Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ MIKLÓS
Kisgazda történelem

A Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt a Kádár-korszakot felváltó rendszerváltás átmeneti időszakában olyan történelmi párt utódaként alakult újra, amelynek elődje egykor kétszer volt az ország legnagyobb pártja, mégsem volt ezáltal az ország életének meghatározó ereje. Torgyán József pártja mintha örökölte volna ezt a helyzetet. Nemrég még a közvélemény-kutatások a legnagyobb támogatással bíró pártként jelezték, de ekkor, ennek a támogatottságnak a birtokában sem határozta meg magatartásával az ország politikai életét. Érdemes a mai pártot összehasonlítani elődjével.


Az utódpárt 1998-ban. A „mozgalmi szakasz” véget ért

Nagyatádi Szabó István pártja

A mára elfeledett somogyi parasztgazda, akinek nevéhez egy elvetélt földreform kapcsolódik, pártját 1908-ban alapította. A földtelen és nadrágszíj-parcellás parasztok pártpróbálkozásaihoz csatlakozott, de útjaik kezdettől másfelé tartottak, mivel a később kisgazda néven ismert párt azoknak a parasztgazdáknak volt a politikai képviselete, akik földjeik jövedelméből meg tudtak élni anélkül, hogy kiegészítő jövedelemként másoknál is dolgozniuk kellett volna. Az 1918-as köztársaság végnapjaiban a párt válaszút elé került, hogy a köztársaság oldalán maradjon-e, vagy a szervezkedő úri ellenforradalomhoz csatlakozzon. Nagyatádi Szabó egy titkos megbeszélésen az ellenforradalomhoz csatlakozott. A szegedi különítményes kormányban nem volt jelen. A kommunista rendszer összeomlása után szerveződött újra, hatalmas tömegbázist sorakoztatva fel maga mögött. A kisgazdák által képviselt parasztgazda-társadalom egyértelműen szembeállt a Tanácsköztársasággal, de nem volt kezdettől egyértelmű, hogy a Károlyi-köztársaság vagy az 1918 október előtti ancien régime visszaállítását akarja-e. A parasztgazdák pártja felsorakoztatta maga mögött a vidéket. A régi uralkodó osztályok és az úri középosztály némi tömegbázist csupán az antiszemita politikai katolicizmus segítségével teremtett magának. A kisgazdapárt mögött sorakoztak azok a tömegek, amelyeknek sem a vörös rezsim, sem az úri világ nem kellett volna. A kialakulóban levő Horthy-rendszernek 1919 őszén volt nemzeti elkötelezettségű, agrárdemokrata alternatívája. Nagyatádi Szabó István ismét az urakkal egyezett ki, és miniszterséget vállalt az egymást követő fehér kormányokban. 1920-ban, amikor Horthy leszerelte a különítményes terror átmeneti erőit, és Bethlenre támaszkodva konszolidálta az ellenforradalmi rendszert, a kisgazdapárt csatlakozott az úri rezsimhez, és egyesült az uralkodó osztályt megjelenítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával. Nagyatádi Szabó a Bethlen-kormány földművelési minisztereként pártja és a maga nevét adta egy földreform-karikatúrához, amely rögzítette a nagybirtok dominanciáját. A kisgazdapártot az úri párt úgy olvasztotta be, ahogyan később 1948-ban a kommunista párt a szociáldemokrata pártot. A párt, amely 1919 őszén az ország legnagyobb pártjának számított, a húszas évek közepére úgy tűnt el, mintha soha sem létezett volna.

A Független Kisgazdapárt a második világháború előtt

A húszas évek végén kibontakozott gazdasági válság radikalizálta a parasztgazdák társadalmát is, és hogy e réteg elégedetlensége politikai formát kapjon, néhány aktivista: Tildy Zoltán református lelkész, Nagy Ferenc parasztgazda, Szabó Pál, a népi író, szintén parasztgazda, 1930-ban újjáalakították az egykori parasztgazdapártot. Az elődpárt vereségéből azt a következtetést vonták le, hogy a falusi kistulajdonosok pártja csak akkor válhat ütőképes erővé, ha nem maguk a parasztok vezetik, ezért úri politikust hívtak meg a párt élére: Gaál Gaszton balatonboglári földbirtokost. Az új vezér hirtelen meghalt, és másik úri pártvezér után kellett nézni. Hamarosan megtalálták Eckhardt Tibor személyében. Mögötte már politikai múlt állt. A húszas években a Bethlen vezette kormánypárt szélsőjobboldali ellenzékének, a fehér terrort visszahozni akaró Fajvédő Pártnak volt egyik vezetője. Vezetése alatt a kisgazdapárt tevékenységében háttérbe szorult az agrár kisegzisztenciák érdekképviselete, és a párt a Horthy-rendszer nagypolitikájába sodródott bele. Az 1935-ös választáson, ahol nem kormánypárt és ellenzék között folyt a valódi küzdelem, hanem a kormánypárt Bethlen- és Gömbös-szárnya között, kezdetben Eckhardt szövetkezett Gömbössel, korábbi fajvédő vezértársával, de amikor a kisgazdapárt a nyíltszavazásos kerületekben nem tudta megszerezni azokat a mandátumokat, amelyeket a kormány titokban megígért a pártnak, mivelhogy a kormányapparátus egész terrorját bevetették ellene, átállt a Bethlen-oldalra, és szembefordult Gömbössel. Ettől kezdve a kisgazdapárt ellenzéki pozícióban levő tartaléka lett a kormánypárt Bethlen-szárnyának, amely védeni igyekezett az ország függetlenségét a fenyegető német terjeszkedéstől, és fellépett az 1937-ben indult és hatalmas tömegerőt mozgósító nyilas mozgalom diktatúrára törekvő rohama ellen. A második világháború kitörése után Eckhardt Amerikába emigrált, hogy Horthy és Teleki megbízásából ott képviselje a kormányerők németellenes szárnyát. A párt vezetését visszavették a parasztpolitikus újjászervezők. A háború alatt a kisgazdapárt a kormányzat kiugrási szárnyának jelentős tartaléka volt.

A koalíciós korszak

1945-ben a kisgazdapárt volt az a legjobboldalibb párt, amelynek működését a szovjet megszálló hatóság a kommunista, a szociáldemokrata és a parasztpárt mellett engedélyezte. Eckhardt nem tért haza, a párt élén Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla balatonboglári (!) plébános és Kovács Béla álltak. A párt helyzeténél fogva gyűjtőpártja lett minden társadalmi rétegnek és csoportnak, amely a fenyegető kommunista hatalomátvétellel szemben állt. Ebben a harcban magában foglalta azokat az erőket is, amelyek szembeálltak az 1945-ös fordulattal, és a Horthy-rendszert kívánták volna visszaállítani (ezt a politikát képviselte a kisgazdapárt vezetésének második vonalában a Magyar Közösség nevű titkos szervezet, amely az asszimilánsoktól „megtisztított” fajmagyar vezető réteg létrehozását tekintette 1938 körüli alakulásakor céljának). A párt - mint az antikommunista ellenállás fő ereje - az 1945-ös választáson 57 százalékkal abszolút többséget kapott. Kormányt alakítani azonban nem tudott egymaga, mivel a szovjet megszálló hatóság négypárti koalíciós kormány alakítását rendelte el. A miniszterelnök kisgazda lett, de a kormányban és az ország egész politikájának meghatározásában a 17 százalékot elért kommunista párt volt egyre inkább a meghatározó erő. A kisgazdapárt vezetése kilátástalan helyzetben volt. A Tildy-Nagy Ferenc-vezetés fő ellenségnek a kommunisták diktatúratörekvését tartotta, de antifasiszta és antihorthysta is volt, míg az 57 százakékot adó bázis zöme az antikommunizmus jegyében jobboldalibb párt híján hozzájuk csatlakozott horthystákból állt. A Tildy-Nagy-vezetés csak veszíthetett. Ha a kommunisták kerülnek felül, akkor már 1945-ben is az volt várható, ami végül be is következett; ha a békeszerződés után esetleg valóban kivonultak volna a szovjet csapatok, erre az esetre azzal kellett számolniuk, hogy náluk jóval jobboldalibb bázisuk félresöpri őket, és a horthysta erők veszik át a párt vezetését. Ez a helyzet tette ezt a kisgazda vezetést puhábbá a kommunista nyomással szemben, mint amekkora ellenállásra a hatalmas 45-ös bázison állva egy ideig még a szovjetek támogatta túlerővel szemben is képes lett volna. Ebben a helyzetben számolhatta fel 1947-ben viszonylag könnyen a hírhedt „szalámi taktikával” a pártot a kommunista offenzíva. Ürügyként használták a Magyar Közösséget, amelyet összeesküvéssel vádoltak meg, és az állítólag a demokratikus államrend megdöntésére szervezkedő szélsőjobboldali klub pártvezetésen belüli pozíciójára hivatkozva számolták fel lépésről-lépésre a párt vezetését. Első „szalámiszeletként” lemetszették a valódi magyar közösségeseket (Arany Bálint, Vatai László); utána jött a Tildy-Nagy Ferenc vezetés, amiért eltűrte őket a pártban; azután sorra kerültek, akik ezt az eltűrést eltűrték (a „kétkulacsosak” a moszkvai perekben); majd végül mindenki, aki nem állt be a MKP csatlósának. Akadt csatlós garnitúra, a párt már ennek „vezetésével” tántorgott bele a sztálinista fordulatot előkészítő 1947-es választásba.

Az utódpárt

A Kádár-rendszer 1988-ban megindult felbomlásakor, amikor a rendszerrel szembeforduló erők szerveződni kezdtek, többeknek jutott eszébe, hogy az ellenzék egybefogó kerete a kommunistákkal egykor szemben állott koalíciós párt lehet. A rendszerváltási hadüzenetet az jelentheti, ha újraalakítják a kisgazdapártot. Ezt kezdetben csak leplezett formában lehetett megpróbálni. Nem volt nehéz megtalálni azt a történelmi személyiséget az ellenállási mártír Bajcsy-Zsilinszky alakjában, aki jelezhette a közvélemény számára a burkolt szándékot, de nehéz volt belekötni emlékének ápolásába. Megalakult a Bajcsy-Zsilinszky Társaság. Mivel az ellenzék fő erői ezen a társaságon kívül szerveződtek a későbbi MDF és SZDSZ előszervezeteiben, a Grósz körüli hatalmi centrum be próbálta vetni ellenük megosztó és a közvéleményt megzavaró tényezőként a hatalom által újjászerveztetett egykori koalíciós pártokat. A „nagy csel” az volt, hogy miközben a valódi ellenzéki szervezetek óvatosságból nem nevezték magukat pártoknak, a provokatív álpártok hallgatólagos hatalmi jóváhagyással pártként jelentkeztek. Megjelent a színen a szociáldemokrata párt és újjáalakult a kisgazdapárt is. Az alakításnál ott sertepertélt az 1947-es kollaboráns Bognár József és a hatvanas években nyugati emigrációból „visszidált” Ravasz Károly. Rajtuk hamar túlment az idő. A pártot 1989-re olyan új vezetők szervezték meg, akiknek semmi közük nem volt a történelmi elődhöz, de nagy reményeket fűztek az 1945-ben győztes párt „márkanevéhez”. A történelmi pártokkal való próbálkozás sikertelensége után Berecz még azzal kísérletezett, hogy bedobja az 1947-es választás akkori ellenzéki pártjait is bajkeverésnek. Lett egy pillanatra újra Pfeiffer-párt, Sulyok-párt, még a kommunisták által provokációként létrehozott Balogh páter párt is. Belőlük csupán a Barankovics-párt névleges utóda, a KDNP maradt életben.
Az újjáalakult kisgazdapárt egy történelmi pillanatra csatlakozott a rendszerváltó népszavazáshoz és a radikális, Pozsgaytól mentesített rendszerváltás pártjaihoz. Azonban ekkor sem tartott ki a demokratikus ügy mellett, mint ahogy többször nagyobb elődje sem, és a választás után átállt az MDF-táborába.
A kisgazdapárt a választás után - mint az Antall-kormány egyik pártja - semmi lényeges vonásban nem különbözött az MDF-től. Az Antall-kormányban való részvétel a Nagyatádi Szabó vezette elődpárt sorsát ismételte meg. Az elődpárt bázisa nem létezett már. Az 1990-re már történelmi osztálynak tekinthető egykori parasztgazda réteget már az 1945-ös földreform felhígította az újonnan földhöz jutott korábbi nincstelenek tömegével, a mezőgazdaság kollektivizálása pedig véglegesen felszámolta a gazdaréteget. A Kádár-kori második gazdaság háztájiban termelő tsz-tagja és a „fóliázó” már nem voltak a történelmi parasztgazdák utódai. Az Antall-kormányba integrált kisgazdapárt az általa erőltetett kárpótlással csak bérbeadott nadrágszíjparcellákat hozott létre, az egykori parasztgazda-társadalom nem kelt életre. A párt megkapta az MDF-kormányban a földművelési tárcát, de a minisztereket Antall jelölte ki. A kisgazda vezetésnek gyakorlatilag nem volt beleszólása. Gergátz Elemért MDF-agrárpolitikusok kerítették elő egy főiskola tanszékéről, és a kisgazdapárt kénytelen volt tagnak felvenni miniszteri kinevezése előtt. A Zsíros Géza-Nagy Ferenc József vezette kisgazdapárt nem volt másnak tekinthető, mint az MDF falusi tagozatának. Nem különbözött a Csurka vezette mozgalmi tagozattól, de az ellenzékbe kihelyezett „nemzeti liberális” tagozattól sem, amiként 1993-ban a Fidesz lelepleződött.

A Torgyán-párt

A csatlósságnak is csak eufemizmussal nevezhető helyzet ellen Torgyán József lázadt fel. A történelmi nevet tovább használva új pártot hozott létre, amely lábra állt, és az 1994-es választáson bekerült a parlamentbe. Az új pártnak új bázis után kellett néznie. Torgyán a Csurkával az anyapártból kiszakadt és parlamenten kívüli saját pártként tevékenykedő MDF mozgalmiság megszerzését szemelte ki magának. Az MDF megjelenítette parlamenti jobboldaliság mellett ugyanennek a jobboldaliságnak az utcai tevékenységét akarta pártként művelni. Az 1994-es parlamenti ciklus első időszakában Torgyán szélsőjobboldali demagógiában felvette a versenyt Csurkával, kihasználta a parlamenti szószék adta fölényt. Folyt a „patakvér”. A „mozgalmi szakasz” a METÉSZ tüntetéssel ért véget. Torgyán megszervezett egy agrár kistermelő tüntetést, Csurka azonnal „lenyúlta”, és kivette kezéből az új mozgalmat. Torgyán szerencséjére, mert a próbálkozás szánalmas kudarccal végződött. A traktoros tüntetés nemhogy nem tudta a vidéket magával ragadni, hanem elszigetelődött, és a nem földművelő falusi vállalkozók körében egyenesen lincshangulat keletkezett az indokolatlan megkülönböztetésnek tartott őstermelő-kedvezmények miatt. A szélesebb közvélemény szemében pedig a METÉSZ a „Borhamisítók Harci Szövetségét” jelentette, amely randalírozásával óvatlanul magára vonta a figyelmet. Torgyán a „nemzeti radikális” népmozgalom pártjának vezérsége helyett a „Perem Pártjának” vezére lett. Azoké a reményvesztetteké, akik visszafordíthatatlanul lecsúsztak a Kádár-kori középszintről. Jelentős részben a létminimum szintjére vagy éppenséggel az alá. Torgyán kisgazdapártja ma artikulálatlan elégedetlenségnek ad hangot. Bázisának törzsállománya nem sorsa jobbra fordulását várja a kisgazdák választási győzelmétől, hanem revansot balsorsáért a jólmenő rétegeken. Torgyánra azok szavaznak várhatóan, akik tőle sem várnak semmi jót. A kisgazdapártnak nem tett jót a hangnem mérsékelése. Tőle hívei azt várják, hogy minél visszataszítóbb legyen a konszolidált rétegek számára, hogy esetleges választási sikere minél nagyobb pofonként csattanjon a jólmenők arcán. Az elődpárt története sem sikertörténet, de az két nagy történelmi pillanatban, 1920-ban és 1945-ben megkerülhetetlen erő volt. Az utódpártnak valószínűleg ez sem fog megadatni.