megszabadulni a "nagy ember" elméletétől. Beethoven nem lenne Beethoven, ha nem lettek volna és nem lennének ma is, akik csodálatosan szólaltatják meg zenéjét. Hiszek a zenei hangok értékében. Számomra egy zenei hang lehetőséget ad arra, hogy a zenész mindent elmondjon vele, amit az életről tud.
- Sosem gondoltak arra, hogy a klasszikus repertoárt is játsszák?
- A klasszikus zenén nőttem fel, része lényemnek. De jelenleg negyven ember ír darabokat számunkra. Engem az érdekel, ki írja a legközelebbi csodálatos zenét nekünk. Ki az, aki olyan zenét ír, amely fontos a világ alakulásának szempontjából? Amerika újabb rémes háborúba rohan. Ki lesz az, aki zenéjével segíthet jó irányba terelni a dolgokat? Ez érdekel. A zene számomra létfontosságú. Minden erőmet és energiámat arra kívánom használni, hogy zenélésemmel ellensúlyozzam az olyan embereket, amilyen George W. Bush, Colin Powell, Donald Rumsfeld - és igen: Dick Cheney, őt ki ne hagyja!

Joel Smirnoff: Mi vagyunk az "apafigura"

- Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy számukra a Juilliard egyike volt a legnagyobb vonósnégyeseknek. Megpróbáltam kutatni az emlékezetemben, hogy milyen amerikai kvartett jut az eszembe a "prejuilliardiánus" korokból. A Hollywood Kvartetten kívül egyetlen más név sem ugrott be. Segítene?
- Nos, a Juilliard előtti időből valóban nem tudok beszámolni amerikai alapítású világhírű kvartettekről, de Washingtonban élt például a Budapest Vonósnégyes, a terepet pedig az európai emigránsok uralták. A Busch Kvartett is Amerikában működött, mint ahogyan a Bartók-vonósnégyesek játszottságának szempontjából rendkívül fontos Kolisch Kvartett is. Kolischék brácsása, Lehner Jenő - ezt kevesen tudják - igen jelentős szerepet játszott a Juilliard Kvartett történetében. A hőskorban Lehner tanította a Juilliard Vonósnégyest. Egyebek mellett a Bartók-vonósnégyeseket is tőle tanulták.
- Vajon hogyan képes megőrizni egy vonósnégyes ilyen sok évtizeden át, változó összetételben a személyiségét?
- A kvartett 1946-ban alakult. Az első primárius, Robert Mann egészen 1997-ig, pontosan ötvenegy esztendőn át vezette az együttest. Az ő személye képviselte az állandóságot, a folyamatosságot. Magam tizenegy évig játszottam az oldalán a második pultnál, aztán - amikor ő nyugalomba vonult - átültem a helyére, ami talán egy kicsit szokatlan a kvartettezés világában, de mi nagyon fontosnak tartjuk a kontinuitást. Ami a stílus esetleges változásait illeti, 1946-ban az akkori tagok nagyon fiatalok voltak, teli energiával, és egy kicsit lázadóknak is számítottak. Az idő tájt New Yorkban Arturo Toscanini uralkodott - ő volt a zene császára. Mindenkit erőteljesen befolyásoltak gyors tempói, mindenkit inspirált az általa létrehozott hangzás modernsége. A fiatal Juilliard Vonósnégyes is Toscanini hatása alatt állt. Aztán ahogyan Robert Mann és a kvartett korosodott, változtak a prioritások. Interpretációs szempontból azonban a kvartett ugyanazokat a hagyományokat folytatja, amelyeket kezdettől fontosnak tart. Filozófiánk alapköve, hogy a négy szólamnak külön kell szólnia, nem kell mindig összeolvadnia. A vonósnégyesre való komponálás lényege az ellenpont. Fontos, hogy a négy hangszer határozottan hallható legyen. Kezdettől fogva ez volt az egyik olyan jellegzetesség, amelyben a Juilliard különbözött sok más vonósnégyestől, amelyek azt vallják, hogy a négy szólamnak össze kell olvadnia.
- Említette Toscanini hatását. A közelmúltban egy magyar vonósnégyes primáriusa egy interjúban "amerikai tempókról" beszélt. Ön mit gondol erről? Gyorsabbak-e az amerikaiak, és ha igen, miért?
- Nagyon nehéz általánosságban beszélni ilyesmiről. Végtére is: mit jelent az, hogy egy muzsikus amerikai? Azt hiszem, az amerikai muzsikusok világában nagyobb a változatosság, mint az európaiak között. Most adtunk Drezdában koncertet, és elmentem meghallgatni az egyik kedvenc zenekaromat, a Staatskapellét. Az ő hagyományaik egészen egyedülállóak, és erősen különböznek például a londoni vagy bécsi tradícióktól. Ezért nem tartanám helyesnek, ha mondjuk velük kapcsolatban általában európai hagyományokról szólnánk. De tény, hogy New York rendkívül energikus, hektikus város. Nem hiszem, hogy a New York-iak természetesnek éreznék a lassú tempókat. Évekig dolgoztam Chicagóban: az ottani zenei stílus sokkal közelebb áll az európaihoz, úgyhogy az Államokban is léteznek európai stílusú együttesek.
- Abban az ismertetésben, amelyet a hangversenyrendező budapesti koncertjük előtt a közönség rendelkezésére bocsátott, idéznek egy kritikust, aki szerint a Juilliard Quartet Amerika vonósnégyese. Ezt persze nem ön állította, de különösen annak fényében, amit az imént mondott, érdekelne, hogy ha vannak, melyek a Juilliard Vonósnégyes specifikusan amerikai vonásai?
- Először is: a Juilliard School of Music Amerika leghíresebb zeneakadémiája. Másodszor: székhelyünk a washingtoni Kongresszusi Könyvtár, előttünk a Budapest Kvartett dolgozott ott. Harmadszor: szinte valamennyi olyan kvartettet tanítottuk, amely az Egyesült Államokból származik. Mi vagyunk az "apafigura", az amerikai kvartett-hagyomány megtestesítői. És mi vagyunk a leghíresebb olyan vonósnégyes, amelynek minden tagja amerikai születésű. A Juilliard a maga idején úttörő volt.
- Budapesti koncertjükön Mozart és Beethoven között elhangzott egy mai amerikai szerző műve is. A klasszikus repertoáron kívül - amennyire tudom - gyakran játszanak amerikai zenét is.
- 1946-ban William Schuman amerikai komponista ötlete volt a Juilliard Kvartett létrehozása. ő volt a Juilliard School elnöke, és kilenc-tíz vonósnégyes szerzője. Többek között azzal a szándékkal kezdeményezte az alapítást, hogy az amerikai kvartettrepertoárnak is legyen megfelelő kirakata. A mai napig rendszeresen kérünk műveket amerikai szerzőktől. A budapesti koncerten elhangzó Gunther Schuller-darab bemutatóját három héttel korábban tartottuk. Európai turnénkon két műsort játszunk felváltva, és a másik program közepén is egy új amerikai mű szólal meg. Szívesen adunk elő új zenét - de nem ragaszkodunk hozzá, hogy amerikai legyen. A nacionalizmus már a múlté. Ma a világ polgárai vagyunk. Tegnap fönt jártam a Bartók-házban. Óriási hatást gyakorolt rám. Ha hiszi, ha nem, az első darab, amelyet életemben először koncertteremben hallottam, A csodálatos mandarin volt. 1961-ben történt, Solti György vezényelt, aki akkor még nem volt olyan híres. A New York-iak meghívták. A Mandarin lenyűgözött. Ez a 20. század egyik legnagyobb műve. Úgyhogy különös meghatottságot éreztem fent, a Bartók-házban.


A Kronos Quartet


A Juilliard Quartet
Felvégi Andrea felvételei