Horváth Sándor hatvankét éves taxisofőr. Házassága előtt bohém életet élt:
„Állandó éjszakás voltam bent, Pesten, és ugye szaladt a ló, szaladt a csikó, a
pénz nem számított.” 1990-ben megnősült, két évre rá született kisfia, Sanyika.
„Az asszony már negyvenéves volt, későn szült. Szegény nem ment el soha orvoshoz.
Örült, hogy lesz gyermekünk, én sem bántam, hogy lesz. Nem gondoltuk, hogy így fog
történni…”
Az autó a nagy meredeken alig kaptat fel a Cseresznye utca 18-as szám elé. A
kocsibeálló végéből kisfiú integet, hat-hét év körüli, szőke gyermek, fülig
ér a szája és úgy irányítja az autót befelé, mint a reptéren szokták a
repülőket. Köszöntjük egymást a házigazdával, majd Horváth Sándor odafordul a
fiúcskához: „Sanyika, hát köszönj a bácsinak”. A kisfiú kicsit bicegősen
odajön, és mond valamit, érthetetlen nyelven. Továbbra is fülig ér a szája. Az apa
lefordítja Sanyika szavait: „Szép ez az autó, azt mondja magának.” Sanyika
Down-kóros, ezért nem értettem azt, amit mond.
Horváth Sándor alacsony, jó kedélyű ember, mosolyogva kínál hellyel és
hűsítővel. Sanyika felkéredzkedik az ölembe, hármasban beszélgetünk.
- Mikor derült ki, hogy Sanyika beteg?
- Szentendrén született; amikor bementem másnap, akkor láttam először a pici
gyermeket. Senki nem mondta nekem, hogy beteg a gyermek. Kihoztuk hat nap múlva a
kórházból, rá egy hétre kellett bemutatni, akkor mondta a gyermekorvos, hogy a
kisfiú beteg. Hát nekem nem esett jól. „Mi az, hogy beteg? Eddig nem volt beteg. Most
lett beteg, hogy maga meglátta?” Azt mondta, hogy nem lesz a gyermekem tökéletes.
Akkor megharagudtam erre a gyermekorvosra, többé nem mentem hozzá. Fogadtunk egy másik
orvost, ő megmagyarázta, hogy ez veleszületett betegség. Azt mondta, hogy a 21-es
kromoszóma nem jó. Ez az egy. De hát amúgy olyan szép gyermek.
- Milyen tünetei voltak a betegségnek?
- Egyéves koráig nem beszélt, nem sírt, semmit se mondott. Halk volt, el volt ő
egyedül. Az orvos azt mondta mindig: nyugi-nyugi, majd meglátjuk, meg fog indulni, jó
erős gyermek lesz. Nem akart elindulni, ötéves koráig nem ment.
- Apa... - szól közbe Sanyika, és a baracklé felé nyúl.
- Édesem, itt van szívem, itt van drágám, tessék, igyál.
- Mé, mé, mé - kér repetát a kisfiú.
- Tessék, ad még neked apa, ez hideg.
- Apa...
- Én is igyak, jó, iszunk együtt, egészségünkre.
Sanyika mosolyogva odaüti poharát az apjáéhoz: koccintanak.
Sanyika négyéves korában tüdőgyulladást kapott, édesanyját ugyanabban az időben
agydaganattal vitte el a mentő. Horváth Sándor egyik kórházból a másikba ment, hogy
minden nap láthassa feleségét és fiát. A gyermek néhány hét után hazatérhetett,
az anya már sohasem: meghalt. Januárban Horváth Sándor édesanyja is elment, asszony
nélkül maradt a ház…
Ez az a pont, ahol a legtöbben feladják, vagy összeroppannak. Horváth Sándor nem
hagyta magát. „Nem volt mindegy persze, romlott a lelkiállapotom, de a gyermek végett
nem engedhetem el magam, túl kell élni, más is jár így, a gyermek most már itt van a
nyakamban.” Az egykori bohém percek alatt megkomolyodott. Megtanult főzni, mosni és a
vasalásban is bíztatóan fejlődik. „Azóta aztán nincs se csavargás, se kocsma,
azóta vége mindennek. Mert többet ér ő mindennél. Veszek egy pár cipőt a lábára,
nekem az már öröm. Mondja: »Apa ez milyen szép!«”
Amikor Horváth Sándor felesége meghalt, az ismerősök, a rokonok, sőt még az orvosok
is azt tanácsolták az özvegyen maradt apának, adja intézetbe Sanyikát.
Nem adta. A haverok, a legjobb barátok is az állami gondozást javasolták. Az apa nem
hallgatott rájuk: „Ameddig bírok dolgozni, addig nem adom be. Ez a szemem fénye, ez a
mindenem, hogy adnám be intézetbe? Szó se lehet róla.”
A beszélgetés közben Sanyika bemegy a nagyszobába, ölébe veszi a rádiósmagnót,
és a maximumra csavarja a hangerőt. „A zenét nagyon szereti, olyan táncot lerendez,
hogy csak.”
A kisfiú mostanra megerősödött, tud járni, sőt focizni is. Hétéves, nappal már
nem kell pelenkázni. Az orvosok szerint tizenöt éves korára talán eléri a
tízévesek értelmi szintjét.
- Sanyika óvodás vagy iskolás?
- Óvodás, majd szeptemberben megy iskolába, de ugyanúgy Esztergomba fogom hordani,
mint eddig. A Montágh Imre Iskolába fog járni, ott speciálisan ilyen gyerekekkel
foglalkoznak. Szépen megtanítják beszélni, számolni. Reggel nyolcra viszem, és
megyek érte fél négyre. Ez így ment tavaly is, meg ősztől is így fog menni.
Mivel délután és nyáron nincs kire hagyni Sanyikát, Horváth Sándor taxijába
ülteti a gyermeket, és együtt fuvarozzák az utasokat. Amikor a kisfiú elfárad,
mennek haza. „Ha két-három órát kibír, az nekem jó, akkor már össze tudok hozni
valamit.”
- Az utasok mit szólnak a „másodpilótához”?
- Szeretik őt nagyon, megsimogatják, beszélgetnek vele. Huszonöt éve élek
Pomázon. Mindenki tudja ezt a nagy tragédiát, ami történt velem. Engem sajnálnak, a
gyereket meg szeretik.
- Meg lehet élni a taxizásból?
- Hát most mit mondjak erre? Ha keresek ezer-ezerötszázat egy délelőtt, én annak
már örülök. Három-négyszáz forint egy kanyar. Itt nincsenek nagy távolságok,
Pestre meg nincs engedélyem.
A házigazda feláll, hogy üdítőt hozzon, Sanyika észreveszi, és kijön a szobából:
- Apa…
- Tessék édesem?
- Nee…
- Nem megyek el, szívem.
- Nenene…
- Jól van drágám.
- Apa…
- Tessék szívem.
- Nenene…
- Nem megyek el életem, nem megyek el.
Az állam emelt összegű családi pótlékkal támogatja a halmozottan hátrányos
helyzetű Sanyika nevelését: havi hétezer ötszáz forinttal. Persze betegápolási
díjat is kaphatna Horváth Sándor - amennyiben viszszaadná az iparengedélyét.
- Nem akar gondozót a kisfiú mellé?
- Volt itt egy asszonyka, az vigyázott rá, havi tizenötezer forintot fizettem neki,
aztán megunta és elment. Kevesellte a pénzt amit tudtam fizetni. Ha nem, nem, akkor
viszem magammal Sanyikát, amíg tudom. Most keresek valakit…
- Bébiszittert vagy élettársat?
- No nem olyant, ezek nagyon sokat kérnek mostanában. Hanem családos asszonyt
egy-két gyerekkel, aki elvállalja pár órára a kisfiamat naponta. Na nem hosszú
időre, hanem két-három órára legfeljebb, hogy ne jöjjön velem a kocsival ilyen
melegekben.
- Saját magának nem akar társat?
- Hát nézze, már adtam fel ilyen hirdetést, mert nagy ez a ház, és jó lenne
találni valakit, aki itt lakna, és a gyermekemet is ápolná. Jelentkezett egy nő, el
is jött, de egy óra alatt megivott két felest meg két sört, akkor aztán mondtam
neki, hogy viszontlátásra, nem erre gondoltam.
- Sanyika meddig fog fejlődni? Tud majd önállóan élni?
- Én nem vagyok orvos, de remélem, bizony. Amíg én élek, addig mellettem kell
maradjon, remélem anynyira tudják majd fejleszteni, hogy önálló legyen, öltözzön,
mosakodjon meg főzzön magának. Adja az Isten, hogy ilyet tudjunk belőle kicsikarni.
A Down-szindróma
Az értelmi fogyatékossággal kísért tünetegyüttest Langdon Down angol
orvos írta le elsőként 1866-ban. A Down-szindrómás emberek minden sejtjében 47
kromoszóma van a szokásos 46 helyett. A többlet hibás sejtosztódás következtében
keletkezik, a hibás osztódás okai egyelőre ismeretlenek.
A szindróma nem gyógyítható, hiszen nem betegség, hanem születési rendellenesség.
A kromoszómatöbblet hatására a gyermeken bizonyos testi elváltozások láthatók. A
down-szindrómás gyermekek többsége közepesen vagy enyhén értelmi fogyatékos.
Gyakran fellépő további problémák: az izmok, a kötő-és támasztószövetek gyengesége,
a fertőzések iránti fogékonyság, pajzsmirigy-működési zavarok. A statisztikák
szerint minden hatszáz szülésre jut egy Down-kóros újszülött. A rendellenesség esélye
a szülők életkorával arányosan nő, 37 év felett ugrásszerű emelkedés
tapasztalható.
A Down-szindrómás gyermekek általában kapcsolatteremtők, barátságosak, nyíltak és
ragaszkodók. Ami hiányzik értelmi képességükből, azt érzelmeikkel, kedves viselkedésükkel
pótolják.