Bizonyos tekintetben - a számos újdonság és különbözőség ellenére - a barokk
kor egyenes folytatása volt a reneszánsznak, mégpedig a kiemelkedő alkalmakhoz
kapcsolódó grandiózus zenei produkciók kultiválásában. Olyan, országrésznyi
területekre kiható, emberek tízezreit megmozgató és zenészek százait foglalkoztató
- sokszor napokig tartó - ünnepségek, amilyen például Lorenzo de' Medici 1489-es
firenzei esküvője volt, megkoronázását jelentették egy több évszázados gyakorlatnak,
tovább éltek az olyan monumentális udvari ünnepségekben, mint I. Lipót császár
1667-es bécsi esküvője, amely Cesti Il pomo d'oro című, pazar kiállítású
operájának megírásához szolgáltatott alkalmat, vagy az aacheni béke alkalmával
rendezett londoni ünnepségek, melyek során többek között Händel Tűzijátékzenéjét
adta elő egy monstre fúvósegyüttes.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a (római katolikus) egyház puritánabb
volt e tekintetben a világi uralkodóknál. Cavalieri nagy apparátusra írt, híres
színpadi oratóriuma, az 1600-ban Rómában bemutatott Rappresentazione di
anima e di corpo ugyanúgy példázza ezt, mint a salzburgi érsekség megalapításának
1100. évfordulóját ünneplő "szupermise", az 1682-ben bemutatott Missa
Salisburgensis.
A millecentenáriumi ünnepi mise most egy nevezetes centenárium fényéhez is hozzájárul.
A százéves fennállását ünneplő Deutsche Grammophon egy hatvan CD-ből
álló, átfogó retrospektív sorozat kibocsátásával lepte meg híveit, s ebben az
egyébként ugyancsak jubiláló, ötvenéves Archiv Produktion márkát -
többek között - a Missa Salisburgensis új felvétele képviseli. A tíz trombitát
és clarinót nem számítva hat vokális és hangszeres kórust, valamint continuót
megszólaltató, 53 szólamú alkotás előadására két jelentős egyéniség, Reinhard
Goebel és Paul McCreesh egyesítette erejét, illetve együttesét,
a Musica Antiqua Kölnt és a Gabrieli Consort & Playerst.
Nem véletlen, hogy a mise - és a hozzá tartozó, ugyancsak 53 szólamú motetta,
a Plaudite tympana, amely, megfelelő kiegészítő hangszeres tételekkel
együtt, szintén szerepel a felvételen -, tehát hogy a mise szerzőjének nevét
még nem említettük. Történeti és stiláris okok kézenfekvővé teszik ugyan a feltételezést,
hogy a mű szerzője Heinrich Ignaz Franz Biber, a 17. század második
felének kiemelkedő osztrák komponistája, aki 1682-ben érseki másodkarnagy volt
Salzburgban; ezt a feltételezést közvetlen filológiai bizonyíték azonban nem
erősíti meg. (E tekintetben Goebel és McCreesh kísérőszövege feddhetetlen, viszont
a borítószöveg és a műsoroldal sajnos semmilyen módon nem utal a bizonytalanságra.)
Mindenesetre Biher (?) Missa Salisburgensisének sorsa szomorú és tipikus. A
barokk egyházi zene egyik csúcspontját jelentő, reprezentatív kompozíció, a
Gabrieli-Monteverdi-féle többkórusos stílus délnémet-osztrák betetőzője főleg
azért nem került be a zenei köztudatba és a koncertgyakorlatba, mert annyira
nagyszabású a darab, hogy az előadásához különleges helyszínre, különleges szervező
munkára van szükség.
A mise valóban lenyűgöző: a körkörös térélmény, az érces trombitahang által
meghatározott, érzékien gazdag hangszínek, a pompa és ragyogás mellett a szűkebb
értelemben vett zenei kifejezés is mesteri, és számos szuggesztív pillanattal
ajándékozza meg a hallgatót. Példa erre az Incarnatus csodája a Credóban,
vagy az Agnus Dei szívbemarkoló harmóniai fordulatainak sora.
A nagy mű tehát mesteri módon kidolgozott, kiegyensúlyozott, részegítő hangzás-
és térélménnyel szolgáló előadásban szólal meg Paul McCreesh pálcája alatt.
A mise nem alkalmaz későbbi értelemben vett kiemelt énekszólókat - a két énekkar
mindegyikéhez 8-8 szólista tartozik -, ám a kórusok gyönyörűen, kristályosan
szólnak, a hangszeresek pedig a kontinens élvonalából kerültek ki, csak természetes,
hogy remekelnek. A karmesternek pedig sikerül a legnehezebb: a valódi ünnepi
atmoszféra megteremtése, a rengeteg zengő forte szakasz mellett a mű finomabb
rétegeinek aláhúzása, a hallgató figyelmének szüntelen ébrentartása.
Valóban méltó, ünnepi CD ez a százéves ünnepen.
|