Muzsika 2002. október, 45. évfolyam, 10. szám, 20. oldal
Mácsai János:
Birds & Music
A Zempléni Művészeti Napokról
 

Ha valaki teljesen magától értődő természetességgel sétál, sorban áll a büfé előtt, társalog a sárospataki Rákóczi-vár udvarán az ott megrendezett hangverseny szünetében, az kevéssé tekinthető újságba való eseménynek. De ha ez a valaki eközben egy jó negyven centiméter magasságú, selymes fényű, finom mercerizált vászonból húzott cilindert visel, az óhatatlanul felébreszti az ember kíváncsiságát. Ha a felébredt kíváncsiságú embernek ezután eszébe jut, hogy a Muzsika olvasóinak talán közvetíthet valamit e sokatmondó apróság titkának megfejtésével a Zempléni Fesztivál hangulatából, akkor odalép az említett valakihez. Jóllehet nem voltam bemutatva, odaléptem, majd némi tájékozódás nyomán megtudtam, hogy a valaki őfelsége alattvalója, tehát hamisítatlan angol úr, és esztendők hosszú sora óta rendszeresen visszatérő vendége a Zempléni Fesztiválnak.
Később egy baráti beszélgetés során arról a jelenetről is tudomást szereztem, amely néhány évvel ezelőtt egy kirándulókoncert alkalmával esett meg. A zenei élvezet kellős közepén az említett angol úr mellett (az első sorban) mintegy tíz másik jól öltözött úr furcsa mozgásba kezdett, mégpedig egyszerre; valamennyien a székük alá nyúltak, távcsövet emeltek a szemükhöz, és teljes összhangban lassan oldalt fordultak. A zempléni falu fölött a magasban éppen gólyák húztak. Az angol úr zenerajongása mellett ugyanis a madarakért is lelkesedik, következésképp számára Zemplén maga a paradicsom: több mint kétszáz madárfaj, több mint egy tucat koncert. Birds & Music. A turisztikában is reménytelenül peremvidéki érdeklődő számára azután fény derül arra, hogy a Birds & Music keresett turisztikai species. Az angol úr e hobbinak szentelte az életét, az általa szervezett csoportokkal járja a világot. Felkeresik az ornitológiailag érdekes zenei fesztiválokat Spanyolországtól Norvégiáig. Mégis Zemplén az ideális terület; itt madár és zene egyforma súllyal nyom a latban. Az angol úr tehát otthon érzi magát a sárospataki várudvaron, ráadásul egyre több honfitársával együtt.
Ha kevésbé büszke alattvalóként is, jó néhányan érkeznek más országokból. Például a közeli Magyarországról, sőt egyre többen magából Sárospatak városából. Nagy szó ez, mert a Zempléni Fesztivál fennállásának 11 éve alatt nem mindig volt így. Eleinte - némi túlzással - szinte csak a megszokott budapesti koncertarcokat lehetett látni, de az utóbbi években lassan-lassan, és mára visszavonhatatlanul megindult az a folyamat, hogy a hely- és környékbeliek eljönnek a rendezvényekre. Gyakran annyian, hogy az állóhelyekre sem férnek be, sőt olyan hangverseny is akadt, amelyet a sok érdeklődőre való tekintettel rögtön meg kellett ismételni. Azért kezdtem ezzel a beszámolómat, mert szerintem ez a legfontosabb hír az idei Zempléni Napokról (is): a fesztivál - a távolabbi vidékeken élő hazaiak, a budapestiek és a külföldiek változatlan érdeklődése mellett - mára tényleg a zemplénieké lett. Igaz, ugyanezt állította tavalyi, a jubileumi 10. fesztivált - és az előzményeket - részletesen méltató írásában a Muzsika hasábjain Farkas Zoltán. De azt hiszem, egy "hétköznapi" év, a 11. esztendő látogatottsága és eseményei mindenképpen többet árulnak el a tendenciákról.
Az idei tehát a 11. volt a Zempléni Művészeti Napok sorában - ezt el sem hiszi, aki (mint magam is, igaz, néha csak egy-két napra) eddig minden alkalommal részese lehetett az eseményeknek. A joggal örömteli évfordulós ünneplés, az ugyancsak joggal elégedett visszapillantás ideje tavaly elmúlt, az idei év állandó kérdése, a szervezők fejében zúgó gondolati orgonapont mindvégig az volt: hogyan tovább? Miből lehetne meríteni újabb és akkora lendületet, ami nemcsak életben tartja, hanem friss energiával tölti fel a fesztivált? Idén még minden nagyjából a megszokott keretek között zajlott, és szerencsére nem laposodott el ez a nyolc nap. De érzékelhető volt: ha nincs megújulás, ez egy-két nyár után óhatatlanul bekövetkezik.

A Muzsika olvasói számára ezúttal sajnos csak villanások felidézésére nyílik mód a Fesztiválról, mert a nyolc napból mindössze az első ötön lehettem jelen, és természetesen még ezalatt sem sikerült mindenhová eljutnom a párhuzamosan zajló események miatt. Így például nem hallhattam a Liszt-verseny helyezettje, Massimiliano Motterle hangversenyét, a Berkes-Rolla-Ryoko-Várnagy-Kertész-féle kamaraestet, Sebestyén-Várallyay- Drahos csembaló-fuvola-koncertjét és a záróhangversenyt sem. Utóbbin ezúttal sem adták alább, mint a korábbi években: Raymond Leppard vezényelte a Liszt Ferenc Kamarazenekart. A zenekarhoz nagyszámú és kitűnő énekesgárda társult, és a Tomkins Énekegyüttessel kiegészülve Purcell-, Monteverdi-, Cavalli-műveket vittek a búcsú immár hagyományos helyszínére, a református templomba.
Rolla János, a fesztivál hajdani ötletadója tisztában van az újítás szükségességével. Nyilatkozataiban nem titkolta, hogy legnagyobb gondja az évről évre való megújulás, s azt is tudja, ez alaposabb változtatások nélkül hosszú távon reménytelen feladat. Úgy érezte, most érkezett el az idő arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön régóta dédelgetett tervéhez: operát kell játszani a sárospataki Rákóczi-vár udvarán. (Azóta él benne az ötlet, mióta először megpillantotta a helyszínt.)
Hogy a várudvart színpadként értelmezni valóban kitörési lehetőség a fesztivál számára, azt a nyitó program, Kodály Háryjának előadása bizonyította. Bevallottan kísérletről volt szó. A darabnak csak bő órányi keresztmetszete szólalt meg, minimalizált színpadi eszköztárral, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön: megélne itt akár a Don Giovanni is. Persze sem rendezői, sem technikai szempontból nem lenne könnyű a feladat. Csak az utóbbira utalva: meg kell oldani az épület különböző elemeitől egymást nem látó, és nehezen halló énekesek, zenészek, karmester szinkronizálását monitorokkal, egyebekkel, és nem ártana az eső ellen sem védekezni, ha másképp nem, esőnappal. Ami azonban a hely hangulatát, díszlet mivoltát illeti, nem is beszélve akusztikai adottságairól, kétség sem fér hozzá: nagyszerű "operaház".
Rulettjátékosok mondják, tizenegynél többször soha nem jön ki ugyanaz a szín, emiatt nem érdemes folyamatosan ugyanarra tenni. Így hát nem lehetett meglepő, hogy a fesztivál történetében először rosszindulatú volt az időjárás, és végül is meghiúsította a színpadi bemutatót. Ilyesféle felhőket képzel az ember a végítélet napjára. De a két legfontosabb tanulság azért megmaradt: már a főpróbára minden jegy elkelt, megtelt a várudvar nézőtere, s habár a főpróbát az első húsz perc után félbe kellett szakítani, ennyi is elég volt együtt érezni Rolla János vágyával: valóban nagy élményt jelentene itt operát látni.
Ha tervezett formájában elmaradt is a Békés András rendezte produkció, némi kárpótolást azért kapott a közönség. A várudvaron kétségkívül nehézkesen működő zenei kapcsolatteremtésnek jót tett a várudvarénál is kegyesebb akusztikájú református templom, Hamar Zsolt a Pécsi Szimfonikusok élén sikeresen tartotta össze a szcenikailag szinte improvizált előadást. Külön öröm volt hallani a helyi zeneiskola gyerekkórusát, és látni az ugyancsak helybéli gyerekek nagyon lelkes részvételét egy rövid táncbetétben. Kovács Annamária és Gregor József jelenléte, rövid megszólalásai azután a körülmények minden nehézségét elfeledtették.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar csak a második napon lépett fel. Addigra már elvonultak a felhők, lassan megjavult az időjárás, s a későbbiekben zavartalanul folyhattak a szabadtéri rendezvények. Rolla János, mint mindig, a nemzetközi porondon is jól jegyzett művészt hozott vendégszólistának. Elena Bashkirovát ismeri a hazai közönség, játszott már a Zeneakadémián is. Kétségtelen, hogy kitűnő zongorista, szépen, de - úgy tűnik, ez is hozzá tartozik a várudvar titokzatos légköréhez - nagyon elfogódottan játszotta Mozart K. 467-es C-dúr zongoraversenyét. A zenekar emellett Haydn-szimfóniákat tűzött műsorra, és nemcsak a történelmi helyszín varázsának volt köszönhető, hogy üdítően hatott a két darab. A "Le Midi", majd a 104-es "London" szimfónia zárótételei peregtek a legfrissebben, legszellemesebben. A lassú tételek alatt eleinte zavarónak ható, igaz, erősen atmoszférateremtő közjátékra került sor. Sajátos konkurenciaharc alakult ki a zenekar és az Öregpalota Vörös-tornyában lakó rozsdafarkú között, ritmustartásban a zenekar, hangerőben a rozsdafarkú győzött. Birds & Music.
Három nappal később ismét a Liszt Ferenc Kamarazenekar vette birtokba a várudvart, ezúttal Mozart-műsort adtak. Fúvósparádé volt ez a javából, Berkes Kálmánnal, Kiss Józseffel, Gál Lászlóval és a japán Okazaki Kojival. Különösen Kiss József oboázása és Gál László kürtjátéka volt remek, az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 297/b) legalább olyan maradandó élmény volt, mint korábban a 104-es Haydn-szimfónia. Egyébként fontos kiemelni, hogy nem érheti szó a ház elejét, Rolla János együttese idén nagyon jó formában játszott, a megújulás rájuk vonatkozó részével igazán nincs baj.
Hogy más műfajról is essék szó, hiszen a Zempléni Fesztivál éltető eleme a sokszínűség: sikerült még eljutnom Szilágyi Enikő francia sanzonestjére, az After Crying együttes beszélgetős műsorára (erre talán nem kellett volna) és a füzérradványi kastély parkjában tartott teadélutánra. Az utóbbi is olyan ötlet, amely egyedülállóvá teszi ezt a fesztivált. A Kék Duna Szalonzenekar, a nagyszerű hegedűssel, Berki Sándor Dezsővel a maga műfajában elsőrendű. Az elegánsan feladott tea és aprósütemény, a stílusosan öltözött, lebbenő szoknyájú ifjú felszolgálólányok serénykedése az alkonyi napsütésben olyan emlékképet vés a jelenlévők agyába, amely nem törölhető ki egykönnyen. A lassan (a kívánatosnál persze jóval lassabban) megújuló füzérradványi kastéllyal kapcsolatban elárulom, láttam a fesztivál titkárát, Merényi Juditot, amint sétált, szemlélődött a kastély körül, és az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, az ilyesmi nem szokott következmények nélkül maradni.
Egyébként sikerült a fesztiváltitkárt rövid háttérbeszélgetésre bírnom, amelyben a továbblépés nehézségeiről esett szó. Az eddigiek azt mutatják, hogy a megújulás nem jelenthet további bővítést, sem a helyszínek számát illetően, sem műfaji szempontból (az opera ugyebár nem új ötlet). Természetesen a minőségből sem szabad engedni. Ezek a keretek igen szorosak, de elegendő teret nyújtanak ahhoz, hogy biztosítsák a fesztivál jövőjét. Az első időkben támadtak olyan vágyak, amelyek nem váltak valóra: ilyen volt a vendéglátás gyors fejlődése vagy a helyi kulturális élet megtermékenyülése. Mindkét területen vannak ugyan apró változások, de nem elegendő mértékűek.
Az sem titok, hogy az Óbudai Társaskör munkatársai 11 éve nyári szabadidejükben (és persze év közben folyamatosan) többletfeladatként szervezik a Zempléni Művészeti Napokat. Azt gondolják, jó lenne, ha egyszer a fesztivál - legalább részben - "önjáróvá" válna, és a helyiek is meg tudnák olyannak rendezni, amilyen eddig volt. Őszintén szólva magam ebben a lehetőségben csak erős fenntartásokkal bízom. Nem áll rendelkezésemre statisztika, de tény, hogy a jelenleg létező nyári zenei fesztiválok zömét budapestiek vitték "le" az általuk valamiért kedvelt, kiválasztott helyszínekre, és a helybeliekkel együttműködve (néha ellenükben) szervezték az eseményeket. Ami Zemplént illeti, Merényi Juditnak és csapatának ötletei, felkészültsége nélkül nem működne így a fesztivál. A szervező éppúgy áruvédjegy, mint a fellépő művész, csak ezt nem szokás észrevenni. Lehet, hogy jó fesztivál születne helyi szervezésben is, de másmilyen.
A helyi érdekviszonyok mindig kuszábbak, mint a kívülről jött vendég érdekei. Egy példa a fesztiválrendezés buktatóira: a rulett-törvény meghaladásánál is valószínűtlenebbnek tűnik, hogy véletlenül induljon útjára épp a szabadtéri hangversenyek napjain mindig este fél nyolckor és mindig épp a vár fölött a sétarepülőzés. Mindenesetre a Birds & Music sajátos változata ez.
De inkább őrizzük meg emlékezetünkben a 11. Zempléni Fesztiválról azt a jelenetet, amely Mikóházán esett, és a legvonzóbb illusztrációja fesztivál és közönség kapcsolatának. A Szélkiáltó Együttes "Jó bor kell a magyarnak" címmel tartott kirándulókoncertet a mikóházi pincesor előtt. Ilyenkor kivonul a falu apraja-nagyja, és jó borral, friss cipóval várja az érkezőket. Most más is történt: a műsor végén három helybeli asszony megkérte a muzsikusokat, énekelnének valami mikóházi nótát is. Szélkiáltóék szabadkozására nekilátott hát a három asszony maga, és rágyújtottak a mikóházi nótákra. Kisvártatva együtt fújták, és nagy, közös muzsikálással ért véget a délután. Immár valóban a zemplénieké a fesztivál.


Rolla János
Felvégi Andrea felvétele


Elena Bashkirova


Gál László, Berkes Kálmán, Kiss József és Okazaki Koji
Kassa Mária felvételei