A Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt a
Kádár-korszakot felváltó rendszerváltás átmeneti
időszakában olyan történelmi párt utódaként alakult újra,
amelynek elődje egykor kétszer volt az ország legnagyobb
pártja, mégsem volt ezáltal az ország életének
meghatározó ereje. Torgyán József pártja mintha örökölte
volna ezt a helyzetet. Nemrég még a közvélemény-kutatások a
legnagyobb támogatással bíró pártként jelezték, de ekkor,
ennek a támogatottságnak a birtokában sem határozta meg
magatartásával az ország politikai életét. Érdemes a mai
pártot összehasonlítani elődjével.
Az utódpárt 1998-ban. A „mozgalmi szakasz” véget
ért
Nagyatádi Szabó István pártja
A mára elfeledett somogyi parasztgazda, akinek nevéhez egy
elvetélt földreform kapcsolódik, pártját 1908-ban
alapította. A földtelen és nadrágszíj-parcellás parasztok
pártpróbálkozásaihoz csatlakozott, de útjaik kezdettől
másfelé tartottak, mivel a később kisgazda néven ismert
párt azoknak a parasztgazdáknak volt a politikai képviselete,
akik földjeik jövedelméből meg tudtak élni anélkül, hogy
kiegészítő jövedelemként másoknál is dolgozniuk kellett
volna. Az 1918-as köztársaság végnapjaiban a párt válaszút
elé került, hogy a köztársaság oldalán maradjon-e, vagy a
szervezkedő úri ellenforradalomhoz csatlakozzon. Nagyatádi
Szabó egy titkos megbeszélésen az ellenforradalomhoz
csatlakozott. A szegedi különítményes kormányban nem volt
jelen. A kommunista rendszer összeomlása után szerveződött
újra, hatalmas tömegbázist sorakoztatva fel maga mögött. A
kisgazdák által képviselt parasztgazda-társadalom
egyértelműen szembeállt a Tanácsköztársasággal, de nem
volt kezdettől egyértelmű, hogy a Károlyi-köztársaság vagy
az 1918 október előtti ancien régime visszaállítását
akarja-e. A parasztgazdák pártja felsorakoztatta maga mögött
a vidéket. A régi uralkodó osztályok és az úri
középosztály némi tömegbázist csupán az antiszemita
politikai katolicizmus segítségével teremtett magának. A
kisgazdapárt mögött sorakoztak azok a tömegek, amelyeknek sem
a vörös rezsim, sem az úri világ nem kellett volna. A
kialakulóban levő Horthy-rendszernek 1919 őszén volt nemzeti
elkötelezettségű, agrárdemokrata alternatívája. Nagyatádi
Szabó István ismét az urakkal egyezett ki, és miniszterséget
vállalt az egymást követő fehér kormányokban. 1920-ban,
amikor Horthy leszerelte a különítményes terror átmeneti
erőit, és Bethlenre támaszkodva konszolidálta az
ellenforradalmi rendszert, a kisgazdapárt csatlakozott az úri
rezsimhez, és egyesült az uralkodó osztályt megjelenítő
Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával. Nagyatádi Szabó a
Bethlen-kormány földművelési minisztereként pártja és a
maga nevét adta egy földreform-karikatúrához, amely
rögzítette a nagybirtok dominanciáját. A kisgazdapártot az
úri párt úgy olvasztotta be, ahogyan később 1948-ban a
kommunista párt a szociáldemokrata pártot. A párt, amely 1919
őszén az ország legnagyobb pártjának számított, a húszas
évek közepére úgy tűnt el, mintha soha sem létezett volna.
A Független Kisgazdapárt a második
világháború előtt
A húszas évek végén kibontakozott gazdasági válság
radikalizálta a parasztgazdák társadalmát is, és hogy e
réteg elégedetlensége politikai formát kapjon, néhány
aktivista: Tildy Zoltán református lelkész, Nagy Ferenc
parasztgazda, Szabó Pál, a népi író, szintén parasztgazda,
1930-ban újjáalakították az egykori parasztgazdapártot. Az
elődpárt vereségéből azt a következtetést vonták le, hogy
a falusi kistulajdonosok pártja csak akkor válhat ütőképes
erővé, ha nem maguk a parasztok vezetik, ezért úri politikust
hívtak meg a párt élére: Gaál Gaszton balatonboglári
földbirtokost. Az új vezér hirtelen meghalt, és másik úri
pártvezér után kellett nézni. Hamarosan megtalálták
Eckhardt Tibor személyében. Mögötte már politikai múlt
állt. A húszas években a Bethlen vezette kormánypárt
szélsőjobboldali ellenzékének, a fehér terrort visszahozni
akaró Fajvédő Pártnak volt egyik vezetője. Vezetése alatt a
kisgazdapárt tevékenységében háttérbe szorult az agrár
kisegzisztenciák érdekképviselete, és a párt a
Horthy-rendszer nagypolitikájába sodródott bele. Az 1935-ös
választáson, ahol nem kormánypárt és ellenzék között
folyt a valódi küzdelem, hanem a kormánypárt Bethlen- és
Gömbös-szárnya között, kezdetben Eckhardt szövetkezett
Gömbössel, korábbi fajvédő vezértársával, de amikor a
kisgazdapárt a nyíltszavazásos kerületekben nem tudta
megszerezni azokat a mandátumokat, amelyeket a kormány titokban
megígért a pártnak, mivelhogy a kormányapparátus egész
terrorját bevetették ellene, átállt a Bethlen-oldalra, és
szembefordult Gömbössel. Ettől kezdve a kisgazdapárt
ellenzéki pozícióban levő tartaléka lett a kormánypárt
Bethlen-szárnyának, amely védeni igyekezett az ország
függetlenségét a fenyegető német terjeszkedéstől, és
fellépett az 1937-ben indult és hatalmas tömegerőt
mozgósító nyilas mozgalom diktatúrára törekvő rohama
ellen. A második világháború kitörése után Eckhardt
Amerikába emigrált, hogy Horthy és Teleki megbízásából ott
képviselje a kormányerők németellenes szárnyát. A párt
vezetését visszavették a parasztpolitikus újjászervezők. A
háború alatt a kisgazdapárt a kormányzat kiugrási
szárnyának jelentős tartaléka volt.
A koalíciós korszak
1945-ben a kisgazdapárt volt az a legjobboldalibb párt,
amelynek működését a szovjet megszálló hatóság a
kommunista, a szociáldemokrata és a parasztpárt mellett
engedélyezte. Eckhardt nem tért haza, a párt élén Tildy
Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla balatonboglári (!) plébános
és Kovács Béla álltak. A párt helyzeténél fogva
gyűjtőpártja lett minden társadalmi rétegnek és csoportnak,
amely a fenyegető kommunista hatalomátvétellel szemben állt.
Ebben a harcban magában foglalta azokat az erőket is, amelyek
szembeálltak az 1945-ös fordulattal, és a Horthy-rendszert
kívánták volna visszaállítani (ezt a politikát képviselte
a kisgazdapárt vezetésének második vonalában a Magyar
Közösség nevű titkos szervezet, amely az asszimilánsoktól
„megtisztított” fajmagyar vezető réteg létrehozását
tekintette 1938 körüli alakulásakor céljának). A párt -
mint az antikommunista ellenállás fő ereje - az 1945-ös
választáson 57 százalékkal abszolút többséget kapott.
Kormányt alakítani azonban nem tudott egymaga, mivel a szovjet
megszálló hatóság négypárti koalíciós kormány
alakítását rendelte el. A miniszterelnök kisgazda lett, de a
kormányban és az ország egész politikájának
meghatározásában a 17 százalékot elért kommunista párt
volt egyre inkább a meghatározó erő. A kisgazdapárt
vezetése kilátástalan helyzetben volt. A Tildy-Nagy
Ferenc-vezetés fő ellenségnek a kommunisták
diktatúratörekvését tartotta, de antifasiszta és
antihorthysta is volt, míg az 57 százakékot adó bázis zöme
az antikommunizmus jegyében jobboldalibb párt híján hozzájuk
csatlakozott horthystákból állt. A Tildy-Nagy-vezetés csak
veszíthetett. Ha a kommunisták kerülnek felül, akkor már
1945-ben is az volt várható, ami végül be is következett; ha
a békeszerződés után esetleg valóban kivonultak volna a
szovjet csapatok, erre az esetre azzal kellett számolniuk, hogy
náluk jóval jobboldalibb bázisuk félresöpri őket, és a
horthysta erők veszik át a párt vezetését. Ez a helyzet
tette ezt a kisgazda vezetést puhábbá a kommunista nyomással
szemben, mint amekkora ellenállásra a hatalmas 45-ös bázison
állva egy ideig még a szovjetek támogatta túlerővel szemben
is képes lett volna. Ebben a helyzetben számolhatta fel
1947-ben viszonylag könnyen a hírhedt „szalámi
taktikával” a pártot a kommunista offenzíva. Ürügyként
használták a Magyar Közösséget, amelyet összeesküvéssel
vádoltak meg, és az állítólag a demokratikus államrend
megdöntésére szervezkedő szélsőjobboldali klub
pártvezetésen belüli pozíciójára hivatkozva számolták fel
lépésről-lépésre a párt vezetését. Első
„szalámiszeletként” lemetszették a valódi magyar
közösségeseket (Arany Bálint, Vatai László); utána jött a
Tildy-Nagy Ferenc vezetés, amiért eltűrte őket a pártban;
azután sorra kerültek, akik ezt az eltűrést eltűrték (a
„kétkulacsosak” a moszkvai perekben); majd végül mindenki,
aki nem állt be a MKP csatlósának. Akadt csatlós garnitúra,
a párt már ennek „vezetésével” tántorgott bele a
sztálinista fordulatot előkészítő 1947-es választásba.
Az utódpárt
A Kádár-rendszer 1988-ban megindult felbomlásakor, amikor a
rendszerrel szembeforduló erők szerveződni kezdtek, többeknek
jutott eszébe, hogy az ellenzék egybefogó kerete a
kommunistákkal egykor szemben állott koalíciós párt lehet. A
rendszerváltási hadüzenetet az jelentheti, ha újraalakítják
a kisgazdapártot. Ezt kezdetben csak leplezett formában
lehetett megpróbálni. Nem volt nehéz megtalálni azt a
történelmi személyiséget az ellenállási mártír
Bajcsy-Zsilinszky alakjában, aki jelezhette a közvélemény
számára a burkolt szándékot, de nehéz volt belekötni
emlékének ápolásába. Megalakult a Bajcsy-Zsilinszky
Társaság. Mivel az ellenzék fő erői ezen a társaságon
kívül szerveződtek a későbbi MDF és SZDSZ
előszervezeteiben, a Grósz körüli hatalmi centrum be
próbálta vetni ellenük megosztó és a közvéleményt
megzavaró tényezőként a hatalom által újjászerveztetett
egykori koalíciós pártokat. A „nagy csel” az volt, hogy
miközben a valódi ellenzéki szervezetek óvatosságból nem
nevezték magukat pártoknak, a provokatív álpártok
hallgatólagos hatalmi jóváhagyással pártként jelentkeztek.
Megjelent a színen a szociáldemokrata párt és újjáalakult a
kisgazdapárt is. Az alakításnál ott sertepertélt az 1947-es
kollaboráns Bognár József és a hatvanas években nyugati
emigrációból „visszidált” Ravasz Károly. Rajtuk hamar
túlment az idő. A pártot 1989-re olyan új vezetők
szervezték meg, akiknek semmi közük nem volt a történelmi
elődhöz, de nagy reményeket fűztek az 1945-ben győztes párt
„márkanevéhez”. A történelmi pártokkal való
próbálkozás sikertelensége után Berecz még azzal
kísérletezett, hogy bedobja az 1947-es választás akkori
ellenzéki pártjait is bajkeverésnek. Lett egy pillanatra újra
Pfeiffer-párt, Sulyok-párt, még a kommunisták által
provokációként létrehozott Balogh páter párt is. Belőlük
csupán a Barankovics-párt névleges utóda, a KDNP maradt
életben.
Az újjáalakult kisgazdapárt egy történelmi pillanatra
csatlakozott a rendszerváltó népszavazáshoz és a radikális,
Pozsgaytól mentesített rendszerváltás pártjaihoz. Azonban
ekkor sem tartott ki a demokratikus ügy mellett, mint ahogy
többször nagyobb elődje sem, és a választás után átállt
az MDF-táborába.
A kisgazdapárt a választás után - mint az Antall-kormány
egyik pártja - semmi lényeges vonásban nem különbözött
az MDF-től. Az Antall-kormányban való részvétel a Nagyatádi
Szabó vezette elődpárt sorsát ismételte meg. Az elődpárt
bázisa nem létezett már. Az 1990-re már történelmi
osztálynak tekinthető egykori parasztgazda réteget már az
1945-ös földreform felhígította az újonnan földhöz jutott
korábbi nincstelenek tömegével, a mezőgazdaság
kollektivizálása pedig véglegesen felszámolta a
gazdaréteget. A Kádár-kori második gazdaság háztájiban
termelő tsz-tagja és a „fóliázó” már nem voltak a
történelmi parasztgazdák utódai. Az Antall-kormányba
integrált kisgazdapárt az általa erőltetett kárpótlással
csak bérbeadott nadrágszíjparcellákat hozott létre, az
egykori parasztgazda-társadalom nem kelt életre. A párt
megkapta az MDF-kormányban a földművelési tárcát, de a
minisztereket Antall jelölte ki. A kisgazda vezetésnek
gyakorlatilag nem volt beleszólása. Gergátz Elemért
MDF-agrárpolitikusok kerítették elő egy főiskola
tanszékéről, és a kisgazdapárt kénytelen volt tagnak
felvenni miniszteri kinevezése előtt. A Zsíros Géza-Nagy
Ferenc József vezette kisgazdapárt nem volt másnak
tekinthető, mint az MDF falusi tagozatának. Nem különbözött
a Csurka vezette mozgalmi tagozattól, de az ellenzékbe
kihelyezett „nemzeti liberális” tagozattól sem, amiként
1993-ban a Fidesz lelepleződött.
A Torgyán-párt
A csatlósságnak is csak eufemizmussal nevezhető helyzet ellen
Torgyán József lázadt fel. A történelmi nevet tovább
használva új pártot hozott létre, amely lábra állt, és az
1994-es választáson bekerült a parlamentbe. Az új pártnak
új bázis után kellett néznie. Torgyán a Csurkával az
anyapártból kiszakadt és parlamenten kívüli saját
pártként tevékenykedő MDF mozgalmiság megszerzését
szemelte ki magának. Az MDF megjelenítette parlamenti
jobboldaliság mellett ugyanennek a jobboldaliságnak az utcai
tevékenységét akarta pártként művelni. Az 1994-es
parlamenti ciklus első időszakában Torgyán szélsőjobboldali
demagógiában felvette a versenyt Csurkával, kihasználta a
parlamenti szószék adta fölényt. Folyt a „patakvér”. A
„mozgalmi szakasz” a METÉSZ tüntetéssel ért véget.
Torgyán megszervezett egy agrár kistermelő tüntetést, Csurka
azonnal „lenyúlta”, és kivette kezéből az új mozgalmat.
Torgyán szerencséjére, mert a próbálkozás szánalmas
kudarccal végződött. A traktoros tüntetés nemhogy nem tudta
a vidéket magával ragadni, hanem elszigetelődött, és a nem
földművelő falusi vállalkozók körében egyenesen
lincshangulat keletkezett az indokolatlan megkülönböztetésnek
tartott őstermelő-kedvezmények miatt. A szélesebb
közvélemény szemében pedig a METÉSZ a „Borhamisítók
Harci Szövetségét” jelentette, amely randalírozásával
óvatlanul magára vonta a figyelmet. Torgyán a „nemzeti
radikális” népmozgalom pártjának vezérsége helyett a
„Perem Pártjának” vezére lett. Azoké a
reményvesztetteké, akik visszafordíthatatlanul lecsúsztak a
Kádár-kori középszintről. Jelentős részben a létminimum
szintjére vagy éppenséggel az alá. Torgyán kisgazdapártja
ma artikulálatlan elégedetlenségnek ad hangot. Bázisának
törzsállománya nem sorsa jobbra fordulását várja a
kisgazdák választási győzelmétől, hanem revansot
balsorsáért a jólmenő rétegeken. Torgyánra azok szavaznak
várhatóan, akik tőle sem várnak semmi jót. A
kisgazdapártnak nem tett jót a hangnem mérsékelése. Tőle
hívei azt várják, hogy minél visszataszítóbb legyen a
konszolidált rétegek számára, hogy esetleges választási
sikere minél nagyobb pofonként csattanjon a jólmenők arcán.
Az elődpárt története sem sikertörténet, de az két nagy
történelmi pillanatban, 1920-ban és 1945-ben megkerülhetetlen
erő volt. Az utódpártnak valószínűleg ez sem fog megadatni.