Hetek - IX. évfolyam, 38. szám, 2005. szeptember 23

Annak idején A tüske a köröm alatt című film készítőit Aradi Csaba esete ihlette, aki a nyolcvanas években kitiltotta a Hortobágyról a libázó elvtársakat. A fenyegetések ellenére megóvta a pusztát és annak gazdag élővilágát. A Hortobágyi Nemzeti Parknak a napokban nyugdíjba ment igazgatója tréfásan megjegyezte: feleségével jövőre ünneplik negyvenéves házassági évfordulójukat, de a Hortobággyal való találkozása megérte az aranylakodalmat is.

- Természetvédőként mivel foglalkozott leginkább az elmúlt három évtizedben?
- A teremtő sokféleséggel. Valahol minden munkám az együvé tartozó sokféleség dicsérete. A világ harmóniájának visszaállításán dolgoztam, amelynek valójában mi is részei vagyunk, amiből időnként kikívánkozunk, időnként meg vissza.
- Ez a visszakívánkozás a természetbe Önnél hogyan kezdődött?
- Kisgyerekként tanyán éltem a nagyszüleimmel és a szüleimmel. Ott mutatta meg nagyapám nekem az első vadkacsafészket, a nádast, az odavezető kisösvényt, mellette a hínárkoszorúval megrakott fészkeket. 1953-ban egy iskolai kiránduláson - akkor már Debrecenben laktunk - találkoztam először a Hortobággyal. Már kisgyerekként lenyűgözött a színek, érzelmek, gondolatok többszörös kavalkádja, a pasztellszínekben pompázó zöldek, a sárgák, a kékek megannyi árnyalata. Belém égett az az élmény is, mikor először beleéreztem a végtelenbe, ahogy az ég és a föld szinte észrevétlenül egymásba borult. Ahogy séta közben a lábam elé néztem, gazdag szőttest láttam, a néhány centiméteres szintkülönbségek más-más életközösségeknek volt az otthona. 1975-ben kerültem a nemzeti parkba, és ’84-től több mint huszonegy évig dolgoztam az intézet vezetőjeként, ahonnan most, szeptember elsején mentem nyugdíjba.
A feleségemmel jövőre tartom negyvenéves házassági évfordulónkat, de a Hortobággyal való találkozásom már megérte az aranylakodalmat is.

- Miről beszélne, mit mutatna meg, ha én is szeretnék úgy találkozni a tájjal, ahogy Ön? Mit tenne, hogy én is a Hortobágyot szeretővé váljak?
- Annak idején gonosz általánosítással két csoportra osztottuk a vendégeket. Voltak, akik a rövidebb és voltak, akik a hosszabb utat keresték a kocsmáig. A hosszabb utat keresőkkel már érdemes foglalkozni, mert az útjuk során biztosan beleéreznek majd valamibe. Egyszer egy csapatot elvittem a Meggyes-mocsár szélére, ahol körülbelül huszonöt-harmincezer madár él. Ahogy közeledtünk, mivel páran nagyon hangosak voltak, a madarak megriadtak, és elrepültek, elmenekültek tőlük. Leültettem a társaságot a gyepre, a mocsártól nem messze, és elkezdtem mesélni nekik a Hortobágy történetét az utolsó jégkorszaktól napjainkig, közben figyeltem az arcukat meg az eget. Miután csak én beszéltem, a madarak lassan kezdtek visszarepülni, egyre közelebb és közelebb szálltak le hozzánk. Egy idő után mindannyian úgy érezték, részesei a nagy egésznek, úgy körülölelte őket a természet, hogy beleolvadtak. Látszott az arcukon a találkozás megilletődöttsége. A Hortobágyon le kell ülni, és várni kell. Ez a táj engem türelemre tanít, és emberi voltom kicsinységére. Egy ilyen találkozásra valóban fel kell készíteni az embereket, de tudja, nem szabad rájuk tukmálni a pusztához, a tájhoz való saját kötődéseimet, mert így elveszem, szinte elrabolom tőlük a felfedezés élményét. Hadd csodálkozzanak rá ők mindenre, hadd találják meg ők a rejtett kincseket. A Hortobágy nem olyan, mint egy kacér nő, aki könnyen odaadja magát. Sőt, első pillanatra zord és taszító is lehet, mert a sivárnak tűnő környezet lehangolhatja az embert. Aztán egyszer csak ez a komor szépség, ha kellő alázattal közeledünk hozzá, felfedi magát. Ki kell ülni egy nyári este a füves halom tetejére, megnézni az augusztusi éjszaka csillagkupoláját; oda kell menni a mocsaras szélére meghallgatni a neszeket, megfigyelni a halászó gémeket, hogy érzékelje a táj szívdobbanását; át kell élni egy vízszintes esőt, amikor a nagy melegben a forgószelek játékától az esőcseppek nem föntről esnek az emberre, hanem szembe jönnek vele. És ott van a délibáb.
- A délibáb tulajdonképpen a természet milyen fajta játékának vagy fintorának az eredménye, következménye?
- Ha a talaj közelében a levegő nagyon felmelegszik - ami itt gyakran előfordul -, és ha a fölötte lévő levegőréteg jóval hidegebb, akkor ezen a határon megtörik a fény. S ha ez a magasban van, megtörténik az a természeti jelenség, hogy a föld görbülete mögötti tárgyakat, épületeket, állatokat, kutakat az égre vetíti. Egy alkalommal német vendégek jöttek túzokot nézni. Kivittük őket a nagyiványi pusztára, ahol állványos távcsővel figyelhették a mozgásukat. Csodálatos augusztus eleji hajnal volt, s miután a nap már fenn sütött, észrevettem, hogy a vendégek közül egyre többen nem előre a távcsövükbe néznek, hanem mögénk. Elkezdtek a látóhatárra rajzolódni házsorok, gémeskutak szikrázó, káprázatos színekben, ráadásul ott, ahol nem is voltak házak, csak jóval arrébb. Odajátszott a délibáb. Ahogy a levegő mozgott, úgy mozgott pillanatról pillanatra a kép is. Lélegzetvisszafojtva nézték az égi mozit, csak a fényképezőgépeik kattogtak.
Három elengedhetetlenül fontos dolog kell a Hortobágyon ahhoz, hogy a táj önállóan tudjon működni és élni. Kell, hogy legyen víz, tűz és legelő állat.
- A tűz alatt mire gondol?
- Arra, hogy égjen időnként a pusztának egy-egy sarka. 1990-ben leégett az egyik mocsárrétünk, majd két évre rá olyan állapotban láttam viszont a területet, mint amilyen a hatvanas években volt a legelső találkozásunkkor. Megfiatalodott.
- Az elmúlt évtizedekben a munkájáról, a természetről változott-e lényegesen a látása, véleménye?
- Kezdetben azt hittem, hogy az egyetemen a szakkönyvekből majd meg fogom tanulni azokat az ismereteket, praktikákat, azt a tudást, ami által kényem-kedvem szerint alakíthatom majd a tájat. Később megtanultam, hogy ezt a munkát magára a természetre kell bízni, az ember legfeljebb megpróbálhat segíteni azokat a hibákat kikozmetikázni, amiket eleve ő okozott a tájban.
- Mondana erre példákat?
- Annak idején, amikor az elvtársak gyapot-, rizs- meg gumipitypangföldeket álmodtak a Hortobágyba, ezerhatszáz kilométernyi csatornát építettek ide. Ez teljesen tönkrevágta a tájat. Meggátolta a természetes vízfoltok életét, megváltoztatta a szikesedési folyamatokat, és így tovább. Hozzákezdtünk a csatornák visszacsinálásához. Mikor az egyik nagyobb területtel megvoltunk, végigsétáltam rajta, és könnybe lábadt a szemem.
- Mi indította meg?
- Az, ahogy a megmaradt sebeket a természet elkezdte gyógyítgatni önnönmagán. Ahogy a betöltött, de még kopár részek kezdtek benövényesedni; ahogy újra tó, mocsár, láp, láprét kezdett kirajzolódni a sérült földön; mintha minden vakondok, fűszál és tarack azt mondta volna, köszönöm.
Aztán ott volt a libáztatás a nyolcvanas években. Mikor egy tollvonással az egészet megszüntettem, az életem sem volt biztonságban.
- Nem értem, mire gondol pontosan.
- Ez a politikai elit akkoriban divatos játéka volt. Háromezer liba - mikor az én igazgatói fizetésem nyolcezer forint volt - hatszázezer forint tiszta hasznot hozott. Semmi gondjuk nem volt vele, állami kenyéren megnőtt, kitollasodott, és a végén fölvették a pénzt. Libát soha nem tartottak lábasjószág számára fenntartott legelőn, mert visszavonhatatlanul tönkretette azt.
- Az ürülékével?
- Igen, és azzal is, hogy kicsipkedi a kis kétszikűeket, kopaszra rágja és gyomosítja a legelőt. Mikor már egymillió liba legelt a Hortobágyon egy határozattal megszüntettem a libáztatást. Ez mindaddig évi kétszázmilliónyi tiszta hasznot jelentett több tucat vezetőnek, de voltak köztük labdarúgók is. Sokan más nevén kapták a pénzt, de volt, akinek saját nevén voltak a libái. Miután ennek véget vetettem, kaptam a főnökömtől egy telefont: „Nem akarlak megijeszteni, de jó lenne, ha egy darabig nem ülnél autóba.” Később aztán, már Pepó Pál (az Orbán-kabinet környezetvédelmi minisztere - a szerk.) ideje alatt, úgy akartak kiebrudalni az igazgatói állásomból, hogy miniszteri székkel kínáltak. Nem fogadtam el, itt maradtam, ennek köszönhetően ma már fenséges szürkemarhák legelnek a Hortobágyon, és nem libák.
- S most, nyugdíjasként hogyan tovább? Merre fog lépni, mire fog figyelni?
- Ha az ember kérdezi a természetet, s ha ezt illendően teszi, akkor időnként választ is kap, a természet elárulja titkait. De ezek a válaszok egyúttal az emberről, sőt sokszor az életről is szólnak. Nyugdíjas emberként a még megválaszolatlan kérdéseket szeretném föltenni a Hortobágynak.
- A természet barátjaként, segítőjeként vagy tisztelőjeként?
- Az a legjobb, mikor azt érzem, hogy része vagyok a nagy egésznek, és belülről figyelhetem az összefüggéseket, és nem gyüttmönt kívülállóként. Ma legtöbbször nem azért megyek, hogy célirányosan megtudjak valamit, hanem mert már a jelenlétem is kérdőjel. Ha ott vagyok, biztos, hogy el fog árulni valamit a természet, sokszor olyasmit, amit meg sem kérdeztem.
- Nagyon személyesen és bensőségesen beszél a tájról, mégis - vagy éppenséggel pont ezért, nem tudom - magány érződik a mondataiból.
- Valószínű, jól érzi. Hajlamos vagyok arra, hogy nagy társaságban is, hacsak pillanatokra, de kiélvezzem az egyedülvalóság élményét, és ugyanígy a Hortobágy is hordoz valami magányosságot. A táj hangulata inspirációt ad, és időt hagy arra, hogy elmélyültebben vegyem sorra mindennapi dolgaimat. Konfliktusok között vagy nehéz döntések előtt jó kijönni ide. Egy itt eltöltött nap szinte kitisztítja a fejemet.
- Merre szeret még utazgatni a világban?
- Ha utazni akarok, kijövök ide a Hortobágyra, ha pedig nagyon nagy utazást akarok tenni, elmegyek Tiszafüredig. Sokszor jönnek madarász kollégák, akik járják a világot, s mondják nekem, hogy már ezer fajt is láttak. Ugyanakkor nem tudnak semmit a bíbicről. Pedig sokkal izgalmasabb töviről hegyire megismerni például egy bíbicet - mit jelez, vagy mit hiányol, mit mond, mire tanít a viselkedése -, mint felismerni ezer madárfajt. Sok, az ember számára is fontos információ az élőlényekben, a természetben van elrejtve, csak ki kell tudni onnan olvasni. Figyeljen csak jól meg egy sast, cinegét vagy egy gólyát.
- Hogyan tudná röviden összefoglalni eredményeit?
- Ahogy a Salamon király gyűrűjének előszavában elhangzik: „Haragomban, amit földre dobtam, kikelt nyomban, és jégeső aratta. Kedvvel, mit vetettem, annál szebben nőtt a kertben, áldás maradt rajt.” Nagy ajándéka az életnek, hogy volt szerencsém sok mindent kedvvel vetni, amik aztán szépen ki is keltek. S áldás van rajtuk.